Orosz-török háboruk

Oroszország már a középkorban is, még a novgorodi nagyfejedelmek korában, indított háborukat a Balkán-félsziget akkori birtokosai, a keletrómai császárok ellen. Másrészt azonban a görögkeleti császárok családjaival létrejött rokonsági összeköttetések révén az 1453. a törökök által tönkre tett kelet-római birodalom örököseinek is tekintették magukat. Ez a hatalmi aspiráció és az a törekvés, hogy a törökök által sanyargatott fajrokonaik s hitsorsosaik, a Balkán-félszigeten lakó görög-keleti szlávok sorsán segítsenek, őket felszabadítsák, egyúttal pedig az oroszok hegemoniáját a félszigeten megalapítsák; ez a kettős irányzat idézte elő az utolsó két század folyamában végbement gyakori összeütközéseket Oroszország és Törökország között. E hagyományos törökellenes politikának Nagy Péter cár szabta meg irányát és bár nem igaz az a hir, mintha utódait végrendeletben e politika követésére kötelezte volna, valóságban utódai mégis az ő példáját követték és az ő végcéljuk is a török birodalomnak megdöntése Európában és Konstantinápoly elfoglalása. E hagyományos politikában gyökeredzik a keleti kérdés, mely már tömérdek vérontást idézett elő. A fontosabb háboruk az utolsó századokból a következők: I. Péter cár kétszer indított támadást a törökök ellen, 1696-99. és 1711.; Anna cárnő 1736-39-ig; II. Katalin 1768-74-ig és 1787-92-ig; I. Sándor 1809-12-ig; Miklós cár 1828-29-ig és 1853-56-ig (krimi háboru); II. Sándor befejezte ezt a háborut és 1877-78. indított újra háborut a félhold ellen, melynek a san-stefanüói béke, illetve a berlini kongresszus határozatai vetettek véget. L. Oroszország (tört.).

Forrás: Pallas Nagylexikon