Orosz nyelv és irodalom

I. Az orosz nyelv. A szanszkritból eredő szláv nyelvek közt a lengyel mellett legjobban ki van művelve az orosz nyelv. Szóbősége bármely európai nyelvhez hasonlítva aránytalanul nagy és különösen heroikus szinezetével tünik ki testvérei között. Ábécéjét különféle módosítással a görög és római irásból vette, kipótolva sajátos hangok jelzésére való jelekkel és betükkel. Az igy összeállított ábécé az u. n. kirikica. Az orosz ábécének ezen kibővített, pótolt összeállításában harminchat betüje van; ezek közül kettő azonban csak kiejtési jelül használtatik; egyik a kemény jel (tvjordyll znak), mely a mássalhangzók kemény kiejtését jelzi, egyúttal pedig a főnevek végén a himnemet; másik a lágy jel (mjahkíj znak), mely a mássalhangzókat meglágyítja, egyúttal pedig a főnevek végén nagyrészt a nőnemet jelzi, ezt azonban csak számos kivétellel. A mássalhangzók közt a mi zs, cz, cs, sz kombinált betüink helyett az orosznak külön betüik vannak. A d, l, n, t betük az e, i hangzók, valamint a ja, je, ju, jo diftongusok előtt minden külön jelzés vagy hozzáadás nélkül meglágyulnak s ugy hangzanak, mint a mi kombinált gy, ly, ny és ty betüink. A most említett diftongusokon és a mi ábécénkben is használatos a, e, i, o. u hangzókon kivül van még egy sajátos hangzójuk, mely megközelítőleg az ui hangot adja; az e betü szó elején mindig ugy hangzik, mint je (p. Európa igy ejtetik ki: Jevropa), ugyanazért a tiszta e kiejtésére még egy külön jellel utalnak, mely megfordított e-nek neveztetik és iratik is. Különös sajátsága az orosz ábécének, hogy egy kettős mássalhangzója is van, a scs, mely azonban csak egy betüvel iratik. Az orosz nyelv grammatikájában ugy, mint a latinban és görögben három nemet különböztetnek meg s a főnevek deklinációjában három formát használnak, de hét kázust, még pedig: nominativust, genitivust, dativust, accusativust, vocativust, instrumentálist és locativust. Az igeragozás rendszerint három forma szerint történik, bár vannak grammatikusok, akik tiz, sőt több igeragozási formát is használnak. Az igeragozásban van jelen, mult és jövő idő, ebből is az utóbbi összetétellel, vagy prefixummal képeztetik, továbbá parancsoló mód, igenév, gerundium és infinitivus. Konjunktivusa az orosz nyelvnek nincsen. Szép sajátsága az orosz igének a három alak, u. m. a határozatlan (aspectus indefinitivus), határozott (aspectus definitivus) és a gyakorító (aspectus frequientativus) alak. Megjegyzendő azonban, hogy a határozott és határozatlan alak nem olyan természetü, mint a magyarban, t. i. a határozott alak nem a tárgyra vonatkozik, hanem magának a cselekvésnek minémüségére, t. i. mig a határozatlan alak csak általános jellegü, ugyszólván csak a cselekvési képességet jeletni, addig a határozott a cselekvés tényleges befejezését fejezi ki, p. vidaty a. m. látni (mintegy látni tudni), vigyety a. m. meglátni, vidyvaty a. m. látogatni, gyakran látni. Nehézséget képez az orosz nyelvben a hangsúlyozás, mely minden szónál, gyakran minden ragozásnál, sőt a szinguláris és plurális szerint s ezekben megint a kázusok vagy személyek szerint is helyet változtat s a helyes kiejtésre nézve igen lényeges, mert p. az o betünak hol a, hol o hangoztatást kölcsönöz. Az irodalmi orosz nyelv, melyet Nagy Péter cár előtt az egyházi ó-szláv előzött meg, Lomonoszovnak (l. o.) köszönheti jelenlegi alakját, aki nemcsak nyelvtanát, de prozódiáját is rendszerbe foglalta. Az orosz nyelvben három fő tájszólást különböztetnek meg, ezek; a nagy-orosz (legszebben beszélik Moszkvában és a körülötte fekvő kormányzóságokban), a kis-orosz (rutén, l. lentebb Kis-orosz nyelv és irodalom), mely több-kevesebb változattal déli Oroszországban, Galiciában és a magyarországi oroszoknál divatos, és a fehér-orosz tájszólás, melyet a lengyelországi határok mentén beszélnek és amely sok lengyel szóval van feleresztve. Nevezeteebb orosz nyelvtani munkák: Buszlajev: Isztoricseszkaja Grammatjika russzkavo jazyka (az orosz nyelv históriai nyelvtana, Moszkva 1875); Koloszov, A XI-XVI. sz.-beli orosz nyelvről (Varsó 1872); Lavrovszkíj, O jazyke szjevero-russzkih khronik (Az északi orosz krónikák nyelvéről, Szt.-Pétervár 1862); Grot filologiai kutatásai különböző folyóiratokban stb. Magyar nyelven irt orosz nyelvtanok vannak: Rakovszky Istvántól (Ungvár 1860); Asbóth Oszkár dr.-tól (Budapest 1888) és Szabó Endrétől (Zsebbe való orosz nyelvtan, u. o. 1888); igen jó orosz-magyar és magyar-orosz szótárt irt Mitrák János (Ungvár 1894). Magyarázó szótárak: Dalj, Tolkovyj szlovarj veljikorusszkavo jazyka (A nagy-orosz nyelv magyarázó szótára, Moszkva 1887). Sajtó alatt van és füzetekben jelenik meg Szt.-Pétervárott a szentpétervári tud. akadémia nagy magyarázó szótára. Ez utóbbi kettőt természetesen csak oroszul tudók használhatják.

II. Az orosz irodalom fejlődése voltaképpen csak I. (Nagy) Péter korától kezdődik. Ami azelőtt történt, az leginkább az egyházi irók pepecselése volt s az orosz irodalom fejlődésére annyival kevésbé lehetett hatással, mert az ó-szlávot használta, amelyet a nép nem beszélt. Hanem Nagy Pétertől kezdve ugy az irodalomban, mint általában a nyugat-európai civilizációban és műveltségben gyors és egészséges fejlődés indult meg. Vannak ugyan költészeti nyelvemlékek az előbbeni korokból is, minők a hősi dalok, népmondák, népdalok és mesék, bylinák, de minthogy ezeket is csak később, Katalin cárnő rendeletére kezdték gyüjteni, ezek irásában már az újabb irodalom érvényesült. Az irástudás mestersége az oroszokhoz a délszlávoktól, különösen a Bulgáriában akkor élt szlávoktól ment át a kereszténység felvétele idejében (988), még pedig az egyházi könyvek, különösen a biblia révén. E könyvek bolgárul voltak irva (azokkal a betükkel, melyeket két szerzetes, Cirill és Methodus már előbb, 855 táján állítottak össze a szláv nyelvhez alkalmazva), de ez nem azt jelenti, hogy azok bolgár nyelven lettek volna irva, csak azt, hogy azoknak a szlávoknak a nyelvén, akik akkor Bulgária területén laktak. Ez a nyelv az u. n. egyházi, mely az ortodoxoknál mai napig is dívik a templomi szolgálatban s melyet az oroszok mai napig is értenek, még a műveletlenek is. Ilyen nyelven irt legrégibb nyelvemlék az Osztromir-féle evangélium, melynek 1056-57-ből származó kézirata annak idejében a novgorodi köztársaság elnöke számára készült. A XI. sz. közepe és a XII. eleje táján élt Nesztor (l. o.), az orosz történetirás atyamestere, kijevi szerzetes, aki Oroszországnak első krónikáját irta meg, sok becses történeti adattal. A XI. sz. végén keletkezett Igornak a polovcok elleni hadjáratáról szóló éneke (Pohod Igorja Szjeverszkavo na Polovcev), amelyről azt sejtik, hogy Igor (l. o.) valamelyik kortársa irta. Ebben népköltészeti nyomok is vehetők észre és általában sok költőiség van benne. Ebben az időtájban igázták le az oroszokat a tatárok s az elnyomatás több mint háromszáz évig tartott, melynek megszünte után is csak nagy nehezen birt az ország visszazökkenni a kultura ama kerékvágásába, melyet a bizanci befolyás alatt állott kolostoroknak már sikerült volt megvonni. A régi novgorodi és kijevi idők pedig nem tértek többé vissza. A tatárok zsarnoki uralkodása ott felejtette bélyegét a moszkvai kormányzáson. Nagysokára a XVI. sz.-ban új, jótékony áramlat indult meg a kulturában. IV. Iván (Vasziljevics, 1534-84) iskolákat állított a községekben s német mesterek közvetítésével megalapította az első orosz könyvnyomdát Moszkvában (1564). Az akkori irodalmi képzettségnek egyik nevezetes maradványa a Domosztroj (Háztartás) c. munka, melyet egy Szilveszter nevü pap állított össze, mely 63 fejezetben istenes, erkölcsi és polgári életszabályokat tartalmaz. Mikor Lengyelországból a jezsuiták belopództak délnyugati Oroszországba és magukhoz akarták ragadni az iskolák vezetését, a XVIII. sz.-ban erős ellenségük támadt Mogila Péter (l. o.) archimandritában, aki a már előbb is fennállott kijevi kollegiumot magas szinvonalra emelte (kijevo-mogiljanszkájá kollegíjá) s tudományos és egyházi műveket, sőt verseket is irogatott. Mikor pedig Kis-Oroszország fővárosával Kijevvel együtt felszabadult a lengyel uralom alól s csatlakozott Nagy-Oroszországhoz, a kijevi tudósok hatása még nagyobb arányokat öltött. Ennek igen jótékony hatása volt az oroszok haladására nézve, mert ezek a tudósok amennyire annyira ismerősök lévén az európai műveltséggel, az ő révükön a különben elzárkózott Oroszországban is hódítani kezdett a nyugat-európai felvilágosultság. A Kijevből Nagy-Oroszországba származott tudósok közül különösebb hatással működtek Tusztanovszkíj Lőrinc, Kopinszkíj Ézsaiás, Polozkíj Simeon (megh. 1682.), Szlavinjeckíj Epifánius, Radjivilovszkíj Antal és Rosztovszkíj Demeter. Ezek készítették elő Oroszországot arra a nagy változásra, ama reformok iránti fogékonyságra, miket Nagy Péter cár országába behozott. A fent említett tudósok, tanárok irodalmi működésének köszönhető, hogy Moszkvában 1679. megalapították a moszkvai szláv-görög-latin akadémiát. Ezek a tudósok és tanintézetek ugyan leginkább egyházi polemiákat és dogmatikus iratokat produkáltak, de közvetve hatással voltak arra is, hogy nem egyházi férfiak a világi irodalomban is próbálkozzanak s tényleg már Nagy Péter atyja, Mihajlovics Alekszej idejében világias szinművek nyomára lehet akadni. A világi drámairásra természetesen nem az egyházi irók mutattak utat, jóllehet az e korbeli vallásos drámáknak se szeri, se száma, hanem minden valószinüség szerint az a szerencsés véletlen, hogy 1673. egy vállalkozó német szinigazgató Jagan (Jahan) Gottfried Moszkvába vetődött s ott társulatával több előadást tartott. Ennek az ötletéből adta ki a rendeletet Matvejev, hogy jobbágyai közül szedjenek össze 26 személyt s küldjék el azokat «komédiát tanulni» Gottfried magisterhez.

XVIII. sz. Mint a társas életben, kormányzásban, ugy az irodalomban is új korszak kezdődik Nagy Péter cár uralkodásával. Az irodalom különösen azért nyert lendületet, mert Péter cár reformjainak behozatalánál mindig igénybe vette az irók támogatását, akik főképen szatirikus irataikkal korholták az ósdikat, közvetve pedig azzal istápolta a nagy nevü cár az irodalmat, hogy iskolákat, akadémiákat alapított s fiatal embereket külföldi felsőbb tanintézeteken taníttatott, akik haza kerülve, irodalmilag és tanári katedrákon terjesztették a nyugateurópai szellemet. Az új korszak egyik legkiválóbb irója a moldvai származásu Kantemir Antiokus herceg (l. o.), aki szatirikus versekben irogatta meg elmélkedéseit. ? még lengyel vagy francia versméreteket használt. Kortársa, Tredjakovszkíj (megh. 1769.) érezte a verselésben a nemzeti forma hiányát s ezen is segíteni akart, de Kantemir nem fogadta el ennek elméletét, meglehet azért, mert Tredjakovszkíj az új formát nem tudta költői tartalmu versekkel tetszetőssé tenni. Az orosz verselésben az újabb fordulat csak Lomonoszov (l. o.) fellépésével állott be, aki szintén a Tredjakovszkíj nézetén volt, de az orosz népies formát költői tartalommal is tudta egyesíteni s igy sikerült neki a versirásban az újítást keresztül vinni, megkedveltetni, minek folytán út kell az orosz nemzeti versirás atyamesterének tekinteni, jóllehet ő sokkal inkább tudós, mint költő. Lomonoszov kortársa, Szumarokov Petrovics Sándor (1717-77) francia minták után alexandrinusokban irt verses szindarabokat s az ő korában építették az első nyilvános szinházat ugy Szt.-Pétervárott, mint Moszkvában. Ezenkivül egyéb műfajokban is próbálkozott. Tehetségesebb szinműiró volt Knjazsnjín Jakab (1742-91), akinek egy drámját II. Katalin eltiltotta, mert abban azt bizonyította, hogy a novgorodi reszpublikát a moszkvai zsarnokság pusztította el. Igen tehetséges drámairók voltak még Ozrevo Alekszandrovics Iván (1760-1816) és Dmitrijev Ivanovics Iván (1760-1837), mely utóbbi mint szatira- és meseiró is érdemeket szerzett.

II. Katalin kora rendkivül kedvező volt az irodalom fejlődésére nézve, mert ő maga személyesen is érdeklődött az irodalmi dolgok iránt, szeretett irókkal érintkezni, sőt maga is igen ügyesen kezelte az irói tollat (irt p. szindarabokat, novellákat, szellemes szatirikus apróságokat egy hetilap számára, névtelenül polemizálva a korabeli egyik legkiválóbb iróval, Fon-Vizinnel). 1783. egy rendelettel szélesebb körü szabadságot engedett a nyomdászoknak, több szatirikus irányu lapot alapított, a szinészetet bőkezüen pártolta. Az ő korában főképen Novikov Miklós (l. o.) tett sokat az irodalom minden terén, nyomdákat, könyvtárakat, könyvkereskedéseket szervezett, hirlapokat alapított, s összehozta a tudósok barátságos egyesületét, melynek tagja volt Oroszország minden számottevő irója és tudósa. Az eredmény különösen a könyvárusítás terén aránylag rendkivül nagy volt: a Novikov fáradozásai folytán létrejött husz könyvkereskedés évenkint 200,000 rubel áru könyvet adott el. A szinműirás terén nagy hatással működött Fon-Vizin Denisz (megh. 1792.), aki mestere volt a szatirikus vígjátékoknak. De a Katalin-kor legkiválóbb költői tehetsége Derzsavin Romanovics Gábor (1743-1816), aki a cárnőt Felica című ódájában dicsőítette. Leghiresebb ódája Az istenhez címü, amely csaknem minden európai nyelvre le van fordítva, bár inkább szónoki, mintsem költői munka. Korszakalkotó Karamzin Mihajlovics Miklós (l. o.) működése. Mig külföldön járt, a Katalin fitogtatott liberalizmusát váratlanul szigoru reakció váltotta fel; a magánnyomdákat, amelyeket pedig előbb a cárnő maga pártfogolt, bezárták; a külföldi könyvek behozatalát megtiltották s behozták a cenzurát. A Novikov-féle társaságot már előbb feloszlatták, magát Novikovot pedig bebörtönözték. Karamzinnak, mihelyt 1790-ben külföldi útjáról hazatért, első dolga volt kiadni Piszjma Russzkavo Putjescsesztvennika (Egy orosz utazó levelei) címü munkáját, amelyből egészen új, szabad szellem áramlott. Liberális működése ellen Siskovnak, az akadémia elnökének vezérlete alatt egy konzervativ párt szervezkedett s megindult köztük a küzdelem, de minden jóravaló ifju erő Karamzin körül csoportosult. Karamzin honosította meg az érzelmes lirát és a polgári szinjátékot s kikezdte a pszeudo-klasszicizmust két novellájával; ezek: Natalja, bojarszkájá docs (Natália a bojár leány) és Bjednájá Liza (A szegény Liza), melyeket Moszkovszkíj Zsurnal c. hirlapjában közölt. E novellák példátlan nagy hatással voltak az olvasó közönségre. Ugyancsak Karamzin teremtette meg az orosz történetirást, amennyiben ő dolgozta ki először oknyomozó források után Oroszország történetét. A meseirodalom is talált művelőkre; igen sikerült meséket irt a már említett Dimitrijeven kivül a német származásu Hemniczer Iván (1760-1837). Mint költő, magasan kiválik Zsukovszkíj Andrejevics Vaszílj (1783-1852), aki még a Novikov-féle irói körben cseperedett fel, sokat érintkezett Karamzinnal s mint ez a szentimentális költészetet, ugy ő a romanticizmust hozta be az orosz irodalomba; fő érdeme azonban a különféle idegen költők fordításában állt, mellyel új formákat és mintákat állított az orosz irók elé. Itt kell még felemlíteni a realisztikus lira tehetséges művelőjét, Btjuskovot (17871855) és Krylov Ivánt, a szellemes meseirót (1768-1844) és Gnjedicset (megh. 1833.); ezek ugyan már a XIX. sz. irói közé tartoznak, de mert itt korszakalkotó jelensége van az orosz irodalomnak, helyesebb lesz a következő századot a koszakalkotó Puskinnal kezdeni.

XIX. sz. Az orosz irodalomban I. Sándor cár uralkodása alatt egészen olyan jelenséggel találkozunk, mint abban az időben valamennyi európai nemzetnél, t. i. a klasszikus és romantikus iskolák egymás elleni küzdelmével. S megjegyzendő, hogy ez a küzdelem nem folyt csupán esztetikai teoriák körül, hanem a maga körébe vonta az irodalmi erkölcsök, szokások és ideálok átalakítását, az iró jelentőségének újabb felfogását és az irónak a közönséghez való viszonyát. A romanticizmus ideálját az orosz irodalomban Puskin Szergejevics Sándor (l. o.) juttatta diadalra. ? állt először mint költő nemzeti alapra; mindaz a dicsőség, mely őt már életében érte, mindaz a bűvölő hatás, melyet kortársaira gyakorolt, főképen abban gyökeredzett, hogy műveiben hazája és nemzete minden vágyait, reményeit, örömét és bánatát, életmódját és törekvéseit megszólaltatta. Már Ryljejev Kondratíj (meghalt 1826-ban) adott hangot az új költői irányban, utána Besztuzsev, Odojevszkíj, Delvig és mások, de a teljes diadalt Puskin vívta ki. Ebben az időtájban kezdtek az oroszok a népköltészettel foglalkozni s az összegyüjtott epikus dalok (Bylina) magukra vonták a nyelvészek és költők figyelmét és e hősi énekek, az eddig figyelemre nem méltatott népies költészet nagy befolyást gyakorolt a műköltészetre, új lelkesedést öntve Puskinba és társaiba. Tulajdonképen ettől az időponttól kezdve érdemli meg az orosz irodalom a nemzeti jelzőt s nyer kulturális, európaias alapszint. Ez új alapon az orosz irodalomban két áramlat keletkezett, u. m. a szlavofileké séa nyugatiaskodóké (zapadnjiki), akik természetesen az olvasó közönséget is két táborba osztották. Puskin kortársai, még Lermontov is, többé-kevésbé mind a mestert utánzoták, csak az egy Gribojedov volt egészen eredeti.A Gore ot uma vígjátékban erős szatirával van festve az Európából hazatért Csackíj helyzete, aki honfitársai közt európaias gondolkozásával nem tud boldogulni s akit előbb veszedelmes újítónak, majd őrültnek kezdenek tartani. A komoly drámában megint csak Puskin tette meg az első nagyobb szabásu kisérletet, a Borisz Godunov címü nemzettörténeti drámával, s miután Miklós cár trónraléptével a már akkor nagy hirnevü költőt az udvarhoz hitták, ott nyert megbizás folytán egy történeti monográfiát is irt Isztorija Pugacsovszkavo Bunta (Pugacsov lázadásának története). Nemsokára ezután, 1837. párbajban esett el.

Puskin körül a költők egész serege sorakozott, akik közül kiválóbbak Baratynszkíj (1800-1843), Izakov (1803-46 és Deljvig (1798-1831); ide tartoznak még Venevitunov (megh. 1827.) s a fiatalon meghalt, szerencsétlen Poljezsajev (megh. 1838). Ez utóbbi a kétségbeesést szólaltatta meg erőteljes liráján, és méltán, mert az ő időszaka valóban keserves állapot volt. A cenzura példátlan szigorusággal bánt az irókkal, annyira, hogy még a tudományok és társadalmi művelődés is rendőri felügyelet alatt álltak, a tanulók száma meg volt határozva; 300-nál több embert nem vetek be egy-egy egyetemre, a bölcsészetet kirekesztették a studiumok sorából, a történeti könyvekből a francia forradalom leirását kitörölték, a külfölddel való közlekedést minden képzelhető módon nehezítették és az összes nyomtatványokra mintegy szabadalmat adtak két újságírónak, Bulgarinnak és Grecsnek, a Szjevernája Pcselá (Északi méh) szerkesztőinek. Mindezen nehézségek dacára a művelődés nehezen bár, de tovább haladt. Leginkább a külföldön tanult fiatal emberek voltak azok, akik haza térve, tudásukat honfitársaikkal közölgették ugy élő szóval, mint a külföldről becsempészett könyvekkel. Az igy keletkezett kisebb kulturális társaságokból indult ki a már fentebb említett két irányzat, u. m. a szlavofileké és a nyugat-európaiaké. Ezen irányzatok annyiban politikai szinezetüek is voltak, hogy nemcsak a társadalmi, hanem az állami életben is reformokat igyekeztek létre hozni, még pedig a szlavofilek nemzeti alapon, különösen ragaszkodva az egyházi társadalmi hagyományokhoz, az európaiak pedig, akik mindenek előtt szociálpoltikai kérdésekkel foglalkoztak, a nyugat-európai kultúrára támaszkodtak. Az előbbeniekhez tartoztak: a nemeslelkü, de tulságosan ábrándos költő Homjakov (1804-60), akinek említésre méltó drámája az Ál-Demeter, továbbá Akszákov Szergej (1791-1859), aki Családi krónikájában igen vonzóan irja le az orosz élet patriárkális voltát, ennek fiai: Konstantin és Iván, valamint Kirjejevszkíj, az orosz népdalok fáradhatatlan gyüjtője. Az európaiakhoz v. nyugatiak táborához tartoztak: a geniális Hercen Sándor (l. o.), Ogarev (megh. 1877) és főképen a mély elméjü kritikus: Bjelinszkíj (l. o.). Ennek különös adománya volt ahhoz, hogy az irodalmi műveket nemcsak szépészeti tekintetből itélte meg, hanem mindig összeköttetésbe hozta azokat az élettel, s igy a cenzura dacára művelő hatással volt a társadalomra. Éles felfedező képességének is sokat köszönhet azirodalom, igy a hirneves népköltőt, Kuljcovot és az immár európai hiró lirikust, Njekraszovot már kezdő korukban ő buzdította az irásra.

Puskinnal csaknem egyenlő magaslaton áll Lermontov Mihály (l. o.), sőt valószinüleg egészen meg is közelíti vala azt, ha egész fiatal korában egy párbaj áldozatául nem esik. Lermontov ugy műveiben, mint tetteiben merő ellenzéket képezett az akkori rendszer s a társaságban uralkodott ideálok ellen s ugyanazért egészen szubjektiv költő, még remek prózában megirt Geroj Nasevo vremenji (Korunk hőse) című regényében is. E regény hősében az elkeseredett, mindennel elégedetlen, vesztébe rohanó Pecsorinban egészben rá lehet ismerni magára a regény szerzőjére. Valamivel később jelent meg Hercen Sándornak Kto vinovat? (Ki a hibás?) c. regénye, melynek hőse Beltvo, aki hasztalanul törekszik valamely magasabb szociál-politikai tevékenységre, elhagyja hazáját s a külföldön, dacára demokratikus érzületének, nagyúri semmittevésre és kéjelgésre adja magát. Ugyanakkor lépett fel az immár világhirü humorista, Gogolj Miklós (l. o.) elbeszéléseivel és szindarabjaival s mig az előbb említett költők inkább a felsőbb körök számára, felsőbb körökből vett tárgyu műveket irtak, addig Gogolj behatol a társadalom minden rétegébe s a fonákságokat kiméletlenül ostorozza ragyogó humorával. ? a feje az u. n. Obljicsityeljenája Literaturának (t. i. a felfedező irodalom, mely a társadalom hibáinak felfedezésével foglalkozik). Megemlítendők még a következő költők és irók: Benediktov, Rosztopcsin grófnő, Vjazemszkíj herceg, Szollogub gróf, Druzsinjin Sándor, valamint a históriai regényirók: Szagoszkin, Latecsnjikov és Maszalszkíj.

A 40-es évek végén a reakció a nyugateurópai forradalmi mozgalmak következtében még erősebb lett; a cenzura végkép ránehezedett az irodalomra. Ekkor következett be a krimi háboru s annak szerencsételen kimenetele végre új fordulatot adott a közéletnek. Hercen, hogy a tétlenségbe merült társadalmat felrázza, külföldön megindította Kilokol (Harang) c. folyóiratát. A régi rendszer megingott s bekövetkezett a jobbágyság eltörlése és az igazságügyi reform, ezenkivül az ébredésre keltett társadalomban megbolygattak minden szociális és politikai kérdést, aztán szinte lázas sietséggel igyekeztek előre jutni a haladás útján. E mozgalomban természetesen az irodalom vitte a vezérlő szerepet, az jelölte meg az irányokat. E tevékenységben főszerepe jutott Turgenjevnek és Goncsarovnak, akiknek regényeiben oly hiven tükröződnek le az akkori életviszonyok, hogy azoknak rendszeres olvasásából világos képet alkothatunk magunknak az akkori orosz társadalom fejlődéséről. Jellemző az akkori állapotokra nézve, hogy Turgenjen 1848. elkeseredetten költözött ki hazájából. Külföldön kezdte el aztán megirogatni Egy vadász emlékiratai c. apró rajzait, melyek oly roppant hatást gyakoroltak otthon, hogy azok adták meg az első lökést a jobbágyság felszabadítására megindult törekvéseknek. Turgenjev mellett mindjárt Goncsarov (l. o.) tünik ki szintén nagy tehetségével. Goncsarov az ő világnézetével élesen különbözik a 40-es évek valamennyi irójától, de különösen Turgenjevtől; ő benne árnyéka sincs annak a szekptikus felfogásnak, azoknak a filozofiai reflexióknak, amelekkel kortársai az életet és az embereket nézték. Goncsarov mellett kivált még Piszemszkíj Elek (megh. 1881.), kinek Tyszjácsá Dus (Ezer lélek) c. regénye még mai napig is kedvelt olvasmány. A kritikai és publicistai irodalomban Bjelinszkíj utódai és követői voltak: Dobroljubov (megh. 1861.), Grigorjev (megh. 1864.), Piszarev (megh. 1868.) s a Szibériában számkivetett Csernysevszkíj Miklós (megh. 1894.), akinek különösen Sto djélatj? (Mit tegyünk) c. regénye keltett nagy szenzációt. Az irányzatos irodalom egyik legelőkelőbb művelője volt a különben geniális lirikus, Nyekraszov Miklós (l. o.), akinek egész sereg utánzója akadt. Szatirikus liráját s nagyobb költői műveit (minők: Kinek jó élni Oroszországban? a veres orru Fagy) csaknem minden nyelven lehet már olvasni. Hasonló irányu a remek prózairó szatirikus Szaltykov-Scsedrin Mihály (megh. 1894), akinek szatirája főképen a bürokratizmus ellen irányul, tele sziporkázó ötletekkel, eredeti felfogással és találó jellemzéssel. Kiváló kis-orosz lirikusa e kornak Sevcsenko Tarasz (megh. 1861.), aki bánatos liráján az elnyomottak bajait zengte.

Csaknem valamennyit felülmulja az eddig említettek között Tolsztoj Njikolajevics Leo (l. o.), aki épp ugy mint Turgenjev, általános európai jelentőségü munkásságot fejt ki. Csakhogy mig Turgenjev nyugatias, liberális, némileg vörös szinezetü, mig Goncsarov a szentpétervári nyárspolgársággal és bürokratákkal, az opportunizmus rajzolásával foglalkozik, addig Tolsztoj szokatlan mélyre hatol az analizisben, szkepticizmusban s ezekkel együtt a radikálizmusban; demokratizmusa, a néppel való rokonszenvezése szinte apostoli. Maga Turgenjev is ritka önzetlenséggel mindnyájuknál nagyobbnak, az orosz irodalom oroszlánjának nevezi Tolsztojt. Minden tulhajtás dacára Tolsztoj eszméinek igen sok hive akadt, s ezek ugyszólván külön szektát alkotnak tolsztojisták elnevezés alatt. (Megjegyzendő, hogy ilyen tolsztojisták szórványosan nálunk Magyarországon is vannak.) Hatalmas tehetségü regényiró Dosztojevszkij Mihajlovics Tódor (l. o.), aki egész külön helyet foglal el az orosz belletristák közt, először azért, mert a többiek legnagyobbrészt falusi származásuak, a földbirtokos osztályhoz tartozók, Dosztojevszkíj pedig a nagy város ideges fia; másodszor pedig azért, mert mig a többiek legnagyobb része jó módban élt, addig ő az újabb időben keletkezett intellingens proletariátushoz tartozott, s ez élesen megkülönbözteti őt a többiektől irodalmi működésében is. Erős szenvedélyü iró, nagy lélekbuvár, bámulatos megfigyelő képesség, az élet minden oldalának, a társadalom minden rétegének nagy ismerője, patologus és pszihiater minden ízében, amellett lángoló hazafi, aki nemzetének haladását a politika terén is elő akarja mozdítani, ezért tiltott és titkos társaságba lép és e miatt néhány évig a szibériai számkivetés keserü kenyerét eszi.

A többi elbeszélők közül felemlítendők még a Kresztovszkíj Vszevolod álnév alatt szerepetl finom szellemü irónő (megh. 1889), ennek leánya Kresztovszkájá Mária, a francia impresszionista iskola nyomdokaiban haladó Boborykin Péter, aki jelenleg a Vjesztnjik Jevropyt látja el minden évben nagyobb regényekkel, Sapir Olga, az igen tehetséges Muravjev (Golicyn herceg) Grigorovics, egyike a legkiválóbb orosz elbeszélőknek, a termékeny Ljeszkov (megh. 1895.), Potjehin Elek, Restnjikov, Meljnikov (megh. 1883.), Danilevszkíj Gergely, aki a történelmi regényekben volt mester (megh. 1890.), a kiváló tehetségü Uszpenszkíj Gljeb, Szaliász gróf, a sokat iró Mescserszkíj herceg, az élénk elbeszélő Njemirovics Dancsenko, a pesszimista Barancevics, akinek Dvé zseny (Két alkony) regényét az orosz akadémia díjával tüntették ki, igen kellemes hangu, vonzó elbeszélő Korolenko Vladjimir, akinek Szljepoj muzykant (Vak zenész) címü nagyobb elbeszélése majdnem minden európai nyelvre le van fordítva; ilyen Csehov Antal is, akinek apró rajzai és elbeszélései pezsegnek a szellemtől és kedves humortól; figyelemre méltó tehetségek még: Terpigorev Szergej, Lejkin Miklós (tárcairó), Szalov Iván, Ahsarumov Miklós, Markevics, Golovin Konsztantin, Avenariusz Vaszílj, ez utóbbiaknál sokkal többet igért a korán elhunyt Garsin Vszevolod, akinek három kötetnyi elbeszélése kivétel nélkül mind mestermű. Szivesen olvasott iró Potapenko Ignác, s az irónők közül Dimitrijeva Valentina és Vinjickájá Alekszandra stb. A lirában Nyekraszov után kiváltak: Majkov Apollon, kiváló formaérzékkel, melyet epikus és drámai munkáiban is csillogtat; a szerelem és természet dalnoka Fet Atanáz; az ábrándos, csendes liráju Polonszkíj; a mély érzelmü Plescsejev; a dalokban ugy, mint a hősi énekekben kiváló Tolsztoj Elek gróf (megh. 1875.), aki különben a regényirásban is derekasan próbálkozott Knjaz Szerebrannyi címü regényével; továbbá Mej, Tjucsev, a szlavofil Akszakov Iván, újaban Konsztantinovics Konsztantin nagyherceg, a sokat iró Fofanov, a korán elhunyt Nadszon, Goleniscsev Kuruzov gróf, Certeljev, a szatirikus Burenjin, a nők közül pedig a magyar költőket is fordító Csjumina Mihajlova Olga.

A drámairodalomban az utóbbi évtizedekben leginkább kitünt Osztrovszkíj, aki nagy sikereket ért el ugy vígjátékaival, mint népies darabjaival és tragédiáival; művei nyolc kötetre terjednek. Érdemeket szerzett a regényiró Piszemszkíj is. Az irányzatos társadalmi drámában tüntette ki magát Szuhovo-Kobylin, továbbá Potjehin Alekszej, Ljov, sőt még Turgenjev is, akinek egy kötetnyi drámai munkái különben inkább csak olvasni valók, a históriai drámában pedig Mej Leo, aztán Tolsztoj Elek gróf (1817-75), akinek Szmertj Ivana Groznavo (Rettenes Iván halála), Carj Fjödor Ivannovics és Carj Borisz című drámai trilogiája mai napig is kedvelt darabja az orosz szinpadoknak. Szép lirai drámákat irt Majkov Apollon is. A legutóbbi időszak legkiválóbb drámai terméke Tolsztoj Leónak A sötétség hatalma c. népies tragédiája. Ez egészen naturalisztikus szinezetü alkotás, megkapó jelenetekkel, de kevésbé művészi formában. E darab előadása Oroszországban egy ideig meg volt tiltva. Egy másik drámai munkájában A műveltség gyümölcsei címü vígjátékában Tolsztoj a hipnotizmust mint a művelődés újabb vívmányát gunyolja ki, oldalvágásokat osztogatva a modern haladás egyéb jelenségeinek is. Általában véve az orosz drámairodalom messze mögötte marad az elbeszélő irodalomnak s igy a magasabb szárnyalásra törekvők is, mint Burenjin és Csehov nem birnak nagyobb, szélesebb körü hatást elérni. Még csekélyebb sikerüek Markevics, Szuvorin és Krylov Viktor szindarabjai.

A fordítási irodalom igen gazdag, mert temérdek a 30-35 ívenkint megjelenő havi folyóirat, amelyeket tán nem nem is birnának az oroszok eredeti kéziratokkal ellátni. Régebben Tredjakovszkíj és Lomonoszov, továbbá Iljinszkíj, Popovszkíj, Koszickíj és mások fordították főképen az olasz epikusokat, francia, angol és német dráma- és prózairókat. Az újabb fordítók közt felemlítendők: Gnjedics (Ilias, Lear király), Fet (Horatius, Juvenalis, Goethe Faustja), Plescsejev (Lenau, Hebbel, Byron, Alfieri), Miller (Shakspere), Min (Dante), Mihajlov (Heine), Michalovszkíj (Byron), Polovszkíj és Jurjev (Shakspere) és Csjumina Mihajlova Olga, aki fordít francia, angol, olasz és német költőket, sőt legutóbb magyarokat is (Petőfi, Arany, Szabó Endre).

A tudományos irodalomban az oroszok leginkább a történelemirás és az etnográfia terén értek el sikereket. Temérdek az évkönyv, krónika, okmánytár, s a közlemények beláthatatlan mennyisége a két nagy történelmi folyóirat vastag, tömött füzeteiben. Az orosz történetirás atyja Nesztor kijevi szerzetes (l. o.). A XI. sz. végén Veszilíj krónikás kiigazítgatta Nesztor krónikáját és belevette délnyugati Oroszország krónikáját is. A XIII-XVII. sz. között több krónika keletkezett, melyeket Nesztor-krónikáknak hivnak, mert ezekbe először veték fel Nesztor annálisait, amelyekhez aztán a krónikások hozzá irták a korukbeli történeteket. Ezek a szerzők mind barátok, akik a tatár hódoltság idejében egyedül ápolták a tudományokat a kolostorokban. A krónikairást Vasziljevics Iván idejében szűk korlátok közé szorították, Mihajlovics Alekszej alatt pedig egészen elhallgattak a krónikások. A krónikák helyét a családi kor- és rokonsági ágazatok feltüntetése foglalta el, melyek legnagyobbrészt Vasziljevics Iván korában iródtak (kiadta Müller, Moszkva 1775, 2 köt.). Ide sorozhatók az egyházi atyák és szentek életrajzai is, melyek a XVII. sz.-ban több kiadásban jelentek meg. Első figyelemre méltó kisérlet a történetirás terén Tatiscsevnek Oroszország története (462-ig), mely csak a szerző halála után jelent meg (Moszkva 1764 és 1768), valamint Scserbatov, Oroszország története (1610-ig, Szt.-Pétervár 1770-91, 7 köt.), végül pedig Boltin Ivánnak Megjegyzések Leclercque orosz történetéhez c. munkája (1788). Lomonoszov mint mindennel, ugy történetirással is foglalkozott, megirván hazája történetét 1054-ig. Irodalmi formát azonban csak Karamzin adott a történetirásnak, akinek nagy történeti munkája egész 1612-ig terjed (12 kötet). Karamzinnak ellenfele a szkeptikus iskola feje, Kacsenovszkíj T. M. volt, aki kimondta, hogy Oroszország története egész a XIV. sz.-ig történeti szempontból tekintve, nem hiteles, viszont őt Pogodjin P. M. támadta (megh. 1875.). Karamzint követték: Polevoj, az utóbbi időkben pedig Szlovjev (megh. 1879), akinek Oroszország Történelme egész II. Katalin koráig terjed (29 kötet) és Kosztromarov (megh. 1885.), aki Oroszország történetét életrajzokban irta meg (13 kötet). Megirta még Oroszország történetét Usztrjalov is (megh. 1870.), ezenkivül pedig terjedelmesnek kezdte, de befejezetlenül hagyta Nagy Péter cár életrajzát. Az Orosz élet törtpénete címmel Szabelin próbált széles antropologiai alapon kultura-történetet irni; az orosz községek történetét Csicserin próbálta meginri (meghalt 1856.). Az oroszok eredetének kérdését Ilovojszkíj, Szabelin és Besztusev Rjumin feszegették. Olaszország történetét Kodrjavcev, az európai és lengyel államtörténetet Tracsevszkíj, Popov, Kojalovics, Kis-Oroszországét Kulis, Antonovics, Novickíj és mások irták meg. Bogdanovics az 1812-iki hadjáratról, I. Sándor uralkodásáról és a krimi háboruról irt. Államférfiak életrajzaival foglalkoztak Korf, Kovalevszkíj, Szablockíj, Kopeko stb. A történeti okiratok kutatása nagy lendületet vett különösen a szt.-pétervári történelmi társaság megalakulása óta. A históriai folyóiratokban egy sereg mémoire jelent meg, ilyenek: Dolgorukájá hercegnő, Sahovszkoj, Danilov, Daskova hercegnő, Derzsavin, Khrapovickíj, Balotov és mások emlékiratai. Ezeken kivül le vannak fordítva oroszra a külföldi történetirók is, mint Guizot, Schlosser, Gibbon, Macaulay, Bickle, Grote, Mommsen, Taine stb.

A földrajzi és etnográfiai irodalom szépen előre haladt, különösen II. Katalin óta, aki négy nagyobb expedíciót szervezett, melyeknek tapasztalatait mind megirták többnyire arra alkalmas irók és tudósok. Későbbről, a világ körül tett utazások közül felemlítendő a Kruzensterné, Liszjanszkíjé, Galovnjiné, Bellingshausené, Larazevé, Lütkeé; az expediciók közül a Caricsevé és Vrangelé az északi sark felé, Timkovszkíjé és Kovalevszkíjé Khinába, Muravjevé, Csihacsevé és Kareliné Közhép-Ázsiába, Norové, Moravjevé a Keletre; a legújabb időből Putjatin követségi útja Japánba (1852-55), Vyseszlavcev föld körüli útja (18571860), Maximov utazgatása a Fehér-tengeren és Szibériában, Szemenové Tiansanba és Haykové Persiába stb. A szentpétervári földrajzi társaság expediciói is gazdagították az etnográfiai ismereteket és irodalmat; az orosz táborkartól és a belügyminisztériumtól kiadott etnográfiai és statisztikai művek: Oroszország (1871) és Az orosz birodalom bevándorlói (1861-75) sok tekintetben korszakalkotó munkák. Az etnográfia és statisztika tudományos művelői: Bunjakovszkíj, Bezobrazov, Busen, Hermerzen, Blioh, Njebolsin, Janson, Csubinszkíj stb.

A jogtudomány irodalma az oroszoknál csak a XIX. sz.-ban kezdődött s ezen a téren a régi politikai és állami instituciók kutatásával és magyarázásával érdemeket szereztek Kavelin (A jogi élet a régi Oroszországban), Leskov, Beljajev, Njevolin, Csicserin, Rjedkin, Njikitszíj, Vladjimirszkíj-Budanov, legújabban Kljucsevszkíj, Gradovszkíj stb. A jelenkor kiválóbb jogászai: Andrejevszkíj Foinjickíj, Lohvickíj, Martensz. Jogtörténelmi munkákat irtak Csicserin, Pobjedonoszcev (A jobbágyság története), Romanovics-Szlavatjinszkíj (Az orosz nemességről), Vasziljcsikov herceg (A földbirtok és földmivelés), Engelhardt (Levelek a vidékről) és Szkrebickíj (A jobbágyság felszabadításáról). A nemzetgazdaság terén főképen Miljutin (megh. 1855.) és Csernysevszkíj voltak érdemes munkások. A filozofiában főképen a németek nyomain haladnak az orosz irók, ha csak némi eredetiséget nem tulajdonítunk Danileszkíjnek, aki Oroszország és Európa c. nagyobb fogásu munkájában, ugyan inkább történetfilozofiai irányban, a kultura-tipusok teoriájában meglehetős önállóságot tanusít. A görög filozofusokkal először Karpov foglalkozott tüzetesebben (meghalt 1867.); Gogockíj Bölcsészeti Lexikont szerkesztett (1859-61, 2 köt.); a filozofia történetével Katkov, Troickíj, Sztaszjulevics, újabban Szmirnov, Karejev, Szolovjev és mások próbálkoztak. Figyelemre méltók a pszihologiának különösen a neveléstanra vonatkoztatott formájában Usinszkíj és Pirogov iratai, valamint Korf bárónak a népneveléssel foglalkozó munkái. A külföldi kiválóbb filozofusok munkái (Kant, Hegel, Schopenhauer, Fischer, Hartmen, Comte, Taine, Spencer, Lewis stb.) le vannak fordítva oroszra. A teologiai iratok száma is nagy, de az ortodox egyház ósdisága folytán a szabad elmélkedés szinte kizárt lévén, az egész e fajta irodalom nem nagyon épületes. Az orosz egyház történetével foglalkoznak: Golubiszkíj (1880) és Makaríj (Bulgakov) érsek (megh. 1882.), mely utóbbi az ortodox dogmatikus teologia tankönyvét is megirta. Nagy hatással volt az ötvenes években Homjakov költő (megh. 1860) teologiai iratai, aki a romano-germán világgal szemben a görög-szláv világeszme teoriáját állította fel, valamint legújabban Tolsztoj N. Leo gróf morál-filozofiai munkái. A természettudományokat kivált újabb időben nagy szorgalommal ápolják az oroszok. A derekabb természettudósok közül felemlítendők: Turcsanjinov, Maximovics, Bunge stb. botanikusok, Pallas, Middendorf, Mecsnjikov zoologusok, Szokolov, Kutorga, Kocsarov, Inosztrancev, Scsurovszkíj, Dokucsajev stb. geologusok és mineralogusok. A matematikában kiválóbbak: Szimonov, Lobacsevszkíj, Osztrogradszkíj, Csebysev és Bunjakovszkíj. A csillagászattal főképen az 1834. Pulkovában alapított csillagászati intézet foglalkozik, amely Struve igazgató vezetése alatt világhirre vergődött.

A nyelvtudományban és irodalomtörténetben is nagy a haladás az újabb időkben. A keleti nyelvek ismeretében kitüntek Bicsurin (1772-1844), Szaveljev, Grigorjev, Berezin, Vasziljev, Veljanjinov-Zernov, Rozen báró, Ilminszkíj és Hankavy; a finn-ugor nyelvészetben Sjörgen, Castren, Schiefner, Radlov; a kaukázusi és szibériai népek nyelveit Schmidt, Uszlár, Csubinov és mások kutatták tudományosan; nevezetes nyelvészek még: Vosztokov, a szláv-orosz filologia atyja (megh. 1864.), Pavszkíj, Buszlajev, Gorszkíj, Bodjanszkíj, Lamanszkíj, Grot stb. Régi nyelvemlékeket magyaráztak és adtak ki: Tjihonravov, Pypin és Krsztomarov, népköltési gyüjteményeket, bylinákat, meséket és legendákat Rybnjikov (Dalok, 1861-67; 4 köt.), Hilferding (Bylinák, 1873), Korjejevszkíj (Népdalok, 1860-70), Jakuskin, Bezszonov, Barzov és Szlavjanszkájá-Agrenjevna Krisztoforovna Olga. A szláv mitologiára vonatkozólag kiváló érdeküek Afanazjev kutatásai és népköltési kiadványai. - Kiválóbb irodalomtörténészek Sevyrev (Felolvasások a régi orosz irodalomról 1858-60; 4 köt.), Pypin (A szláv irodalmak története, 1865); Galahov (Az O. története Puskinig, Szent-Pétervár 1880); Karaulov (Adalékok az orosz irdalomtörténethez, Feodozia 1865); Porfirjev (Az O. története Kazan 1877-84); Buszlajev (Az orosz népies irodalom történelmi vázlata, Szent-Pétervár 1860); Pekarszkíj (A tudomány és irodalom Nagy Péter korában; u. o. 1862); Biljanszkíj (Az orosz egyházi irodalom áttekintése, Harjkov 1859), Polevoj (Az orosz irodalom története 862-1852-ig Szent-Pétervár 1872); Szkabicsevszkíj (A legújabb orosz irodalom története, 1848-1890; u. o. 1891). Életrajz-irodalommal foglalkoztak: Gennadíj, Ponomarev, Longinov, Mesov, Karatjegev stb.; ide sorozhatók Majkovnak a XVII. és XVIII. sz.-ból vett irodalmi rajzai, Njeszeljonov (Irodalmi irányzatok II. Katalin korában), Szuhomlinov (Vizsgálódások az orosz irodalom és művelődés körül), Morozov (Az orosz dráma története), Veszelovszkíj (A regény és elbeszélés története), Arszenjev (Kritikai tanulmányok az orosz irodalomról), Müller Oreszt (Az orosz irók Gogolj után). Igen szép és terjedelmes a Puskin-irodalom összefoglalása Mezsovtól (Puskiniana), jeles munka végül Pypintől: A 20-as és 50-es évek közti irodalmi irányzatok jellemzése.

A műtörténelem is kezd tért hódítani. Nagy érdekü munka ezen a téren a Tolsztoj J. gróf és Kondakov tanár kezdeményezésére megindult Orosz régiségek és műemlékek c. vállalat, mely nemcsak gondos szerkesztése, hanem pazar kiállítása révén is méltán kelt általános érdeklődést. Ez és hasonló kiadványokon kivül szorgalmasan foglalkoznak az oroszok a művészetekkel és műtörténelemmel a különféle tudományos folyóiratokban is. - V. ö. Isztorija ruszkoj Ljitjeratury v ocserkah i biografijah, szocinjenjije Polevavo (Sznt-Pétervár 1872., Az orosz irodalom története rajzokban és életrajzokban, Polevojtól); Isztorija novjejsej russzkoj Ljitjeratury 1848-90, A. M. Szkabicsevszkavo, u. o. 1891, A legújabb orosz irodalom története 1848-90, Szkabicsevszkíjtől); Courriere, Histoire de la Littérature contemporaine en Russie (Páris 1874); Reinholdt, Geschichte der russischen Litteratur (Lipcse 1885).

Kis-orosz nyelv és irodalom. A kis-oroszok (rutének) nyelve igen közeli rokonságban van ugyan a nagy-oroszokéval, mindazáltal külön fejlődött, külön sajátságokkal és külön irodalommal. Egyik jellemző különbség a két nyelv közt az, hogy ahol a nagy-orosz g-t mond, ott a kis-orosz g-t ir ugyan, de h-t ejt, p. glago, ezt a kis-orosz igy ejti: blaho, ezt: bog, igy: boh; továbbá amit a nagy-orosz é-nek, jé-nek ejt, azt a kis-orosz i-nek, ji-nek, pl. ezt: jéhaty a kis-orosz igy ejti: jihati; (amint tehát látható, még a t lágyítását is elkerüli azzal, hogy egy i betüt tesz a nagy-orosz lágy jele helyére). A kis-orosz nyelv több tájszólásra oszlok, amelyeket azonban három fő csoportba lehet szedni; ilyenek: 1. az ukrajnai (déli kis-orosz) csoport, melyhez tartoznak a harjkovi kormányzóság, Poltava, Jeklaterinoszláv, Kijev, Volhinia és Podolia északi részei, Csernigov, Voronezs, Kurszk, Herzon és az Azovi-tenger tájéka; 2. a poljeszjei (északi kis-orosz) csoport, melyhez tartoznak a minszki, grodnói kormányzóságok, Volhinia, Kijev s Csernigov egyes részei; 3. a rutén (vörös-orosz) csoport, melyhez tartoznak Podolia és Volhinia északi részei; a galiciai és magyarországi rutének. Kis-orosz nyelvtan irtak: Pavlovszkíj (Szt.-Pétervár 1878); Oszadka (Grammatika ruskoho jazyka, Lemberg 1876); magyar nyelven Szabó Eumén (Ungvár 1891).

A kis-orosz irodalom fejlődése első korszakában egészen parallel haladt a nagy-orosszal (XI-XIV. sz.) s rá is hatással volt a 988 óta terjedni kezdő kereszténységgel a bizánci kultura, következéskép a kis-oroszságnál is az ó-szláv volt a liturgia nyelve. A XI. sz. irodalmi hagyományaiból legnevezetesebb a Pravda russzkája (Orosz igazság, jog), melyet a régi orosz birodalom részeit képező szövetséges szláv államok fejei állítottak össze, s amely polgári és büntető jogszabályokat tartalmazott. A XII. sz.-ból származik a legrégibb orosz krónika Nesztor kijevi szerzetestől; azután az Igor hadjáratáról szóló ének (l. o.). A XIII. sz.-ban a tatárjárás megakadályozta a szellemi fejlődést a jelenlegi déli Oroszországban is, hanem azért ebből a korból is maradt nyelvemlék, a volhinia-holicsi krónika, melyben költői nyelv és szinezés emelik a történelmi tartalmat. új korszak kezdődött a kis-orosz irodalomban déli Oroszországnak Nagy-Oroszországtól történt különválásával. Már a XIV. sz.-ban kezdték a litván fejedelmek meghódítgatni Oroszország délnyugati részeit s később a Jagellók alatt egyesítették a litván fejedelemséget a lengyel királysággal, mely egyesülés három századig tartott. Ez idő alatt azonban a lengyel kultura kerekedett felül a kis-oroszon és ez történt az irodalomban is. Szkoryna Ferenc a Vulgata fordításában a kis-orosz nyelvet használta, keverve a fehér-orosz nyelvjárással s az egyházi ó-szlávval; e fordításból néhány könyvet Prágában (1517-19), néhányat Vilnában (1525-28) nyomatott ki. A nyelvtudományi munkák közül nevezetesebb a Cicaníj-Tusztanovszkíj Lőrinc lexikonja (Vilna 1596), melyben az egyházi szláv nyelvet a kis-orosszal magyarázza. A XVI. sz. irodalmából felemlítendő még a Sztatut lytovszkij (Litván statutum), mellyel a lengyel királyok a Litvániával egyesült déli oroszok számára kiváltságokat biztosítottak, s amely három revizióban (1529, 1566, 1588) egész 1783-ig érvényben maradt. Sajnos körülmény volt a XVI. sz.-ban, hogy a népoktatást egészen a papok vették a kezükbe s ezek főképen csak vallásos dolgokkal tartották a népet s igy a tőlük alapított osztrogi, lembergi, vilnai, kijevi, breszti, minszki és más iskoláknak tulajdonképeni művelő hatása nem volt. Nagyobb lendületet csak akkor nyert az iskolai művelődés, mikor a kijevi metropolita, Mogila Péter a kijevi akadémiát megalapította s abba a nyugateurópai műveltséget bevitte. Az e tájban támadt irók közül különösen érdemes munkát végzett Galatovszkíj János, aki nemcsak a katolikusok, hanem minden más vallásfelekezetek ellen erélyesen védelmezte tollával a maga egyházát. Kijevből aztán Szlavyneckíj Epifanius, Rasztovszkíj Demeter és mások átültették a nyugati kulturát Moszkvába is. Ennek folytán nemsokára jelentkezni kezdtek a drámai misztériumok, melyeknek igyekeztek az irók bizonyos nemzeti jelleget is adni. Néhány irástudó kozák a kis-orosz hazafiasság ébren tartására történelmi naplót kezdett vezetni, igy egy anonimus, aki magát Szamovidecnek (szemtanunak) nevezi, a Hmeljnjickíj szabadságháboruját irta meg a XVII. sz.-ban.A XVIII. sz. elején ugyancsak két kozák, Hrabjanka Gergely és Velycsko Sámuel ugyancsak azt a hadjáratot irták meg. Mindazáltal a kis-orosz irodalom nehezen birt fejlődésnek indulni, mert a közhasználatra jogosított nyelvek csak az orosz és a legyel voltak s csak ezeken volt szabad a XVIII. sz.-ban irni, a 20 milliónyi kis-orosz nép nyelvét pedig csak a jobbágyságban sinlődők használhatták a beszélgetésben.

Ez a helyzet eltartott egészen a XVIII. sz. végéig s csak ekkor, a szlávság általános felocsúdásával és a népies irodalom fellendülésével kezdődik új korszak az orosz irodalomra is. Ez a harmadik irodalmi korszak. Kotlarevszkíj Iváné (1769-1830) az érdem, hogy a kellemes csengésü ukrajnai népnyelvet irodalmi nyelvvé avatta; megirta az Aeneis travesztiáját s két drámai életképet: Natalka Pultavka és Moszkal csarivnyk. Mellette Kvitka György (álnéven Osznovjanenko, 1778-1843) tizennégy elbeszélésében, melyek közül kiválóan sikerült a Maruszja címü regény, a vidéki életet festi mesteri tollal. Hasonló irányban működött Vovcsok Marko (igazi nevén Markovics Mária), mig a nagy tehetségü s a kis-orosz irók közt legkiválóbb költő, a zsarnokság elkeseredett ellensége, Sevcsenko Tarasz (1814-61), a szabadság, nemzeti nagyság és hazaszeretet nemes eszméit énekelte. sőt több kiváló iró követte, kik közül az első helyeket foglalják el a derék költő és történetiró Kulis (szül. 1819), továbbá a novellák jeles művelői, Levickíj Iván (szül. 1838) és Koniszkíj (szül. 1836.). A szépen megindult irodalmi fejlődést azonban kancsal szemmel nézte az orosz kormány s egy 1876 májusában kelt cári rendelet erőszakosan rátenyerelt, minek folytán a kis-orosz irodalom ápolása Galiciára van korlátozva. Itt ugyanoly szerep jutott Saskevics Marciánnak (1811-43), mint Ukrajnában Kotlarevszkíj Ivánnak. Holovackíjjal és Vahylevics Ivánnal együtt kiadta Budán (1837) a Ruszalka Dnistrovaja c. rutén almanachot, s ebben a népnyelvet irodalmi nyelvvé tette. Saskevics lelkes lirai költeményei sokáig visszhang nélkül maradtak, mignem 1848. a magyar szabadságharc folytán a nemzetiségi eszme fellángolván, a galiciai kis-oroszok is méltányolni kezdték költőjük dalait. Kitüntek még Usztijanovics Miklós (1811-85) mint lirikus, Mohilnickíj Antal (1811-73) mint epikus (Skyt Manjavszkíj) költők. A hazai történetirással foglalkozott Saranevics Izidor, Barvinszkíj A. pedig népszerü történelmi munkákat irt, mig Verohratszkíj történelmi műveken kivül költői és nyelvészeti munkákkal is gazdagította az irodalmat. Partyckíj E. főkép a Zorja (Hajnal) c. irodalmi folyóirat megalapításával szerzett érdemeket (1880-85), különben pedig épp ugy, mint Zelechovszkíj Jenő, lexikonirodalommal is foglalkozott. Ilnickíj Bazil novellákat és népszerü történeti munkákat irt, Usztianovics Kornilo (szül. 1840) pedig szép epikai és drámai költeményeket, mig Ceglinszkíj-Hryhorjevics Gergely vígjátékokat. Sokat tett a népnevelés érdekében az 1868. alapított Proszvita (Felvilágosultság) c. egylet, amelynek vezetője 1877 óta a népies és tudományos iró, Ogonovszkíj. Bukovinában két kis-orosz költő lépett fel: Fedkovics József és Mlaka Danilo (Vorobkevics Izidor). Az első főképen lendületes költeményeivel és eredeti, népies novelláival tüntette ki magát.

A gazdag és rokonszenves hangulatu kis-orosz népköltészet mostanában általános figyelem tárgya. Ennek legrégibb termékei az u. n. karácsonyi énekekhez (koladky) tartoznak, melyekben még gyakran felcsillannak a régi pogánykorbeli természetkultusz maradványai. Mitikus tartalmuak a többi közt a tavaszi dalok (hahilky), amelyeket eredetileg a napisten felkelésének ünnepére énekeltek, most pedig Krisztus feltámadását ünneplik velök. Hanem a kis-orosz népköltészet legbájosabb termékei, valóságos gyöngyei a családi és szerelmi dalok. A történelmi énekek (dimy) leginkább a kozákvilág hősi koraiból valók s oly nagy költői beccsel birnak, hogy plasztikus erőre és előadásra nézve csak a szerb hősi dalok hasonlíthatók hozzájuk. Nagy kincse van a kis-orosz irodalomnak a népies mondákban, mesékben, különösen a közmondásokban, melyek szinte duzzadoznak a humortól és találékonyságtól. Nagyobb népköltési gyüjteményeket adtak ki: Vaclav z Oleszka (Lemberg 1833); Golovaczkíj (Moszkva 1878); Antonovics és Dragomanov (Kijev 1874); népmeséket adott ki Rudcsenko (u. o. 1869-70). V. ö. Pypin és Szpaszovics, A szláv irodalmak története (Szt.-Pétervár 1879-1880).

Forrás: Pallas Nagylexikon