Orvosképzés

Medikusképzés: az egészségügyi felsőokt. egy.-i okl.-et nyújtó alapképzési szakága. A felsőokt. igen korán kialakult ága, fejlődése során sajátos utakat járt be. A gyógyító tevékenység kezdetben összefüggött a vallási szolgálattal, ill. mágiával, így természetes, hogy az ókori orvosképzés papi isk.-kban, templomokban történt. Már ekkor a nevesebb orvosok körül a templomoktól független isk.-k is keletkeztek (Hippokratész), a Római Birodalom virágkorában pedig áll. isk.-kat hoztak létre. A középkor kezdetén az orvosképzés fejlődésének útja kettévált: a keresztény Európában visszakerült az egyházhoz, az arab világban tovább fejlődött ? görög?római hagyományokon ? a világi képzés. A X?XII. sz.-ban ? a nyitottabb szerzetesrendek kezdeményezésére ? létesültek azok a világi orvosképzési intézmények, amelyeknek majd folytatása lesz az egy.-i orvosképzés (Monte Cassino, Salerno, Montpellier). A középkori egy.-eken az eddig diszciplinárisan elkülönült orvosképzés szervesen illeszkedett az ált. négy fakultáson történő képzésbe mint facultas medicinae. A képzés 4?5 évig tartott. A különböző egy.-eken is hasonló képzési rendszer, valamint az oktatás nemzetközi nyelve, a latin lehetővé tette egyrészt távoli országok diákjainak képzését, másrészt a ?vándordiákként? való ismeretszerzést. A diákok ált. az egy.-i tanulmányaikat a bölcsészeti fakultásokon kezdték meg, az első év után iratkozhattak be az orvosi fakultásra. Az orvosképzés főként elméleti előadásokból állt, amelyeken elismert (görög, római, arab) szerzők műveit és a művekhez írt kommentárokat ismertették. Megbeszélésük szemináriumi jelleggel történt. A gyakorlati képzés kórházakban, gyógyszertárakban történt, egyházi tiltás miatt eleinte csak állatboncolásra volt lehetőség. Az előírt vizsgák teljesítésével baccalaureus, licenciátus, majd doktor cím volt szerezhető. A középkor végére több orvosi fakultáson szabadabbá vált a term.-tud.-ok művelése, a boncolások végzése (pl. Padova), a term.-tud.-os képzés a reformáció korában még kiterjedtebbé vált (fizika, vegytan, botanika az orvosképzésben). A XVIII. sz.-tól a képzésben a latint fokozatosan felváltják a nemzeti nyelvek, ez a tendencia a XIX. sz.-ban ált.-sá vált. Ebben az időben egyesítették az orvosképzéssel az eddig külön úton fejlődött sebészképzést, amely az ókortól céhszerű gyakorlati felkészülésben történt, így létrejött az egy.-es orvosképzés (biztosítva az egy.-es orvostudor, lat. doctor medicinae universalis kiképzését). A nemzeti képzési nyelv elősegítette az orvosképzésben a nemzeti sajátosságok megerősödését, kialakultak a jellegzetes orvosképzési irányzatok: a kiterjedt term.-tud.-os alapképzést nyújtó német?osztrák, a gyakorlatias francia, a teljesen gyakorlati, kórházisk.-ban (teaching hospital) történő angol. A XX. sz.-ban az orvosképzésre az erőteljes szakosodás vált jellemzővé, ami az alapképzési ágak különválásával járt (pl. fogorvosképzés), vagy az ált. orvostud.-i orvosképzésben valósulhat meg. ? Mo.-on a középkorban, a reneszánsz idején rendszeres orvosképzés nem volt, talán rövid ideig a pécsi (1367), az óbudai (1395), a pozsonyi (1467) egy.-en lehetett A m. orvosok ez időben vagy a közeli egy.-ken (Bécs, Prága, Krakkó), vagy az olasz egy.-ken (Bologna, Padova), később a reformáció idején a német, németalföldi és svájci egy.-ken végezhették tanulmányaikat. Az első orvosi kar a nagyszombati egy.-en 1769-ben alakult; majd ez 1777-ben Budára, 1784-ben Pestre költözött (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Semmelweis Orvostudományi Egyetem) . A második m. orvosi kar 1872-ben létesült Kolozsvárott, majd az I. vh. után Szegedre kényszerült (Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem). 1912-ben Debrecenben (Debreceni Orvostudományi Egyetem) és Pozsonyban alakult orvosi kar, amely utóbbi 1923-tól Pécsett működik (Pécsi Orvostudományi Egyetem). ? Az orvosképzés képzési ideje jelenleg Mo.-on 12 félév, amelyből az utolsó kettő klinikai (kórházi) gyakorlat (?szigorlóév?). A képzés felkészít a betegségi anamnézisek felvételére, az azonnali orvosi beavatkozást igénylő károsodások felismerésére és az életmentő beavatkozásokra, a betegségek (szakmai felügyelettel vagy segítséggel végzett) diagnosztizálására és gyógykezelésére, szükség esetén a betegek gondozására. (Ez utóbbi tevékenységek önálló kompetenciájú végzésére a szakorvosképzés készít fel.). A záróvizsgázó hallgatónak ismernie kell az egészséges és beteg állapot közötti különbségtétel kritériumait, a gyakoribb betegségek kialakulásának okait, korai felismerését és megelőzési módjait; a fontos terápiás eljárások lényegét, várható eredményeit és esetleges mellékhatásait; a gyakoribb betegségek gyógyítására szolgáló műtétek lényegét, indikációit és kockázatait, a fontosabb orvostechnikai berendezések működési elvét, az alaptevékenységben használatosak kezelését; a közegészségügyi-járványügyi ártalmak okozatiságát, megelőzésük és leküzdésük módszereit; az egészségügyi szolgálat szerv.-i felépítését és működését, az egészségügyi biztosítási rendszert és az egészségügyi szolgálat finanszírozási rendszerét. Az ált. orvosi okl.-lel rendelkezők szakorvosi képesítést szerezhetnek, amelyek közül 38 ún. alap-, 45 pedig ráépített szakképesítés. A szakorvosi vizsgák letételét szakképzés előzi meg, melynek ideje alap-szakképesítésnél 4?6 év, ráépített szakképesítés esetén 2?3 év. A szakorvosi vizsgák gyakorlati és elméleti részből állnak. A szakképzést az orvostud.-i egy.-ek végzik, a szakvizsgák szervezése és a szakképesítési követelmények teljesítésének ellenőrzése az Orsz. Szakképesítő Bizottság feladata. Az eredményes szakorvosi vizsgát követően a jelölt szakorvosi okl.-et kap, amely választott szakterületén speciális feladatok ellátására jogosítja fel.

Elekes Attila