Osztrák császárság

(Ciszlajtánia, helyesebben: a birodalmi tanácsban képviselt országok és tartományok), az idők folyamán több tartományból keletkezett ország, amelynek Magyarországgal közös az uralkodója. A tartományok, amelyekből áll, a következők:

[ÁBRA]

Felületet, éghajlatot, termékeket, ipart, kereskedelmet l. az egyes tartományok neve alatt. A lakosok társalgási nyelv szerint a következőképen oszlanak meg: német 36,05%, cseh, morva, tót 23,31%, lengyel 15,87%, rutén 13,21%, szlovén 5,01, olasz 2,87, szerb és horvát 2,75%, a többi román és magyar. Idegen alattvaló volt 418,244, akik közt 227,789 magyarországi. Vallás szerint volt róm. kat. 21.581,152, ág. hitv. 312,322, kálvinista 118,167, gör. kel. 540,715, unitárius 113, zsidó 1.135,518, egyéb vallásu v. felekezet nélküli 19,919.

Alsó- és Felső-Ausztriában, Salzburgban és Vorarlbergben kizárólag németek laknak, akik nagy többségben vannak még Stiria É-i és középső részeiben, Karintia É-i és Ny-i részében, É-i és Közép-Tirolban; Csehországban a lakosság 1/3-át teszik és leginkább a széleken laknak, Morvaországban főképen a városokban és a tartomány É-i és D-i részeiben, Sziléziában pedig a Ny-i felében élnek, azonkivül egyebütt is mindenfelé elszórtan találhatók. A szláv törzsek a lakosok többségét teszik Cseh-, Morvaországban, Krajnában, Galiciában, Dalmáciában és felét Sziléziában meg Bukovinában. A román törzsek feloszlanak friauliakra, olaszokra, ladinokra és oláhokra. Az olaszok D.-Tirolban, Görz D-i részében, Triestben, Istria partvidékein és Dalmácia városaiban vannak tulnyomó számban; a friauliak Görzben és a ladinok Közép-Tirol néhány völgyében laknak, az oláhok pedig Bukovinában. Ugyanitt vannak a csángók (8139). A róm. kat.-ok mindenfelé a lakosság tulnyomó részét teszik. Az ág. hitvallásuak legnagyobb számmal vannak Sziléziában (13,9%), Karintiában (5,1%) és Felső-Ausztriában (2,1%); a kálvinisták Csehországban (1,1%) és Morvaországban (1,6%); az izraeliták Galiciában (11,6%), Bukovinában (12,7%), azután Alsó-Ausztriában (főképen Bécsben 4,8%). Foglalkozásra nézve a lakosság következőképen oszlik meg 1890:

A népmozgalom adatai a legközelebbi multra vonatkozólag a következők:

A törvénytelen szülöttek száma 43% (Karintiában) és 3?% (Dalmáciában) közt váltakozik. A kivándorlók száma 1890-ben 38,125, 1891-ben 43,163 és 1892-ben 37,247. Legtöbben vándorolnak ki Galiciából és Csehországból.

Az O. Magyarországgal közös vámterületet alkot, melyhez tartozik Liechtenstein hercegség meg Bosznia-Hercegovina is, de ki van véve Jungholz tiroli helység. L. Osztrák-magyar monárkia.

Az alkotmány alapjai: az1860 okt. 20-iki császári pátens (l. Októberi diploma); az 1861 febr. 26-iki pátens (l. Februári pátens), mely megszabta minden egyes koronatartomány képviselőválasztási rendjét és állami szervezetét; az 1867 dec. 21-iki hat alaptörvény. A törvényhozói hatalmat a császár gyakorolja, és pedig a birodalmi tanáccsal egyetértőleg, valahányszor az egész O.-ot érdeklő ügyekről van szó, mig a tartományi tanáccsal egyetértőleg azok belső érdekeit intézi. A birodalmi tanács (Reischsrat) az urak házából és a képviselőházból áll: az urak házának tagjai a nagykoru császári főhercegek, s a birodalom benszülött hercegei, továbbá azok a főranguak, kiknek a császár erre örökös jogot ad (összesen 68), 9 érsek és 8 hercegérsek, meg oly kiváló férfiak, kiket a császár erre a méltóságra kinevez (összesen 127); a képviselőházba az 1896 máj. 7-iki törvény szerint 425 képviselőt választanak, kiknek megbizatásuk hat évre szól; a birodalmi tanácsot minden évben összehivják. A tartománygyülések tagjai: az érsekek és püspökök, az egyetemek rektorai, továbbá a hat évre választott képviselők, Tirolban pedig még az apátok és prépostok képviselői is. Triest városban és területén a tartományi gyülést a városi tanács pótolja.

A közigazgatást Bécsben a minisztertanács és az összminisztérium (belügyi, vallás- és közoktatásügyi, igazságügyi, pénzügyi, kereskedelmi, földmívelési és honvédelmi minisztériumok), továbbá a legfelső számvevőszék végzi; a kabinetben van még két tárca nélküli (Galicia és Csehország részére) miniszter is. A koronatartományok politikai közigagatását a helytartóságok vezetik; ilyenek vannak: Bécsben, Linzuben, Innsbruckban (Tirol és Vorarlberg), Grazban, Triestben (Görz és Gradiska, Istria és Triest), Zara, Párga, Brünn és Lembergben, továbbá a salzburgi laibachi, troppaui és czernowitzi kormányzóságok ezek alá tartozik a 33 önálló törvényhatóságu város és a 327 kerületi kapitányság. Ezen állami közigazgatás mellett fönáll még a tartományi, kerületi és községi közigazgatás, mely az illető hatóság belügyeire és közvetlen érdekeire vonatkozván, autonom uton végeztetik.

Honvédség (Landwehr). Az osztrák honvédség a cs. k. honvédelmi minisztérium fenhatósága alá tartozik és a honvéd főparancsnokság igazgatja és szervezi; Tirolban és Vorarlbergben pedig az osztrák honvédelmi minisztérium alá rendelt tartományvédő főhatóság áll az élén. Van pedig 8 honvéd és 1 tartományvédő parancsnokság (ez utóbbi Tirolban és Vorarlbergben), melyek a 8 osztrák hadtestparancsnokságnak és a zarai katonai parancsnokságnak felelnek meg. Az osztrák honvédségnek sincs tüzérsége, műszaki katonasága és vonatosztálya; háboru idején ezeket ugy osztjá be hozzá a közös hadseregből; létszáma a békében 13,100 ember, melybe a tiroli honvédség is bele van értve. L. még Honvédség.

Szellemi műveltség. 1880-90. a népműveltség fejlődését mutatják a következő számok:

Az iskolalátogatás 6-14. évig kötelező (Istriában, Galiciában és Dalmáciában csak 12-ig). A népiskolák száma (1892) 18,874, 65,266 tanítóval és 3.219,000 tanulóval. 100 iskolaköteles gyermek közül 86 látogatta az iskolákat. A tanító- és tanítónőképzők száma 43 és 30. A középiskolák közül gimnázium van 176, 3554 tanárral, 53,109 tanulóval, reáliskola 76, 1438 tanárral, 20,296 tanulóval. Az egyetemek száma 8. Az egyetemek tanárai és hallgatóira vonatkozó adatok:

Politechnikum van Bécsben, Grazban, Prágában (egy német és egy cseh), Brünnben, Lembergben; képzőművészeti akadémia Bécsben; katolikus teologiai fakultás Salzburgban és Olmützben; evang. teologiai fakultás Bécsben, 2 bányászakadémia, 2 állatorvosi akadémia, 6 kereskedelmi akadémia, 2 zenekonzervatorium, 1 műipariskola, 1 gazdasági akadémia és 1 festő-akadémia, továbbá különböző katonai és szakiskolák. A hirlapok száma 1952, melyek közül 1259 német, 67 olasz, 374 cseh, 108 lengel, 30 szlovén, 24 rutén, 16 szerb, illetőleg horvát, 17 héber, 1 görög, 1 spanyol, 1 orosz, 2 oláh, 2 angol, 2 latin, 9 francia, 34 többféle és 1 volapük nyelven jelenik meg. Tartalmát tekintve 539 politikai, 235 nemzetgazdasági, 173 technikai, 124 mezőgazdasági, 160 hivatalos és hirdető, 144 szépirodalmi, 114 pedagogiai, 134 drámai és zenei, 19 katonai,d 61 orvosi, 43 jogi, 68 teologiai, 43 földrajz-statisztikai, 92 nem politikai helyi és 3 női újság. Naponként megjelenik 102, többször egy héten 110, hetenként 387, többször havonként 804, havonként egyszer 513 és negyedévenként 36. A legtöbb jelenik meg Alsó-Ausztriában (847), azután Csehországban (453) és Morvaországban (153), a legkeveebb Bukovinában (17), Karintiában (14) és Slazburgban.

Története

A Duna mentén elterülő országok multját födő homály csak a római hódítás korában kezd szétoszolni. Először Pannonia (l. o.) került a rómaiak kezébe (Kr. e. 35 óta), majd Kr. e. 15. az attól Ny-ra elterülő Noricum (l. o.). Mindkét provinciának kelta lakossága aránylag hamar sajátította el a római nyelvet és kulturát, de mint határszéli tartomány kimaradt téve a független germán és más barbár népek támadásainak (lásd Marcus Aurelius). A Duna mellékéről indultak a barbár törzsek a verőfényes Itális elfoglalására, a Duna völgye szolgált a népvándorlás idején betörési kapu gyanánt a római birodalomba. 430 körül Pannonia is Attila jogara alá került, a hunn birodalom megdőlte után pedig keleti gótok és rugiaiak lettek a tartomány uraivá. Noricu, ahol (470 körül) Severinus volt a római műveltség és a keresztény hit utolsó támasza, a szent férfiu halála után a longobardok, azután az avarok kezébe esett, kik 223 évig birták az Ennstől K-re fekvő területet. Az avar hódítással egykoru a szlávok csöndes terjeszkedése Cseh- és Morvaországban, majd a Dunától D-re elterülő országokban (Istria, Dalmácia, Krajna). Nagy Károly 791-799 között véget vetett az avarok hatalmának, miután már előbb, 788. a tőlük elvett területen a keleti határkerületet (Ost-Mark) alapította), melynek helyén utóbb az osztrák hercegség keletkezett. Ennek a katonai rendeltetésü Marknak a frank, később pedig a német birodalom védő bástyájául kellett szolgálnia. Eleintén a Duna D-i oldalán az Ennstől a Bécsi-erdőig terjedt; a Dunától É-ra nem volt kezdetben szilárd határa. A X. sz. végén a magyarok jelentek meg a Keleti-Mark határán és ámbátor első fellépésük alkalmával Arnulf frank császárral szövetkezve, Szvatopluk morva-szláv birodalma ellen fordíták győzedelmes fegyvereiket, néhány évvel később volt szövetségesük, illetőleg Arnulf utódainak országát sem kimélték többé és a Gyermek Lajos frank király ellen folytatott küzdelmekben a Keleti-Mark megsemmisült. I. Nagy Ottó német királynak a Lech-mezőn 955 aug. 10. kivívott döntő diadala véget vetett a magyarok kalandozásainak és alkalmul szolgált a Keleti-Mark megújítására, melyet II. Ottó császár 976. hű emberére, a Babenbergi családból származó I. Lipót (luitpold) őrgrófra ruházott, ki azután a magyarokat az Ennsen tul fekvő vidékről lassacskán kiszorította és 984. Mölk határkastélyt is elragadta tőlük. Az új Ost-Mark-nak 996 óta Österreich (Ostirrichi) volt a neve, keleti határa azonban még nem terjedt a Bécsi-erdőig. Az új őrgrófság egyébiránt a bajor hercegségtől függött.

I. Lipót fia és utóda, I. Henrik őrgróf, követte, ki 994-1018. uralkodott; az ő idejében fogadá be Magyarország Szt. István alatt a német keresztény térítőket és barátságos lábra helyezkedett a német szomszéddal. A kormányban öccse, Adalbert követte (1018-56), kinek idején III. Konrád császár 1031. a Fischa és Lajta közötti területet és a Morvamező egy részét engedte át Szt. Istvánnak. Adalbertet az ő fia, Ernő követte (1056-1075), ki urát, III. Henrik császárt, Péter érdekében több ízben hazánk ellen támogatta, és aki 1053. a Lajta (Sár) és Szárhegy között fekvő területet kapta I. Endre királyunktól. Endre bukása után özvegye és gyermekei (1061) Ernő herceg udvarába futottak, ki azok érdekében a haldokló I. Béla szeme láttára foglalta el Moson várát. A Salamon király és a hercegek között támadt polgárháboruban Ernő herceg és ura, IV. Henrik császár Salamont, a császár sógorát támogatta, mignem Szt. László a német beavatkozásnak véget vetett. IV. Henrik a hozzá hű Ernőnek több rendbeli birtokot adományozott. Miután Ernő az Unstrut mellékén vívott csatában (1075) elesett, II. Lipót (1075-96) örökölte a trónt, majd III. Lipót (1096-1137), akit IV. Lipót (1137-41) követett. Ez mostoha testvérétől, III. Konrád császártól, Kevély Henrik bajor hercegnek bajor hercegségét kapta és ezóta a Bajorországtól való függés természetesen megszünt. Ámde Kevély Henrik fia, Oroszlán Henrik szívós küzdelmet folytatott az apai örökségért, mignem Rőtszakállu Frigyes császár a Staufok és Welfek viszálykodásának oly formán próbált véget vetni, hogy IV. Lipót öccsétől és utódától, Jasomirgott II. Henrik (l. o.) őrgróftól, a regensburgi gyülésen (1156 szept. 17.) a bajor hercegséget megint elvette, de ezért a herceget gazdagon kárpótolta. E gyülésen ugyanis a császár (a Privilegium minus nevü oklevélben) a keleti őrgrófságot, illetve az Ennsen felül és alul elterülő két Markot önálló birodalmi hercegség rangjára emelte és szokatlan nagy kiváltságokkal ruházta fel Henrik herceget, ki ott hagyván a Szárhegyen emelkedő ősi várkastélyt, Bécsbe tette át székhelyét. Hazánkkal szemben Henrik különösen Borics támogatása és Pozsony megszállása által ellenséges lábra helyezkedett, amiért azután II. Géza 1146. a Fischa partjain döntően megverte. 1177 jan. 13. történt elhunytával a trón fiára, V. Lipótra szállott (1177-94), aki 1186 Stiria hercegségét Ausztriával egyesítette. V. Lipótot fia, Katolikus Ferdinánd követte (1194-98), ezt pedig öccse, Dicső vagy VI. Lipót (1198-1230). Ez udvarába fogadta Imre királyunk özvegyét és kis fiát, de aztán mégis kiszolgáltatta a szent koronát II. Endrének, akit később (1217) a keresztes hadjáratra is elkisért. Máskülönben tetemes birtokokat szerzett Krajnában és a vend határkerületben. Ő közvetítette II. Frigyes császár kibékülését a szentszékkel és alatta jegyezték fel az osztrák közjogot. Fia, Harcias Frigyes (1230-46), aki már Krajna urának címezte magát, a tatároktól szorongatott IV. Béla segélyére hazánkba jött; csakhamar azonban visszatért és azután a hozzá menekült IV. Bélát arra kényszerítette, hogy három vármegyéről lemondjon és kincseit is neki átengedje. Később ura, II. Frigyes császár ellen szőtt összeesküvést, aki azonban megbocsátván nyugtalan ellenfelének, Ausztria- és Stiriából már királyságot akart alkotni; de ez a terv dugába dőlt, mert IV. Béla országának helyreállítás után a szenvedett méltatlanságért megtorló háborut indított Harcias Frigyes ellen, aki a Lajta mentén vívott csatában 1246 jul. 12. életét vesztette. Benne kihalt a balenbergi hercegi család.

A két árvaságra jutott hercegség bizonytalan jövőnek nézett elébe és az 1246-82-iki interregnum folyamán többször urat cserélt. II. Frigyes császár ugyan Ausztriára és Stiriára mint megüresedett hercegségre, a birodalom nevében maga emelt igényt és császári helytartót is küldött Bécsbe. De csakhamar versenytársai akadtak, u. m.: Harcias Frigyesnek testvérhuga Margit, Henrik hercegnek, II. Frigyes császár fiának az özvegye; továbbá Harcias Frigyes unokahuga Gertrud, Hermann badeni őrgróf neje. De ezek éppen oly kevéssé jutottak az örökség birtokába, mint maga a császár. Badeni Harmann ugyanabban az évben halt meg, mint II. Frigyes egyetlen fia, Frigyes, aki a nápolyi vérpadon vesztette életét (1268), és igy a Babengergiek kihalta a pápákkal szövetkező Premyslidáknak, a cseh királyi családnak vált előnyére, kik a két hercegségben számító bőkezűséggel a rendek, urak és a polgárok soraiban nagy pártot szereztek maguknak. Az osztrák és stiriai rendek végre Vencel király fiát Ottokárt (l. o.) hercegükké választották. Ottorá nem késebb e felszólításnak eleget tenni és 1251 nov. elfoglalta Ausztriát, de Stiria birtoklása fölött, melyet IV. Béla a Babenbergi Gertrud után reá szállott jogokra támaszkodva, hatalmába ejtett, háboruba keveredett a magyarokkal (1252-54). A pápa végre ugy döntötte el a dolgot, hogy Stiriát Ottokár és Béla között a természetes határok szerint felosztotta. De 1259. megint háboru támadt, melynek folyamán Ottokár IV. Béla hadát 1260 jul. a Morvamező, Kroisenbrunn falu határában legyőzte és a békében egész Stiriát megtartotta (1260). Ottokár Karintia gyermektelenül elhalt hercegének, Sponheim Ulruk halála után, annak végrendelete értelmében Karintiát, továbbá Krajna, Istria és Friaul egy részét örökölte, ugy hogy birodalmát a német császári birodalom rovására az Óriás- és Érc-hegységtől egészen az Adriai-tengerig kiterjesztette. A cseh-szláv elemnek ily nagy mérvü hatalomra jutása nem lehetett sem a németeknek, sem a magyaroknak ínyére, akiket Ottokár 1270-72, illetőleg 1273-75. csekély okból megindított harmadik és negyedik céltalan háboruval amugy is maga ellen ingerelt. Ezzel a pusztító háboruval azonban egyszerre csak felhagyott, mert Németország új urától kezdett tartani.

Az 1273. megválasztott német király, Habsburgi Rudolf (l. o.) 1276. csakugyan ellene indult és a birodalomtól elidegenített országok visszaadására szólította őt fel. IV. Kun László magyar király a közös szláv ellenfél ellen kezet fogván a német királlyal, hatalmas sereg élén sietett Rudolf segélyére. 1278 aug. 26. ment végbe a Morva melletti Dürnkrut határában az a fontos csata, mely a cseh király halálával végződött. (L. Morvamező.) Ottokár özvegye, Kunigunda, kisokoru fia II. Vencel nevében békét sietett kötni Rudolffal, melyben, hogy Cseh- és Morvaországot mint birodalmi hűbért fia számára megmentse, a három osztrák tartományról végképen lemondott. Egyúttal Rudolf gyermekeit: Rudolfot és Jutát, Ottokár gyermekeivel: Vencel és Ágnessel eljegyezték. Ezzel az osztrák tartományok sorsa el volt döntve. Rudolf az első pillanattól kezdve el volt határozva, hogy az osztrák hercegségekkel saját, még csekély családi hatalmát fogja növeszteni. Hosszadalmas alkudozások után végre sikerü koszoruzta ebbeli törekvéseit és az augsburgi birodalmi gyülésen 1282 dec. 24. kelt oklevelével, a választó-fejedelmek beleegyeztével, két fiának, Albertnek és Rudolfnak adományozta hűbérül Ausztriát, Stiriát, Krajnát és a vend Markot. Karintiát ellenben nagy érdemü szövetségesének és rokonának, Meinhardnak juttatta (1286). Ezek után megérthető, hogy az osztrák történetirók a dürnkruti diadal napját az O. születésnapjának nevezik. E diadal és az augsburgi adományozás óta fűződik Ausztria sorsa a Habsburgok dinaszitájához.

Rudolfnak ama szokatlan intézkedése, hogy egyszerre két herceg uralkodjék Ausztria, Stiria és Krajna fölött, oly idegenszerünek látszott a rendeknek, hogy Rudolf kérelmökre 1283. az uralmat kizárólag idősb fiára, I. Albertre bizta. A szigoru, sőt vaskezü Albert (1283-1308) a német koronát is elnyerte, midőn pedig a Premyslida-család kihalta után saját fiára, Rudolfra ruházta Csehországot hűbér-birtok gyanánt, a cseh rendeket arra az igéretre birta, hogy Rudolf magtalan elhunyta esetében annak öccsét, Frigyest fogják a trónra emelni. De a csehek Frigyes halála után Meinharad fiát, Karintiai Henriket szemelték ki királyuknak. Miután Albert király 1308. rokona, Parricida János kezétől halálát lelte, a három tartomány fiaira, Szép Frigyes és Lipótra szállott. Frigyest 1314. Bajor Lajos ellenében német ellenkirálynak választották, de a Mühldorf mellett vívott catában (1322) Frigyes magyar segély dacára Lajos kezébe esett, aki őt 1325-ig foglyul tartotta, mignem a két ellenfél a Trausnitzban kötött egyesség folytán az uralomban megosztozkodott. A Habsburgok Abbeli törekvése azonban, hogy a császári koronát családjukban örökössé tegyék, egyelőre nem sikerült, és ily formán családi hatalmuk gyarapításával kellett beérniök. II. Albert és Ottó hercegek 1330 augusztus 6-án hűségi esküt tettek Lajos királynak és azután Karintia és Tirol megszerzésére fordították minden erejüket. Katintiát Meinhard férfisarjának kihaltával Albert nyerte el (1335), Tirol pedig Maultasch Margit, III. Meinhard özvegyének végső intézkedése értelmében 1363. Albert fiára, Rudolf az Alapítóra szállott. Rudolf alapította a bécsi egyetemet (1365), ő fejezte be a István-templom építését és ő készítette azt az állítólag régibb keletü oklevelet (Privilegium maius), melyben Ausztriának a főhercegi címet és rangot és ugyanazon kiváltságokat biztosította, melyeket IV. Károly császár akkoriban a választó-fejedelmeknek osztogatott. A gyanakvó császár ugyan ezt az ál-oklevelet szentesíteni vonakodott, de azért annak cikkelyei érvényre emelkedtek. Rudolf halála után (1365) az ő testvérei és örökösei: III. Albert és III. Lipót a neuenburgi szerződés (1479) értelmében felosztották maguk között birtokaikat, még pedig oly formán, hogy Albert és utódai Ausztriát birják, Lipót utódai pedig Tirolt, Stiriát és a többi tartományokat. III. Lipót ága később két ágra szakadt: a tiroli és a stájer ágra; miután Albert ága Utószülött Lászlóval kihalt (1457), ennek birtokai is a stájer ágra szállottak, mely e szerint 1490. a Habsburg-család összes birtokait megint egyesítette. A fő- és mellékágak ezen osztozkodások következtében ismételten politikai ellentétbe helyezkedtek egymással, ami a család hatalmára több ízben veszélyt hozott.

III. Lipót alatt a Habsburgok öröksége vétel vagy örökösödés útján a feldkirchi és bludenzi grófsággal, Breisgauval, Hohenberggel, többsváb birtokkal, 1382-ben pedig Triest városával növekedett. Miután Lipót Sempachnál (1386) életét vesztette, kiskoru gyermeki nevében III. Albert vitte a kormányt, ennek halála után pedig fia, IV. Albert (megh. 1404). Ebben az időben a Habsburg-ház hercegei hol a Luxemburgok, hol a Wittelsbachokkal, hol a magyar Anjoukkal szövetkeztek, mig a Lipótok ága p. a Luxemburgokkal meghasonlott, ami miatt a tiroli mellékágat (Üreszsebü Frigyes személyében) a konstanzi zsinat idején majdnem végveszély érte: addig Albert sarja barátságban élt a luxemburgi császárokkal. Igy tett IV. Albert fia is, V. Albert (1404-39), aki Zsigmond császárt a husziták ellen hűségesen támogatta, amiért a császár jutalomképen leányát Erzsébetet adta neki nőül (1422). Egy évvel később pedig a morva őrgrófságot ruházta Albertre, és azon esetre, ha a Luxemburg ház férfisarja kihalna, Csehország örökösének nyilvánította vejét. Utóbb pedig Zsigmond arra birta a magyar nagyokat, hogy halála után Albertet válasszák meg királyul. Zsigmond egyébiránt még halálos ágyán is sürgette a magyar, cseh, osztrák és német korona egyesítését, a törökök előnyomulásával szemben ebben az egyesülésben látván a menekvés egyedüli módját. Óhaja csakugyan valósult és V. Albert örökölte apósa összes koronáit, de korai halála után Magyar- és Csehország megint nemzeti királyt választottak és csak a német korona és Ausztria maradt meg a Habsburg-család birtokában.

Albert halála (ifjabb) V. Frigyes stiriai herceget tette meg a német trón örökösévé és a család fejévé (1439-93), aki öccsével, IV. Alberttel együttesen birta az u. n. alsó tartományokat, másként a belső osztrák tartományokat: Stiriát, Karintiát és Krajnát, mig a felső tartományok (Vorländer) vagyis: az ősi svájci, elzászi, sváb birtokok s Tirol id. Frigyesre és ennek fiára, Zsigmondra szállottak. Albert király özvegye, ki fiának, utószülött Lászlónak érdekében kemény harcot folytatott a magyar rendek által megválasztott I. Ulászló királlyal, sanyaru helyzetében a László fölötti gyámságot szintén erre az id. Frigyesre bizta, ki azután mint német és római király III. Frigyesnek címezvén magát, oda törekedett, hogy a Habsburgok birtokait állandóan egyesítse, mindenekelőtt pedig arra, hogy a családi szeniorátust teljesen helyre állítsa. Ez okból ragadta magához a többi kiskoru herceg fölötti gyámságot is; ez okból tartóztatta le udvarában a kis Lászlót még akkor is, midőn ez 1452. nagykoruságát elérte, Szóval, egész Ausztriát saját országának tekintette. Ez a fölfogás azonban annyira összeütközött a hagyománnyal, mely az ifjabb ágnak a szeniorral szemben fontos jogokat, sőt egyenjoguságot tulajdonított, hogy Frigyes sem volt képes a családdal szemben követelt «elüljárói, helyettesítői és gondviselői» állást megszilárdítani. Öccse Albert különböző engedményeket erőszakolt ki tőle; unokatestvére Tiroli Zsigmond kiszabadítá magát gyámsága alól, Hunadi János pedig kezet fogva az osztrák és cseh rendekkel, 1452. arra kényszeríté Frigyest, hogy a fogoly Lászlót végre kibocsássa. Sajnos, hogy a Lászlóba vetett reményeiben a magyar és a cseh nemzet alaposan csalódott. Utószülött László halála után (1457), kiben a Habsburg-ház Albert-féle ágnak férfisarja kihalt, a Magyarország és Csehország között fennálló perszonál-unió is felbomlott s III. Frigyes minden erőmegfeszítése dacára mindkét ország nemzeti királyt választott magának, emitt Hunyadi Mátyást, amott Podiebrad Györgyöt, kik barátokból és szövetségesekből később ellenfelek lettek. Hogy ez a két korona III. Frigyesre nézve elveszett, annak egyébiránt azon örökös civakodás is az oka, mely közötte, VI. Albert és Tiroli Zsigmond között egyre tartott. Csak nagy későn békült ki a három rokon, abban állapodván meg, hogy Alsó-Ausztriát és Bécset a császár kapja, Felső-Ausztriát VI. Albert, a felső birtokokat pedig Zsigmond.

I. Miksa volt az első osztrák fejedelem, aki csak lazán összefüggő tartományait egy állammá egyesíteni és egységes közigazgatás alapján szervezni iparkodott. E célból az örökös tartományokat három nagyobb csoportba: Alsó-, Felső- és Elő-Ausztria tömörítette és minden csoport élére külön kormányzóságot rendelt. Alsó-Ausztriához tartoztak: a mai Alsó- és Felső-Ausztria, Stiria, Karintia és Krajna; Felső-Ausztriához: Tirol, Görz, Vorarlberg és a keleti Svábföldön fekvő uradalmak; Elő-Ausztriához: az elzászi Rheingau és a Fekete-erdőben fekvő osztrák birtokok. Miksa a rendek állását és jogait is igyekezett szervezni, akiknek segélyére és támogatására százfajta vállalataiban és hadjárataiban nagyon is rászorult. 1518. az u. n. küldöttségi tartománygyülést hivta össze Innsbruckba, mely olyformán, mint a mai delegációk, az egyes tartománygyülések követeiből állott és mely az osztrák tartományok közös képviselő testületének tekinthető. A német birodalomnak kerületi felosztása óta az osztrák tartományok külön kerületet alkottak.

Miksa unokája, V. Károly, oly nagy birodalomnak jutott hatalmába, melyben a nap nem ment le soha lés mely a szomszéd fejedelmek és népekre veszedelmesnek látszott. A Habsburg-család fenyegető tulhatalma birta I. Ferenc francia királyt arra, hogy Kelemen pápával és több olasz fejedelemmel szövetségre lépjen és a közös érdek Szapolyai Jánost meg Szoliman szultánt is e táborba vitte. Fél Európa szolgált e nagy háboru szinteréül. A török háboru mellett különösen a reformáció foglalkoztatta akkoriban a szellemeket. Ferdinánd idején kezdett Luther tana Ausztriában, Cseh- és Morvaországban elterjedni, hol a huszita hagyomány befolyása alatt külön szekták is alakultak. V. Károly a német és az osztrák protestánsok ügyét rendesen Ferdinándra bizta, ki hitbeli buzgósága dacára politikai okokból engedményeket tett az új hit követőinek; a schmalkaldeni háboruban ugyan magyar huszárokkal bátyját támogatta, de miután Szász Móric Károlyt lealázta, ez újra és véglegesen a német ügyek rendezését Ferdinándra bizta, aki azután az 1555. passaui vallásbéke értelmében a vallási türelem elvét a törvénykönyvbe iktatta. Az anabaptisták és rokon felekezetekkel azonban Ferdinánd is éreztette szigorát. - Ferdinánd nagyatyja példáját követve, sokat fáradozott, hogy különböző országait összeolvassza, egyesítse. Mig a magyar rendek a centralisztikus iránnyal mindvégig ujjat húztak és az ország önállóságát, hivatkozással az 1526. választási oklevélre, minduntalan hangsúlyozták: addig az osztrák tartományokban sikerült a közigazgatást némileg egyöntetüvé tenni. Megalapították vagy ujjászervezték az udvari tanácsot, az udvari kamarát és az udvari hadi tanácsot; fontosságra felülmulta ezeket a titkos tanács, mely bizonyos tekintetben az osztrák minisztérium legrégibb alakjának tekinthető. Ezek valának a régi osztrák központi főhatóságok, melyek gyakran Cseh- és Magyarország belügyeibe is beavatkoztak, noha ezen országoknak alkotmánya ezt tiltotta. Ferdinándnak azon kisérlete azonban, hogy a cseh korona tartományait parlamentáris úton az osztrák tartományokkal egyesítse, hajótörést szenvedett. Mihelyt Ferdinánd V. Károly lemondása folytán (1558) a császári koronát elnyerte, azon volt, hogy koronáit fiára, Miksára hagyhassa, ami a birodalomban, ugy mint Magyar- és Csehországban sikerült is. A régi Habsburg-birtokok azonban nem szálltak mind Miksára, csupán az Enns felett és alatt elterülő Ausztria; Tirol és a Vorlandok ellenben Ferdinánd másodszülöt fiának, Ferdinánd főhercegnek; Stiria, Karintia, Krajna és Görz epdig a harmadik fiunak, Károlynak jutott osztályrész gyanánt, kik felett Miksa bizonyos fensőséget gyakorolt. 1564. II. Miksa örökölte a trónt, akire trónörökös korában a protestánsok annyi reménnyel, a katolikusok annyi aggodalommal tekintettek. Mind a két táborban csalatkoztak. A bonyolult politikai helyzet, a Habsburg-család tradicionális álláspontja és a lengyel koronára emelt igények azt hozták magukkal, hogy az új király, bár meggyőződésében mindvégig rokonszenvezett a protestáns hittel, a katolikus egyház kebeléből ki nem lépett. Rendesen a közvetítő úton haladt. A protestáns vallás Ausztriában e szűk alapn is bámulatra méltó gyorsasággal terjedt el. Nem igy Tirolban, ahol Ferdinánd, a szép Welser Filippina férje, az új hit követőit üldözte, mig Károly, a stiriai ág alapítója, eleintén mérsékelt álláspontra helyezkedett.

Miksa fiának Rudolfnak (l. o.) trónralépése (1576) fontos fordulópont összes népeinek történetében. Hazánkban (l. Magyarország XI. köt., 146. old.) az ellenreformáció megindítása és alkotmányos sérelmek emléke tapad nevéhez és éppen ily emléket hagyott hátra Ausztriában és Csehországban is. Ausztriában Khesl (l. o.) bibornok vezetése alatt indult meg a protestánsok üldözése, mit Morvaországban Dietrichstein Ferenc bibornok, Stiriában Kárlly, Tirolban Ferdinánd főherceg állott az üldözők élére. Rudolf egyébiránt a kormányt inasára és kegyeltjeire bizta és válságos időben is holmi alkémisztikus kisérletekkel fecsérelte el idejét. A Habsburg-család aggodalommal tekintette a császár közönyét és 1606 ápr. 25. abban állapodtak meg, hogy a császár komoly betegségére való tekintetből a dinasztia és a monárkia érdekében a legidősebb főherceget, Mátyást választják a család fejévé és védelmezőjévé. Ebben az állásban kötötte azután Mátyás főherceg Bocskayval a bécsi és a törökkel a zsitvatoroki békét (1606). De mert Rudolf most sem változott, Mátyás kényszerítve látta magát saját rendeihez segélyért fordulni, mire azután osztrák, stiriai és magyar segéllyel hadat toborzott és Prága előtt teremvén, Rudolfot Magyarország és az osztrák tartományokról való lemondásra kényszerítette. E válságos pillanatban (1608) Rudolf, hogy legalább a cseh koronát mentse meg a maga részére, a felséglevelet (litterae maiestatis) adományozta a cseheknek, melyben a vallásszabadság igéretét tette a cseh rendeknek; titokban azonban rokonától, Lipót passaui püspöktől segélyt kért. A Lipót által gyüjtött passaui hadi nép rettenetes pusztítások között csakugyan Prágáig nyomult, de segélyadás helyett ezt a várost is kirabolta, Mátyás erre Rudolfot Csehországtól is megfosztotta és csupán az üres császári címet hagyta meg neki. Halála után különben a császári korona is Mátyásra szállott.

A folyton betegeskedő Mátyás (l. o.) kormányzása (1608, illetve 1612-18) nem elégítette ki a várakozásokat. Hiába iparkodott a rendek és a protestánsok követeléseinek határt szabni: az osztrák protestáns rendek a Hornban tartott gyülésen (1609) a hódolattal mindaddig késtek, mig Mátyás a Capitulationis resolutio c. oklevélben Ausztria minden lakosának (a városi polgárságnak) a vallásszabadság jogát megadta. E közben az osztrák protestáns rendek egyik vezére, Tschernembl Erazmus báró a monárkiát föderativ köztársasággá akarta átalakítani és állandó hadsereg felállítása útján akarta a rendek befolyását és jogait minden eshetőséggel szemben biztosítani. Khlesl bibornok, a centralisztikus érdekek képviselője, ezt a tervet egy teljes osztrák parlament létesítése által törekedett kijátszani, de a Linzben gyülekezett rendeket még arra sem tudta rávenni, hogy a törökök ellen hadi segélyt szavazzanak meg, mert attól féltek, hogy ezeket a csapatokat nem a törökök, hanem ő ellenük fogják vezetni. Mátyás választképen a rendek tervezett szövetkezését betiltotta. A válság egyre tartott, midőn a spanyol Habsburg-ág, a pápa és a liga (l. o.) a beteg, gyermektelen Mátyástól azt követelték, hogy jelölje meg örökösét és utódát. Mátyásnak volt ugyan két öccse, Miksa és Albert főhercegek, de ezek hasonlóan öregek és betegek voltak és a családi tanács felszólítására szivesen mondottak le a fiatal, hitéért lángoló Ferdinánd stájer herceg, unokaöccsük, javára. Miután némi nehézség leküzdése után a cseh és a magyar rendek is Ferdinándot (l. o.) választották királynak (1617-18), az osztrák tartományok és a császári korona is az ifju Ferdinándra néztek. Csupán Tirol és az Előtartományok jutottak öccsére, Lipót főhercegre, kinek sarja azonban 1665. kihalt, amidőn ezek a birtokok is visszaestek a főágra. Ez volt különben az utolsó családi osztozkodás: II. Ferdinánd végrendeletében összes utódainak lelkére kötötte, hogy ily osztozkodásoktól föltétlenül tartózkodjanak és az elsőszülött jog szerint intézzék el a trónrendet. Mátyás még élt, midőn a vallásháboru lángja pusztító tűz gyanánt befutotta Csehországot. A felséglevél többszörös megsértése felkelésre birta a cseh rendeket, kik a már megválasztott Ferdinánd helyett Frigyes pfalzi választó-fejedelmet hivták meg a cseh trónra és sereget küldtek Ferdinánd ellen, mely a szintén a vallásszabadság és alkotmány érdekében felkelt Bethlen Gáborral egyesülve, Ferdinándot Bécsben ostrom alá fogta. Ugy látszott, mintha a Habsburg-család hatalmának vége volna. De Ferdinánd nem csüggedt és mihelyt a bécsi protestánsoktól és a cseh-magyar ostromlóktól megmenekült, Frankfurtba sietett, hol a választó-fejedelmek többsége császárrá választotta (1619). Erre azután régibb esküjéhez hiven, habozás nélkül fogott a protestáns hit kiirtásához és a rendi kiváltságok megsemmisítéséhez. Ezzel világtörténeti háborut idézett fel maga és az abszolutisztikus-katolikus elv ellen. E harcban egyrészt Keresztély dán király, Gusztáv Adolf és Richelieu francia miniszter, másrészt Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek vállalkoztak a protestánsok megmentésére. E rettenetes háboru folyamán (l. Harmincéves háboru) Ferdinánd eleintén a liga és nevezetesen Bajor Miksa, majd Wallenstein segélyére volt utalva, de utóbb mind a kettőnek hatalma alól felszabadítá magát és miután a felségsértés és árulás gyanujába keveredett Wllensteint láb alól eltétette, megélte még azt az örömet, hogy seregei Nördlingen mellett (1634) legyőzték a svédeket és hogy a rendek hasonló nevü fiát német és magyar királlyá választották. Ezek után 1637 febr. 15. meghalt és III. Ferdinándra hagyta a háboru befejezését. Az 1648. megkötött vesztfáliai béke Ausztriára, Trauttmansdorff Miksa követének fáradozásai folytán, területi tekintetben kevés áldozatot rótt; a Habsburg-család mindössze elzászi uradalmait veszté el. (Luzsáciáról már a prágai békében, 1635. mondott le.) De más tekintetben a vesztfáliai béke a legmélyebbre ható következményeket vonta maga után. A bécsi udvar keresztül vitte, hogy az elkobzott protestáns birtokok visszaadására vonatkozó cikk Ausztriára nézve ne birjon érvénnyel és ezzel nemcsak az osztrák és különösen a cseh protestantizmus sorsa volt eldöntve, hanem ezóta Ausztria és Németország kulturális tekintetben is elvált egymástól. Mivel pedig a német császári hatalom a 30 éves háboru folyamában jóformán összetöretett és a császár a birodalomban ezentul csak név szerint uralkodott, a Habsburg-család 1648-tól fogva politikája fő súlyát saját országaira fektette.

I. Lipót (l. o.), III. Ferdinándnak másodszülött fia, 1657. követte atyját a trónon. Kettős feladattal kellett Lipótnak megbirkóznia; küzdenie kellett XIV. Lajos francia király ellen, ki Németországban és hazánkban (l. Magyarország XI. köt. 147. old.) az elégületlenekkel kezet fogott és el kellett hárítania azt a veszélyt, mely a porta újabb támadásában rejlett. Lajossal szemben a császár és a birodalom a rövidebbet húzta, a török ellen azonban, elkezdve Bécs városnak Sobieski János lengyel király és Károly lotaringiai herceg s a birodalmi hadsereg közreműködésével történt felmentésétől, a császár seregeinek mosolygott a szerencse és a nagy törökverő Szavójai Jenő a Bánság kivételével egész Magyarországot felszabadította a félhold igája alól (karlócai béka 1699). Trónra léptekor csak akkora terület felett uralkodott, amely a mai osztrák és magyar monárkia felének felelt meg, de ez a terület egyre növekedett. 1665-ben Tirol szerződésileg szállott vissza a főágra; 1675., az utolsó Piast herceg halálával megüresedett sziléziai hercegségek: Liegnitz, Brieg és Troppan (mint a cseh korona hűbérei) szintén Lipótra szállottak. Mindenekelőtt pedig Magyarország és Erdély felszabadításával emelkedett Lipót hatalma. Ezentul Ausztriának más alapja volt, mint azelőtt. «Egykor Magyarországon német hadak viselték a háborukat és azt mondották, hogy a folyók német vérrel telvék; most a magyarok teszik a német seregek magvát a francia háborukban. Lipót utolsó éveiben, a spanyol örökösödési háboru folyamán (1701-14), a francia diplomácia még egyszer támaszt lelt a magyar elégületlenekkel. Az a könyörtelen reakció, mellyel a bécsi kormány Magyarország felszabadításának árául az ország szabadságát és alkotmányát követelte, valamint a Kolonics és a császári tábornokok által kezdeményezett politikai és vallási üldözés még egyszer fegyverre szólította az alkotmány és a vallásszabadság hiveit, kik II. Rákóczi Ferenc körül tömörültek (1703). Szavójai Jenő és Marlborough diadalai porig lealázták XIV. Lajos dölyfét, de azután a háboru, részben az angol politikai válság, részben Lipót fiának és utódának, I. Józsefnek korai halála folytán (1711) rosszra fordult a magára hagyott Ausztriára nézve. Európa nem tűrhette, hogy ugyanaz a Károly vegye át Ausztria és Magyarország kormányát, akit a szövetségesek megelőzőleg a spanyol Habsburgok országai örökösének szemeltek ki, mert ily roppant hatalomnak egy kézben való egyesítése megzavarta volna az európai egyensúlyt. Ily viszonyok között VI. Károly kénytelen volt Rastadtban 1714-ben a saját nevében békét kötni XIV. Lajossal, melynek értelmében magáról Spanyolországról a francia trónjelölt, Fülöp javára lemondot, a spanyol korona melléktartományai közül ellenben Németalföldet, Milanót, Nápolyt és Szárdiniát megtartotta. 1720. Károly császár Szárdiniáért Sziliciát cserélte be.

VI. Károly (mint magyar király III. e. néven) még kétszer szólítá fel seregeit fegyverre. 1716-1718. mint Velence szövetségese keveredett háboruba a törökkel, melyben Szavójai Jenő a péterváradi és belgrádi diadallal pályáját fényesen befejezé. A passzarovici békében (1718) a porta a Bánságról, Belgrádról, a Szerémségről, Kis-Oláhországról (az Oltig) és Boszniának egy részéről lemondani volt kénytelen. Ez volt a legfényesebb béke, melyet a Habsburg-ház valaha a portával kötött. A karlócai, ratadti és passzarovici békekötésekben érte el a Habsburgok monárkiája a legnagyobb kiterjedést és ezek alapján emelkedett Közép-Európa nagyhatalmává. Csakhamar azonban kitünt, hogy a területi gyarapodás csak akkor üdvös az illető államra nézve, ha azt szervesen be lehet az egészbe illeszteni. Ez a terv azonban most is leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Magyarországban a centralisztikus irány a Rákóczi-felkelést vonta maga után, és bár ez utóbb zátonyra jutott, mégis megvolt az a hatása, hogy az udvart a szatmári békében és az 1712-1715-iki törvénykönyvben az alkotmányt és vallásszabadságot újra elismerte. Épp oly kevésbbé sikerült az újonnan szerzett németalföldi és az olasz tartományok beolvasztása. Ezek nyelvi, néprajzi, történeti és jogi tekintetben annyira elütöttek a többi osztrák tartományoktól, hogy bekebelezésük lehetetlenségnek bizonyult. Ezt maga Károly is belátta, amidőn két külön főhatóságot alapított számukra: az olasz tartományok számára a spanyol tanácsot és Belgium számára a flandriai tanácsot. Ezt a két tanácsot majdnem kizárólag azokból a spanyolokból állította össze, akik Károlyt a számkivetésbe, Bécsbe is követték. VI. Károly alatt lépett Ausztria a kereskedést űző hatalmak sorába és ő volt az első, aki a honi ipart rendszeresen támogatta. Triestet és Fiumét szabad kikötővé tette, műutakat építtetett (Fiume-Károlyváros között is), gyárakat támogatott; része volt az osztrák kelet- és nyugat-indiai társulat megalapításában és lendületnek indította az osztrák hadi és kereskedelmi tengerészetet. Az akkoriban a kontinensen mindenütt uralkodó merkantil és prohibitiv-rendszer tévedéseitől azonban Károly sem tudott menekülni. Mindezeknél nagyobb gondot okozott Károlynak az új trónörökösödési rend keresztülvitele (l. Pragmatica Sanctio9. Saját hatalmából oly módon alapította meg az örökösödési rendet, hogy oszthatatlan országai előbb fiára, Lipót trónörökösre, azután leányaira (Mária Terézia, Mária Anna és Mária Amália) s zeke utódaira szálljon; ha ilyenek sem maradnának, akkor I. József leányaira és leszármazóira szálljon a trón. Ha végül a Károly- és József-féle ág kihalna, nővérei és igy a császári ház összes többi ágai örököljék a trónt, még pedig az elsőszülöttségi jog szerint. Ez a nyilatkozat magán jellegü, házi törvény volt csupán és ezért Károly, különösen Lipót trónörökös halála (1716) által megindítva, érezte annak szükségességét, hogy a rendekkel is elfogadtassa az új trónörökösödési rendet, hogy a trónt legidősb leányának, Mária Teréziának biztosítsa. Öt évi tárgyalások (1720-25) gyümölcseként az összes osztrák tartományi rendek által elfogadott Pragmatica sanctio értelmében Mária Terézia örökösödése biztosítva volt. Elismerték azt a horvát-szlavon rendek is, szintugy 1722-ben az erdélyi és a magyar rendek (l. Magyarország XII. köt. 150. old.). Miután Károly a Pragmatica sanctio közjogi elismerését elérte, minden fáradozása arra irányult, hogy az új trónrend nemzetközi elismerését is keresztül vigye. Előbb a német birodalom, majd a többi európai ország ismerte el a Pragmatica sanctiót, de Károlynak ezt több esetben súlyos áldozattal és engedménnyel kellett megvásárolnia. Hollandiának és Angliának kereskedelmi előnyökkel kellett kedveskedni; III. Ágost szász választó-fejedelem pedig (I. József idősb leányának férje) csak akkor mondott le igényeiről, midőn Károly őt a francia trónjelölttel, Leszczinsky Szaniszlóval szemben a lengyel trón elérésében segítette. Ebből 1733-ban nagy háboru támadt, melyben Károly seregei Franciaország, Spanyolország és Szárdiniával szemben vereséget szenvedtek. E három hatalomnak a Pragmatica sanctióhoz való hozzájárulását Károly azzal vásárolta meg, hogy a bécsi békében (1738) Milano hercegség java részét Szárdiniának, Nápolyt és Sziciliát (a kis Parmáért és Piacenzáért) Don Carlos spanyol infánsnak engedte át és a saját vejét, Ferenc István lotaringiai herceget arra vette rá, hogy Litaringitá Leszczinsky Szaniszlónak engedje át, mely országnak, Leszczinsky halála után Franciaországra kellett szállnia, mig Ferenc Istvánnak Toscana jutott kárpótlásul. Fleury francia miniszter különben még most is csak föltételesen ismerte el a Pragmatica sanctiót, csak abban az esetben, ha általa más jogos igények nem szenvednének sérelmet. (Ilyen harmadik félnek tekintették a bajor választó-fejedelmet, I. Józsefet, ifjabb leányának férjét, aki igényeiről nem mondott le.) Végre Oroszország is elismerte az új örökösödési rendet, csakhogy Károlynak ezért, elvállalt kötelezettségéből kifolyóan, segítenie kellett Anna cárnőt a török ellen. Ebben a szerencsétlen háboruban (1738-39) vezérei (Seckendorf, Königseck, Wallis, Neipperg) csúfos vereséget szenvedtek ugy, hogy 1739-ben oly békét kellett kötni a szultánnal, melyben ez Szavójai Jenő hódításainak nagy részét, sőt még Belgrádot is (a Bánság kivételével) visszakapta. De ezért a keserüségért kárpótolta a beteges fejedelmet az a hit, hogy Mária Terézia immár akadály nélkül fogja majd a trónon követni. Benne kihalt a Habsburg-család férfiága.

A még csak 23 éves és a kormányzás titkaiban járatlan Mária Terézia (l. o.) a legnehezebb viszonyok között lépett a trónra. Országai erejét a lezajlott háboruk kimerítették, a hadsereg rossz karban volt, a pénztár üres, a lakosság hangulata nyomott. Ehhez járult az európai hatalmak rideg, sőt ellenséges magatartása. Károly Albert bajor választó-fejedelem volt az első, aki I. Ferdinánd végrendeletének hamis értelmezésére támaszkodva, igényt emelt az osztrák örökségre. Vele az udvar csak elbánt volna, de közmeglepetésre II. Frigyes, a nagyravágyó fiatal porosz szellemóriás jelentette be Sziléziára való igényét. Mint harmadik a bajor oldalán Franciaország jelentkezett; követték példáját Spanyolország és Szárdinia. Mig II. Frigyes, kinek követeléseit Mária Terézia Bartenstein tanácsára elutasította, Sziléziát 1740 őszén kardcsapás nélkül megszállotta (I. sziléziai háboru, 1740-42.), megindult egyúttal az osztrák örökösödési háboru (1740-48), mely a szövetkezett bajor-francia csapatokat Linzbe és onnan Csehországba, Prágába vezérelte, ahol Károly Albert a rendek hódolatát fogadta; sőt Ausztria ellenfelei kivitték azt is, hogy nem Mária Terézia férje, hanem a bajor Károly (VII.) nyerte el a német császári trónt. Ugy látszott, mintha Mária Terézia uralkodásának napjai meg volnának számlálva (l. Mária Terézia és Magyarország XI. köt. 151. old.). Sziléziát II. Frigyes erős kezeiből kiragadni lehetetlenségnek bizonyult: a porosz királynak cseh földön, Caslau és Chotusitznál aratott diadalai után le kellett Sziléziáról a boroszlói békében mondani, mire azután Szászország is letette a fegyvert. E békekötésnek megvolt azonban az a haszna, hogy Mária Terézia hadi erejét immár a bajorok és franciák ellen fordíthatta, mely harcban a szövetséges Anglia is támogatta. A magyar huszárok és az osztrák csapatok előbb Csehországból futamították meg a szövetségeseket, azután Károly lotaringiai herceg és Nádasdy alatt Bajorországba törtek és már-már a Rajnát is készültek átlépni, midőn II. Frigyes újra fegyvert fogott (II. sziléziai háboru, 1742-45). Frigyes attól félt, hogy a győztes Ausztria Szilézia visszafoglalására fogja felhasználni diadalát és ezért azt hangoztatta, hogy alattvalói kötelessége urát, VII. Károlyt, balsorsában megsegíteni. (Tényleg osztozkodni kivánt vele Csehország birtokában.) Frigyes újabb támadása arra kényszeríté Mária Teréziát, hogy csapatait a Rajnától visszahívja, mire VII. Károly visszatérhetett Münchenbe, ahol meghalt. Halálos ágyán békére inté fiát Miksa Józsefet, és azt tanácsolta neki, hogy mondjon le igényeiről és szavazzon a császárválasztáskor Mária Terézia férjére. Ezen föltétel alapján Miksa József meg is kötötte azután Mária Teréziával a füsseni békét (1745 ápr.). Most Frigyessel került a dolog kenyértörésre, csakhogy a szerencse most is a porosz királynak kedvezett, ki Hohenfriedbergnél és Soornál az osztrákokat legyőzte, mire a drezdai békében (1745 dec.) Sziléziát megtartotta. Spanyol- és Franciaországgal ellenben Olaszország és Belgium földjén még három évig húzódott a háboru. Végre Mária Terézia 1748. békét kötött Aachenban, melyben Parma, Piacenza és Guastalláról Fülöp spanyol infans javára lemondott. Ilyformán Ausztriát Szilézián kivül területi veszteség nem érte. Mária Terézia azonban nem birta elfelejteni, hogy Frigyes Sziléziát tőle elragadta, a Habsburgok hegemoniáját Németországban megingatta és a kis Poroszországot egyenranguvá tette Ausztriával. Hogy Frigyest újdonsült nagyhatalmától megfossza, szövetségre lépett az orosszal, a franciával, a birodalommal és több más hatalommal, és ezek szövetségében 1756. hadat izent a porosz királynak (hétéves háboru, 1756-63, l. o.). Több csatában ugyan az osztrálok győztek, igy Daun és Nádasdy kivívták a kolini diadalt, melynek emlékére a fejedelemasszony a nevéről elnevezett katonai rendet alapította; a magyar huszárok pedig Hadik alatt Berlint sarcolták meg. De végre Frigyes lángelméje ezt a tűzpróbát is kiállotta és az 1763. hubertusburgi békében Mária Terézia a status quo ante bellum alapján kibékült ellenfelével. Fia, az 1865-ben német császárrá koronázott József arra birta rá agg anyját, hogy Sziléziáért Bajorországban keressen kárpótlást, abban a reményben, hogy ez által Ausztria D-i Németországban újra döntő hatalom rangjára fog emelkedni. De Nagy Frigyes semmi szin alatt nem tűrte az osztrák hatalom újabb gyarapodását és a bajor, valamint több más német fejedelmet is megnyert a maga részére, Midőn az osztrák csapatok Bajorországba bevonultak, Frigyes Csehországba tört. Erre azonban Mária Terézia Thugutot (József tudta nélkül) a porosz főhadiszállásra küldötte, ki Frigyessel hamar megkötötte a békét. Ez alkalommal Ausztria mindössze az Inn-negyedet kapta. Végtelen örömmel fogadta Mária Terézia a hirt, hogy ez az u. n. krumpli-háboru (vagy szilva-perpatvar) emberáldozatba nem került.

Fia és utóda II. József (l. o.) centralisztikus tervei különösen Magyarországban és Belgiumban támasztottak növekvő elégületlenséget és forrongást és midőn Belgiumot Bajorországért ki akarta cserélni, Nagy Frigyes több német fejedelemmel a Fürstenbundot hivta életbe, mellyel szemben Józsefnek tervéről le kellett mondania. Midőn pedig a német birodalom megcsontosodott gépezetébe új lelket akart lehelni, újabb kudarc érte. A nagy politika terén szakított az osztrák-francia szövetséggel és e helyett II. Katalin cárnő szövetségében a Keleten próbált szerencsét (1788). Az Alduna-menti hadjáratban azonban a törökök győztek és ott a táborban értesült a már betegeskedő császár a belga felkelésről. A testben és lélekben megtört fejedelem erre Bécsbe vitette magát, hol a pórok szabad költözködésére vonatkozó és a vallási türelmet hangoztató intézkedés kivételével, összes rendeleteit visszavonta. II. Lipót (l. o.), József öccse, ki eddig Toscanát kormányozta, zűrzavaros örökséget vett át, amelyet kivülről háboruk, belülről forradalom fenyegetett. De megbirkózott nagy feladatával. A belga és magyar mozgalmat, elejtvén a József-féle államegység tervét, tapintattal és engedékenységgel lecsendesítette, és mindkét országban helyreállítá az alkotmányt. Azután a Törökország segélyére készülő tengeri hatalmakat és II. Frigyes Vilmos porosz királyt nyugtatta meg, kinek követét, Haugwitzot, a reichenbachi kongresszuson (1790 jul.) arról biztosította, hogy a törökkel közelebb a status quo ante alapjn békét köt. Ezt az igéretet azután a szisztovai békében be is váltotta. Ebbeli engedékenységének kulcsa többi között az időközben megindult francia forradalmi mozgalomban is keresendő, mely most kezdé éreztetni hatását az általános európai politikára. Lipótnak azonfelül a zavaros lengyelországi viszonyokra és II. Katalinnak és II. Frigyes Vilmosnak ezzel összefüggésben levő, területszerzésre irányuló politikájára is kellett tekintettel lennie.

Ferenc (l. o.) nagy európai válság közepette vette át a kormányt. Kevéssel azután a német császári trónnak is birtokába jutott II. Ferenc néven, mig Magyarországban az I. Ferenc nevet viselte. (L. Németország XII. köt. 68. old.). Midőn Bonaparte a franciák örökös császárának címét vette föl, Ferenc az Ausztria örökös császára cím felvétele által iparkodott a maga háza régi fenségét megóvni (1804 aug. 11.); egyúttal tudatta azonban országaival és Magyarországgal, hogy ezáltal alkotmányos kiváltságaik, illetőleg közjogi állásuk változást nem fog szenvedni. A forradalom által össze-vissza kuszált területi és néprajzi viszonyok rendezésére 1814 szept. fejedelmi kongresszus gyült egybe Bécsben, hol épp oly fényes, mint költséges ünnepélyek politikai vitatkozásokkal váltakoztak. A kitűzött elvnek megfelelőleg Ausztria is visszakapta mindazokat a területeket, melyeket a forradalmi háborukban elveszített. Csupán Belgium helyett Velencét kapta, melynek szárazföldi birtokaiból és a milanói hercegségből a lombard-velencei királyságot alkották Ausztria részére. Ausztria továbbá a halottaiból feltámadt német Bund elnöki méltóságát is megkapta, bár nem német ajku országai nem foglalhattak helyet a Bund tagjai sorában. Csupán a német-római császár cím és méltóság nem éledt fel többé: ezt részben az idegen államok féltékenysége, részben az Ausztria és Poroszország között élesen kifejlődött dualizmus akadályozta meg. A legtöbb kérdésben Metternich szava győzött: ő hangoztatta a keresztény fejedelmek vallásos-misztikus jellegü összetartásának szükségességét, mely a szent szövetségre vezetett; ő birta rá a fejedelmeket, hogy a forradalmi szenvedélyeket láncra verjék, minden szabadabb mozgalmat elnyomjanak, s a népeiknek igért alkotmányt pedig sehogy, v. csak félig adják meg nekik, minek az lett a következménye, hogy a megigért örök béke áldásai helyett újabb elégületlenség nehezedett Európára. Metternich (l. o.) nevéről nyerte nevét maga a rendszer is, melyet a megelőző forradalom felforgatásaival szemben a stabilizmus visszahatása gyanánt tekinthetünk, mely minden teremtő gondlat hiányában az állami élet lüktetését rendőri ellenőrzés alá helyezte és nem igen szülhetett mást, mind ellennyomást. Ferenc császár, akinek fenékig kellett ürítenie a forradalom okozta keserüségek kelyhét, már vérmérsékleténél és konzervatív elveinél fogva is helyeselte a Metternich-Gentz-féle svár és lelketlen rendszert, melyet különben sokáig és Európaszerte csalhatatlannak tartottak. Az 1815-35-ig érő békés korszakban kevés esemény érdemel említést. Néhány forgalmi út megnyitásán kivül Ausztriában jóformán minden a régiben maradt; új törvékenyeket az 1811. közzétett polgári törvénykönyvön kivül nem alkottak; a francia háboruk és az ezek nyomában járó, 1811. kimondott állambukás hosszu időre tönkre tette volt az anyagi jólétét. 1835. a «jóságos» V. Ferdinánd (l. o.) követte atyját a trónon, kit azonban gyönge testalkata és lelki tehetségei megakadályoztak abban, hogy maga ragadja meg a kormányt. Igy hát Metternich és rendszere továbbra is nehezedett Ausztriára. A kancellár hatalmát azonban mégis kissé megszorítá az új államtanács, melynek rajta kivül még Lajos és Ferenc Károly főhercegek és Kolowrat államminiszter voltak tagjai. Idővel Metternich és Kolowrat között éles ellentét és versengés támadt, melynek rossz hatását az amugy is tespedő állami gépezet ugyan megérezte. Az új cárral, I. Miklóssal és a porosz királlyal, IV. Frigyes Vilmossal való találkozások csak a rideg reakciót erősbítették; a porosz-osztrák versengés és a két állam közötti ellentéten e találkozások mit sem változtattak. Magyarország pedig a Széchenyi István és más jelesek által kitűzött nemzeti haladás útján egyre tovább indult. Ilyen viszonyok közt érte Ausztriát, illetőleg tehetetlen kormányát az 1848-iki forradalom, mely a monárkia minden országán végig száguldozott. Bécsben márc. 13. tört ki a felkelés, e napon bukott meg és futott el Metternich és erre aztán a többi koronatartomány is lerázta az igát. Megmozdult Galicia is és az elsők között találjuk a «földrajzi fogalmat», Itáliát. A bécsi polgárok, diákok és nemzetőrök rávették V Ferdinándot, hogy birodalmi gyülést hivjon egybe és alkotmányos minisztériumot nevezzen ki (Pillerstorf, Ficquelmont, Sommaruga). Ápr. 25. tették közzé az új alkotmányt, máj. pedig a birodalmi gyülés elé terjesztették. A német ajku provinciák azonfelül a frankfurti parlamentbe is választottak képviselőket, melytől Németország egyesítését várták. A magyar országgyülés és az osztrák parlament üdvözlő küldöttség útján tolmácsolták kölcsönös rokonszenvüket. Lassankint magasabbra emelkedtek a hullámok, a szélső pártok magukhoz ragadtá a hatalmat; Bécsben és Prágában (máj. 15. és 26.), torlaszokat emeltek és távozásra kényszerítették a katonaságot. A májusi felkelés láttára az udvar befolyásos tagjai arra birták Ferdinánd császárt, hogy Bécsből elmeneküljön (máj. 17.). Az udvar előbb Innsbruckba, majd Olmützbe költözött. Jul. 8. a diákok és a nemzetőrök az erélytelen Pillerstorf-kabinetet lemondásra kényszerítették, mire Wessenberg, Bach, Kraus és Latour léptek be az új minisztériumba. Ilyen viszonyok között a János főherceg által jul. 22. megnyitott osztrák parlament sem volt képes az eléje gördített akadályokkal megküzdeni, ámbátor több áldásos törvény hozatala által emlékét mégis megörökítette. Eltörülte a robotot és szabaddá tett sok millió földhöz ragadt jobbágyot. De éppen ezzel vonta magára a befolyásos főúrik földbirtokos osztály neheztelését, a p

Forrás: Pallas Nagylexikon