Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Ötvösség... ----

Magyar Magyar Német Német
Ötvösség... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Ötvösség

Máskép aranymivesség, a művészi iparnak az az ága, amely a nemes fémeket (különösen az aranyat és az ezüstöt) ékességnek és dízstárgyaknak földolgozza, s erre a célra gyakran a zománcot, az igazgyöngyöket és a drágaköveket is fölhasználja; ebben az utóbbi esetben a csak foglalatul szolgáló nemes fémek többé-kevésbbé háttérbe szorulnak s az Ö.-ből ékszerészművészet lesz.

Előállítási módjuk és alakjuk, meg nagyságuk szerint az ötvösműveket régente minuteria és grosseria néven ismerték; az elsőnél a vékony arany- vagy ezüstlemezeket bronz modelleken domborították vésővel és kalapáccsal, vagy pedig szabadon dolgozták ki rajtuk mind a két oldalukon a relifeket; a másodiknál ellenben a hasas és szűk nyaku edényeket kalapáccsal és üllőn verték ki, majd szurokkal megtöltötték, aztán kivül rájuk rajzolták az ékítményeket, melyeket vésővel állandósítottak, kiolvasztották a szurkot, s a művet egy kétágu poncolóval fejezték be, ugy hgoy a szerszám egyik ágát az edény belsejében a megfelelő helyre illesztették, s a másik ágára alkalmazott kalapácsütésekkel hozták létre az edény falán a kivánt domborműveket.

Az öntés általában alárendelt szerepet visz az Ö.-ben, mert az öntött tárgyak nem lehetnek oly finomak (vékonyak) és könnyüek, mint azt a fölhasznált anyag értéke megkivánná, de mégis használnak (különösen gömbölyü, szögletes és lapos drótokhoz) néha öntött lemezeket is. Az aranyat, lágysága miatt, tisztán nem dolgozzák föl, és az ötvény szine különböző, gyakran festik is (l. Aranyötvények); az ezüstöt ezüstkéneggel (oxidált ezüst) szokták bevonni.

A szokás, hogy az emberek magukat fénylő és becses tárgyakkal ékesítsék, közös minden néppel, s ezért az Ö. nyomaival már a legrégibb időkben találkozunk. É-i Európában már a prehisztorikus időkben (a bronzkor [l. o.] kezdetén) voltak fegyverek és ékszerek aranyból, még pedig jelentékeny értékben; lelnek ebből a korból bronz kardmarkolatokat és nagy bronz csatokat is, arannyal ékítve, meg karékeket, nyakpereceket, diadémákat és nagyobb edényeket, sőt fejszéket is massziv szinaranyból; a La Tene-korszakból pedig, különösen Közép-Európában, kelta aranypénzeket (az u. n. szivárvány-tányérokat [l. o.], Regenbogenschüseln) lelnek.

A keleti népek már korán nagy ügyességre jutottak az Ö.-ben; művészetük hatása mutatkozik a történelem előtti ó-görök ötvösművekben, melyek a mikenei, tirynsi, trójai meg a ciprus-szigeti ásatásokból kerültek napfényre. Az etruszkok és a görögök későbbi ötvösművei is kitünnek szépségükkel, sajátosságukkal és nemes formáikkal, de meg kimunkáltságuk is a művészi tökély magas fokára vall. A népvándorlás korában az Ö. művészete, miután az utolsó császárság alatt már különben is sülyedt, egészen lehanyatlott, noha egyes darabok, mint a nagy-szent-miklósi aranylelet (l. o.) edényei még mindig igen szép művek. A bizánciak némileg még föntartották az Ö. hagyományait, s tőlük mentek át azok a középkor tudásába; ennek a művészetneka szabályait gyüjtötte össze Theophilus német barát (XII. sz.) a Diversarum artium schedula c. könyvében. A középkorban különösen divatja jöttek az ötvösmívek, melyek rendszerint aranyból készültek (igen gyakran zománcos aranyból) és drágakövekkel voltak behintve, de ezeket az utóbbiakat már nem vésték be rajzokkal, hanem félgömbölyüre csiszolták és csak a középkor vége felé kezdték sima, kristályos alakban metszeni. Az ékszereket (l. o.) lassankint háttérbe szorították a kat. kultuszhoz szükséges egyházi edények és szerek, melyekben a klerus, főleg a Karolingiak korában, nagy fényűzést fejtett ki: de, ámbár mindezeket a templomi felszereléseket aranyból készítették s drágakövekkel meg igazgyöngyökkel díszítették, kivitelük egyre szegényesebb lett, s az Ö. újabb fölvirágzása csak a XI. és XII. sz.-ban kezdődött, amikor Kölnben, Triestben és a többi rajnai városokban nagyobb gondot, több pénzt és időt szenteltek az Ö.-nek. Ebben a korban újta nagyon kezdéték kedvelni a hermákat (l. o., IV. köt., 109. old.), amelyeknek divatja összeforrott a szentek tiszteletével és az ornamentikával, különösen az Ö. figurális részével.

Ez az új művészeti irány, mely kezdetben a románs éa korai csúcsíves stilus elemeiből fejlődött ki, lassankint az antik felé fordult, s annak tanulmányozásában megnemesülve, a XVI. században elérte virágzása tetőpontját, mikor a köveket kristályos formákba kezdték csiszolni. A középkori Ö., míg egyrészt külső alakra művészies tökéletességü darabokat készített, másrészt örömest dolgozta föl a féldrága köveket (achát, onix, jáspis, lapis lazuli stb.), s a hegyi kristályt is, melyekből nem csupán dísztárgyakat és edényeket, hanem becses ékszereket, kameákat stb. is dolgozott ki remek mívü arany foglalatban. Annak az u. n. olasz-iskolának, mely részben egybekapcsolta az Ö.-et a szobrászattal, legkiválóbb képviselői voltak: Ghiberti, Verrocchio, Pollaiuolo, Francia és később Benvenuto Cellini, akivel a renaissance Franciaorszába is utat tört. A XVII. sz.-ban az Ö. nagy haladást tett, amennyiben a befoglalt kövekből kiváló szépségü melltűket, láncokat, függőket stb. készített, később pedig (a XVIII. sz.-ban) gazdagon ékített kancsókat, művészies kivitelü órákat stb. gyártott. Az egyszerüségre törekvéssel (XVIII. sz. második fele) eltüntek ugyan a művészi formák, de újabb időben ismét divatba jöttek és a gazdag ékítménnyel kiváló ízlést párosítanak.

Mint maga az Ö. az idők folyamán lényegében teljesen átalakult, ugy ennek a művészetnek a székhelye is megváltozott. Nürnberg és Augsburg helyét, melyek a XVI. és XVII. sz.-ban a legjelentékenyebb ötvös-városok voltak, Páris fogalalta el, melgy a XIX. sz. közepéig mindenkor legelül járt ebben a művészetben; jelenleg azonban az Ö. átalakuláson megy át, mely különböző helyeken különböző irányokban és ízlésben nyilatkozik.

Az alsó-rajnai városok az egyházi szerek készítésében a középkori ötvösművészetet utánozzák, s ezt az irányt általában a többiek is követik. Angliában, különösen a nagy ezüst-ötvösművekben, egészésges naturalista irány kezd lábra kapni, de az paróbb ékszertárgyakban is eredeti, önálló ízlés nyilatkozik. Franciaországban a renaissance jött ismét divatba, s különösen az 1889-iki párisi világkiállítás mutatott föl e nemü remekeket. Olaszországban az antik Ö.-hez tértek vissza; speciális cikkei közt nevezetesek a mozaikszerü (sokszor zománcos) ékszereke, meg a remekmívü filigrán munkák. Spanyol- és Oroszországban újabban sajátos nemzeti stilus megteremtésén fáradoznak, éppen ugy, mint Svédországban és Norvégiában. Nagy befolyást gyakorol újabban a keleti stilus (különösen az indiai, de legkivált a japáni), mely gazdag arabeszkjeivel, zománcos míveivel és fantasztikus formáival új elemeket hoz be sz Ö.-be.

Hazánkban az Ö. már korán meghonosodott; Árpád-kori okmányainak, az adományok, végrendeletek stb. gyakran szólnak a betelepített aranyművesekről (auri faber), továbbá a külföldről, különösen Bizancból behozott ékszerekről és kitünőbb egyházi és ötvösi díszművekről. Az Anjou-korban már olasz mesterek telepedtek meg hazánkban s Sienai Péter meseter, Szepes alispánja, Róbert Károly aranypecsétének remek vésetéseért egy falut kapott. Sőt már elég korán (a XV. sz.-ban) az ötvösmesterek, céhekbe alakultak s több városnak (Kolozsvár, Érsekújvár, Komárom, Brassó, Pest, Besztercebánya, Kassa, Rimaszombat, Szeben, Trencsén, Pozsega, Debrecen, Galgóc stb.) ötvös-céh-szabályzata is fönmaradt. Királyaink már századok óta folyton azon igyekeztek, hogy a bányákból nyert nemes ércek minél nagyobb mennyiségben veressenek pénzzé, de mindőn az Ö. mindennek dacára egyre nagyobb mennyiségü nemes ércet fogyasztott, Zsigmond király eltiltotta, hogy az aranyat és ezüstöt bármiféle alakban kivigyék az országból, azt azonban megengedte, hogy saját használatára, u. m. arany és ezüst edények, kelyhek, kanalak, ékszerek és fegyverek készítésére mindenki vehessen aranyat és ezüstöt, vagy ha bányaműves, akkor a termelt ércnek egy harmadát megtarthassa. Nevezetes, hogy az augsburgi és magyar Ö. közt már a XVI. sz. elejétől fogva igen szoros adás-vevési és munkaviszony létezett, amennyiben az augsburgi Fuggerek birták sógoraikkal a Thurzókkal közösen bérben a magyar bányákat. Sajátos egyéni művészet nyilatkozik, meg a magyar ötvösöktől készített s majdnem kizárólag türkizekkel és korálokkal foglalt dísztárgyakban és ékszerekben, aminők: a mentekötők, agraffok, boglárok, csatok, gombok, forgótartók, övek, kardkötők, gyakran díszfegyverek is, különösen kardok, nem ritkán buzogányok, sőt paizsok, lószerszámok, nyergek, kengyelek, valamint még serlegek és kupák is, kancsók és asztali készletek, kések, villák, kanalak, szelencék, pipák, továbbá órák és násfák, egyházi kelyhek, miseruha csatok, korsók és tálcák stb. Ezeknek az ötvös-műveknek aranyozott ezüst felületén többé-kevésbé díszes áttört vagy domborított vertműben, a középpontot elfoglaló nagyobb kékes vagy zöldes türkiz, vagy vörös korál, olykor karneol körül, több vagy kevesebb hasonló kő és korál van foglalva; a mű külseje inkább élénk szinpompájával és fényével hat, de sem ízlésre, sem művészi érzékre nem vall s ezért műbecse jobban a fém ékítményes kezelésében van, melybe a kő foglaltatott: ez pedig szép, de többnyire egyhangu renaissance formákat vagy gyakran keleties, zavartan egymásba folyó ékítményi alakzatokat mutat.

Ezeket a már ékköves díszük miatt is keleti jellegü ötvösműveket a magyar Ö. a török művészetből utánozta, részint közvetlenül a török hódoltság idejében, részint még előbb és közvetve, Velence révén, hol különösen a korálékítés már rétóta elterjedt gyakorlatban volt. Ezeknél hasonlíthatatlanul nagyobb műbecsü, valamint műtörténeti szempontból is fontosabb volt a magyar Ö. történetében a zománc-művészet, amelynek két külön és sajátos neme (a magyar és az erdélyi) fejlődött ki. A magyar zománcművészetben, mely némileg a bizancihoz hasonló, két technika: a filigrán, vagyis a sodrony képezi a rajz vázlatát, amelynek sodrott vonalai közé mélyebben beöntötték a színes zománc-folyadékot. Az erdélyizománc-művészetben a fémalapra alkalmazott lemez vagy sodrony képezi a virág vagy recézetszerü rajzot s ennek fonatai v. vonalai közé csak itt-ott öntöttek zománc-folyadékot, ugy hogy a zománc, mintegy virágleveleket képezve, váltakozik az üresen maradt fémalappal. Ennek az erdélyi zománcnak legkiválóbb mestere volt a brassói Zomor v. Zemer Mihály mester (1664), kinek különös ötvösműgyakorlatát följegyezte a nála tanuló Kecskeméti Péter. Az ötvösmesterek az ország különböző vidékein igen el voltak terjedve s különösen I. Apaffy Mihály udvarára gyültek nagy számmal, akik közt különsen brassói Hann Sebestyén remekei bátran versenyezhetnek a korabli ötvösök műveivel. Hiresek voltak a budai aranyművesek, a pécsi Elek mester pedig a királyi udvar számára készített ötvösműveket. De az Ö. és a vele kapcsolatos zománcművészet legfényesebb kora Korvin Mátyás korában volt (l. Korvin Mátyás kálváriája X. köt. 72. old. és Széchy Dénes kelyhe, u. o. 316. old.), akitől Iván orosz fejedelem (1482) művészeket és különösen ötvösöket kért. De a mohácsi vész után következő török hódoltság és a folytonos háboruk korábban az Ö. is hanyatlásnak indult s mikor a XVIII. sz. végén s a XIX. sz. elején a magyar viselet s vele a nagy pompa és fényűzés kezdett a divatból kimenni, a magyar Ö.-nek is vége szakadt, már azért is, mert a francia és a német ízlés vált uralkodóvá. A magyar Ö.-et történeti fejlődésében és csaknem egész teljességében az 1884. Budapesten rendezett orsz. magyar történ. ötvösmű-kiállítás mutatta be.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is