Paleográfia
irodalom
a. m. régi irás), az ókori kéziratok és más irott
emlékek megfejtésének tudománya, mely azokon az ismertető jeleken alapszik,
melyek az irás egyes korszakait egymástól megkülönböztetik. Tágabb értelemben
kiterjedt mindenféle irott emlékre, szűkebb értelemben azokra az időkre,
melyekkel a filologus foglalkozik, mig a többi idők okmányainak megfejtése az
oklevéltan (diplomatika) hatáskörébe tartozik. A filologus (ide értve nemcsak a
klasszikus nyelvekkel foglalkozót, hanem a hieroglifok és ékiratok nyomán a hieratikus
és demotikus papiruszokat és khaldeus-arameus emlékeket kutatót is) ritkán
kényszerül a XV. sz.-belinél újabb okmányokkal foglalkozni, ez a tér a
történész és modern filologus (germanista, romantista, szlavista) tere, aki
azonban már a diplomatikához fordul tanácsért. Igy aztán a P.-nak a XV. sz.-tól
visszamenő korok emlékei maradnak, még pedig tekintettel arra, hogy a kemény
anyagba (kő, érctábla) vésetteket egy más tudományág, az epigrafika (l. o.)
foglalja le, azok az emlékek, melyek tintával vagy más alkalmas folyadékkal
vannak puha alapra (papirusz, pergamen) irva. A viasztáblákat, melyek a kő és
hártya között mintegy a középúton vannak, szintén az utóbbi csoporthoz
sorolják. A P. mint tudomány a XVII. sz. végén és a XVIII. sz. kezdetén Mabillon
és Montfaucon tudós bencések kutatásaival kezdődik, akik még együttesen
gyakorolják azt a diplomatikával, mely azóta külön vált.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|