Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
pamut cotton
pamutáru cotton good...
pamutbárson... velveteen
pamutflanel... canton flan...
pamutflanel... cotton flan...
pamutfonal cotton yarn...
pamutkártol... stripping
pamutpaszom... tape
pamutszalag... cotton tape...
pamutszalag... linen tape
pamutszegős... cotton tape...
pamutszegős... linen tape
pamutszövet... cotton
pamutszövet... cotton clot...
pamutvelúrs... velour
pamutvelúrs... velours
pamutzsávol... drill
pamutzsinór... band
pamutzsinór... tape

Magyar Magyar Német Német
pamut Baumwolle (...
pamut sport... Sweatshirt ...

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Pamut

a Gossypium családhoz tartozó növény magpelyhe. A gyümölcs héja éréskor, t. i. szeptember és december között, megrepedezik, ekkor leszedik a gyümölcsöt, a magtokot kézzel eltávolítják, a magszálakat pedig számos körfürészszerü pengével ellátott géppel letépik a magról. A P.-on három réteget különböztetnek meg, u. m. hámot (cuticula, sejtfalat (celluloza) és sejtüreget (lumen). A növény fejlődési időszakában a sejtüregben nedvek vannak s ekkor a sejtfal csőalaku; megéréskor a nedvek kiszáradnak, a maradványok vékony hártyát alkotnak (bélhártya), a sejtfal pedig, mert támaszát veszti, különböző irányban behorpad. Minél durvább a P.-faj, annál erősebben horpad be s ekkor szalagszerü alakot nyeri. A sejtfal cellulozából (szénhidrát) áll és ligninmentes s csak szinítő anyagokat s növényi zsírokat tartalmaz. Vastagsága a magszál átmérőjének 1/3-át-1/4-ét teszi.

A hám vékony hártya, amely durva P.-nál pettyes, középfinomnál ágasbogas, a finomnál pedig kissé vonalas rajzot mutat. A hámnak oldószerét nem ismerjük, de ha a sejtfalat erősen duzzasztják, megreped a cuticula, sőt helyenként le is válik. A sejtfalat higított savak nem bántják, koncentrált savak azonban vegybomlást idéznek elő; gyöngébb alkaliák csak duzzasztják, erősebb alkaliák pedig részlegesen oldják. Teljes oldást a rézélegammoniak idéz elő s akkor a P. előbb erősen duzzad, miközben a hám megreped. A legtöbb P. szine fehér, kissé kékes v. sargás árnyalattal; erősebb szinezése csak 2 fajnak van. Ezek a makó, amely Egyiptomban terem és a legfinomabb fajok egyike és a nanking, amely Khinában terem s közepes finomságu. A P. hossza 8-40 mm., átmérője 0,01-0,04 mm. között változik. A kereskedelemben a termelő országok szerint nevezik el a P.-ot, amelyhez a tisztasági fokot s egyenletességet megállapító jelzőt is fűznek. Minthogy a legtöbb P. a tengerentuli földrészen terem s onnan szállíttatik Európába, a szállítási költségek csökkentése céljából hidraulikus sajtókkal hasábalaku csomagokba sajtolják, jutaszövetbe varrják s megabroncsolják. Az ily csomagot bálnak nevezik, melynek súlya rendszerint 210 kg.

Fonása

A P.-nál mind a három fonalgyártási mód, t. i. a kártolt, a nyujtott és a fésült fonalgyártás szokásos. Legelterjedtebb a nyujtott fonal gyártása, mely a következő: első sorban a kemény tömeggé sajtolt P.-ot kisebb-nagyobb darabokra bontják, mely célra recézett hengereket vagy farkasokat használnak, vagy a Chrighton-féle csomóbontót.

Ezen csomóbontással egyidejüleg a különböző anyagok keverését is végzik. A kissé lazított anyagot nedves meleg levegőt tartalmazó raktárban, léces rekeszek közé felhalmozva, néhány napig pihentetni szokás, hogy a szálak eredeti alakjukat visszanyerjék s csak ezután folytatják a feldolgozást. A csomók teljes felbontása céljából még egyszer, esetleg kétszer kezelik a mondott Chrighton-féle csomóbontón. Ez a gép lényegében gyors forgásban levő küllőkkel felszerelt tengelyből áll, amely a P.-ot rostély rudakból készült kosárhoz dobja. Ez erős dobás folytán a csomók lazulnak, a P.-ban levő hozzátapadt piszok a rostélyrudak résein átesik, a lazított P. pedig a kosár falán kissé feljebb csúszik, de súlyánál fogva leesik s ekkor újból egy küllő behatása alá kerül. Ez ismét a körülötte levő kosárhoz dobja, miért is a P. ismét feljebb csúszik s ezután az előbbi művelet ismétlődik, mig végre a kosár szegélyén tul emelkedik. Ekkor a légáram hatása folytán a gép felső részén elhelyezett szívó henger felé halad, amelyre lerakódik s igy bunda-alakot nyer. Nagyon csomós P.-ot és a fonodai hulladékot az expressz kártolón szokás bontani. Ennél az A és B henger fürészfogakhoz hasonló fogazatu szerszámmal van borítva, s igy e hengerek erős bontást végezhetnek. A felbontott anyag e gépnél a C szívó hengerre tapadó bunda-alakban kerül le a gépről.

A P.-on sok oly magrész is található, amely hozzánőtt s ezt le kell tépni a P.-ról.

A P.-ot ugyanis a b és c betükkel jelzett etető készülék tartja, az a jelü léc pedig gyors forgásánál fogva oly hatályos ütést mér reá, hogy a kiállóbb magrészek leszakadnak róla. A magrészekről megtisztított P. szívó hengerek felé dobatik, amelyre reá helyezkedik, bunda-alakot nyer, s igy kerül ki a gépből.

Ezeket a léces verőgépeket gyakran a Chrighton-féle bontókkal egyesíteni szokták. A léces verőgépeken a P.-ot piszok tartalmához képest egyszer, kétszer vagy legfeljebb háromszor kezelik, ezután pedig kártolásnak vetik alá.

A kártoló gép fő alkatrésze az 1-1,2 méter átmérőjü kártokkal borított dob, amely 8-9 méter kerületi sebességgel forog; továbbá a munkás kártok, amelyek a fődob kártjaival szemben állanak s vagy hengerekre v. lécekre vannak erősítve.

Ha a munkás kártok kisebb hengerekre erősítetnek, előáll a hengeres kártoló, ha pedig szilárdan álló lécekre, akkor ezt a gépet, álló lécekkel felszerelt fedeles kártológépnek nevezik.

Lehet azonban a léceket vég nélküli láncként is öszsekötni s lassan mozgatni s ekkor a mozgó lécekkel felszerelt kártológépet nyerik.

Legnagyobb munkaképessége van a hengeres kártolónak, de ez az anyag tisztítását és párhuzamos sima elrendezését tökéletlenül végzi, mig a mozgó lécekkel felszerelt fedeles kártológép csekély munkaképességü ugyan, de tiszta és simán elrendezett anyagot szolgáltat; ezért közepes finomságu, valamint a finomabb számu fonalak gyártásánál majdnem kizárólag ezt használják.

Az álló lécekkel fölszerelt fedeles kártológép az anyag tisztítását és párhuzamos elrendezését szintén tökéletesen végzi, de a lécek időszakonkénti kitisztítása nehézkes és az anyagelosztásban rendetlenségeket idéz elő, miért is mind ritkábban alkalmazzák. A fődob és munkások által megkártolt anyagot a fődobról a leszedő henger, erről pedig a rezgő penge veszi le. Az igy nyert laza szálréteget tölcséren át vezetik, hogy szalagot nyerjenek és kannákban halmozzák fel. A kártológépről nyert szalag közepes finomságu fonalaknál a nyujtógépre kerül, finomabb fonalaknál azonban még egyszer a kártológépre s csak azután a nyujtóra.

A nyujtógépen, a szalag egyenletességének fokozása céljából 4-5 szalagot bocsájtanak be az A-val jelzett hengerpárok közé, ahol hosszuknak 5-6-szorosára nyujtanak, azután közös tölcséren át szalaggá egyesíttetnek és a B jelü kannába helyeztetnek el.

Hogy a kannában a szalagok össze ne kúszálódjanak, a cb jelü hengerpárok és a velük lapcsolatban álló tölcsér körben vezeti a szalagot, de mert egyidejüleg a kanna is forog, a szalag cikloiszszerü elrendezést nyert. A nyujtógépről lekerült szalag azonos műveletnek még 3-4-szer lesz alávetve; ekkor ugyan még nincs meg neki a kivánt egyenletessége, de tovább ily nyujtógépeken nem kezelhető, mert a szalag csekély vastagságánál fogva könnyen elszakad. A további nyujtást oly nyujtógépeken végzik, mely a szalag szilárdságát csekély sodrással növeli; az ily gépet előfonógépnek nevezik. Ez épp oly nyujtóhengerekből áll, mint az előbbi nyujtógép, a nyujtott szalag azonban itt még meg lesz kissé sodorva, még pedig oly szárnyas orsóval, amelynél mind a cséve, mint az orsó külön-külön forgattatnak. E gépen nyert szalagot előfonatnak nevezik. Az előfonást 3-4-szer ismétlik, ekkor már elég vékony és elég egyenletes arra, hogy fonallá fonhassák. A fonást szelfaktorokon, gyűrüs orsókon vagy szárnyas (water) orsókon végzik, még pedig az erős sodratu fonalakat water- és gyűrüs orsókon, a lágysodratu vetülék-fonalakat pedig szelfaktorokon. A szelfaktorokon font fonalat kúpos csévék (pincops vagy warcops) alakjában, a water-orsón készült fonalat pedig matring-alakban szokás a szövőgyárakba szállítani.

Festésnek alávetendő fonalak, ha mindjárt szelfaktoron készültek is, matringalakban jönnek a forgalomba. A kártolt fonal gyártásánál a P. bontása, verése épp ugy történik, mint a nyujtottnál, a kártolást azonban hengeres kártolón végzik. Az első kártolás után újból hengeres kártolóra jő a P., csakhogy ez már osztókészülékkel van felszerelve s igy azonnal az előfonatot kapják, amelyet a gyapjufonásnál használatos szelfaktoron szokás megfonni. A fésüs fonal gyártásánál a P.-ot szintén bontásnak, verésnek és kártolásnak vetik alá, azután pedig legfeljebb egyszer nyujtják, ezt követőleg azonban fésülik. A fésült szalagot épp ugy nyujtják, előfonják és fonallá sodorják, mint a nyujtott fonal gyártásánál a kártolt szalagot.

A P.-fonalak finomságát az angol rendszer szerint szokásos számozni és ezért a matringokat is ennek megfelelően csomagolják. Az angol számozásnál ugyanis az egységü matring hossza 840 yard; a fonal finomsági számát pedig az 1 angol fontot nyomó matringok mennyisége adja. A matring kerülete 1,5 yard a motola 80 fordulata után, a fonalat, tehát 80 szálat le szokás kötni, s ezt pászmának mondják; 7 ily pászmát újból le szokás kötni, ezt matringnak nevezik. A csomagokat 5 és 10 angol fontosra készítik. A 10 fontos csomagban tehát 10-szer annyi matring van, mint aminő finomsági számu a fonal, minden matring 7 pászmából, minden pászma 80 szálból áll.

Szövése

A P.-szöveteket jutányosságuknál fogva tömegesen fogyasztják, s épp ezért készítésükkel a nagy gyáripar foglalkozik. Kézi szövőszéken ugyanis percenkint csak 30-40 vetést, szövőgépeken pedig 120-130 vetést tehetnek s ezen okból a kézi szövő a közönséges sima P.-szövetekkel nem versenyezhet a gyáriparral szemben.

A P. gyáripari vagy mekanikus szövését a következően végzik. A fonódából kikerült fonalat előbb felvetik s irizelik, azután nyüstbe s bordába húzzák s igy kerül a szövőgépbe. P.-ból leginkább 2-4 nyüstös szövetet készítenek. Ennek lényege a következő. A bordaláda y az alól elhelyezett p csap körül végzi lengését, még pedig az u2tolórúd és az a görbített tengely folytán. A bordaláda két oldalán vannak az m2 jelü fiókok, ezek egyikéből dobják a vetélőt a másikba. A vetélő átdobását 1 m.-nél keskenyebb szövőszékeknél az ostorszerkezet végzi. A vetélőt ugyanis közvetlenül a vetőfej dobja át, amely az g3 jelü ostorszíjjal, ez pedig a c5jelü ostorral áll kapcsolatban, amely a d4foglalattal a függélyesen álló a3 tengelyre van szerelve. Ezen függélyes a3 tengely alsó végéhez d5kúp van erősítve, amelyhez az excentert hajtó tengelyre erősített h3 excenter ütközik. A t a vetőfej, z az ostorszíj, s az ostor, b a foglalat, a a függélyes tengely, r az ütköző kúp és e az excednter, amely a w tengelyre van erősítve. Ezen w tengely vászonszövésnél a k főtengellyel oly fogaskerekekkel áll kapcsolatban, hogy e két tengely fordulatszámának viszonya 1:2-nek feleljen meg. Ha az e excenter kimozdítja az a tengelyt, a vetélő át lesz dobva, s hogy ezután az egész vetőszerkezet eredeti helyzetét viszsafoglalhassa, rugó hat az a tengelyre. Szélesebb szövetek szövéséhez a vetőszerkezetet alkalmazzák. Ennél a t vetőfej s ostornyéllel áll közvetlenül kapcsolatban, ez pedig z szíj segélyével a szögemeltyü h karjával, mig a szögemeltyü r karjára az e excenter működik. Ezen áttevés folytán a t vetőfej nagyobb sebességet nyer, s igy a vetélő gyorsabban halad, mint az előbbi szerkezetnél. A most leirt vetőszerkezetet egy rugó húzza vissza eredeti állásába. A nyüstök mozgatása pedig a következő: Vászonkötéshez sikoltyus felszerelést használnak. Ez utóbbinál minden nyüst r1jelü körszelvényre van akasztva, s minden körszelvénynek külön tengelye van, melynek végén a2 jelü kar van erősítve, ez pedig a szövőszék alsó részében elhelyezett x1lábítóval van összekapcsolva. Ezen lábítókra hatnak a nyüstöket mozgató excenterek. A szövés folytonossága céljából a lánchengert fékezik az i1 kötéllel s k súllyal, a szövethengert pedig az x jelü kilincsművel (szabályozóval) minden vetés alkalmával mozgatják. A szövőgépeket önműködő kikapcsoló készülékkel is ellátják. A c2 kétkaru emeltyü felső karja a bordaláda fiókjára támaszkodik s a vetélő áltla kimozdíttatik, mi által a c2alsó karja felemelkedik s igy az f1 ütköző fülött halad el; de ha a vetélő nem ér a fiókba, a c2 kar nem emelkedik fel, hanem beleütközik az f1-be, amely i8 a szíjvezetőre működő rugót rögzített helyzetéből kikapcsolja, minek folytán az x6 szíjvezető a laza szíjdobra vezeti a szíjat. A szövőszékről lekerült szövet csinozását.

Fehérítése és festése

A tiszta P. cellulozából áll, ennek hófehér szine van. A nyers P. azonban körülbelül 5% tisztátalanító anyagot tartalmaz; ilyenek a pektinanyagok, viasz, zsírsavak, fehérjék. A szövött P.-on ezeken kivül még kaolin, zsír, keményítő stb. is van, mely anyagokkal a fonalakat a szövés megkönnyítése végett bekenték. Igy a fonalak és a szövetek fehérítésük előtt piszkos szinüek. A P. fehérítésének a célja a nevezett anyagok teljes eltávolítása által a P.-cellulozának tiszta fehér szinét helyreállítani. A laza P.-ot csak vizzel szokták mosni. A P. fonalakat lúggal forralják, vizzel mossák, klórmésszel fehérítik, mossák, híg savval kezelik és végül alaposan géppel mossák. Azokat a P.-fonalakat, amelyeket fehér állapotban elhasználnak, ultramarinnal avagy valamely ibolyaszinü kátrányfestékkel kékítik. A P.-szövetek fehérítését a szerint, hogy mily célból fehérítik, különböző módon végzik. A szinnyomásra használt kelmék fehérítése (Krapp-fehérítés) igy történik. A portékát bélyegzővel megjelölik, azután varrógéppel összevarrják, majd pedig a pörzsölőgépen leégetik a kelme felületén kiálló szálacskákat. Ez előkészítő műveletek után következik a tulajdonképeni fehérítés. Ez a következő műveleteket foglalja magában: 1. mosás; 2. meszezés; 3. savítás; 4. főzés a) szódával; b) szódával, gyántával és lúggal; c) főzés szódával és mosás; 5. klórozás; 6. savítás; 7. mosás, kisajtolás és szárítás. A mosásra különböző gépeket használnak. Ilyen gépet (Clapôt).

Ebben a portéka szalaggá összecsavart állapotban a viz alá merül, ott megkerüli a d) fahengert, majd pedig a b) és c) fahengerek kisajtolják belőle a vizet. Ez a folyamat többször ismétlődik.

Ugyancsak ezt a készüléket használják arra is, hogy a portékát mésztejjel áztassák. A mésztejjel áztatott portékát olyan kazánba teregetik, amelyben nyomással főzik; a folyadék ebben a kazánban folytonosan kering. Ugyanezt a célt szolgálja a Barlow-féle kazán is. Két ilyen kazánt összekapcsolnak egymással. Mindkettőbe portékát raknak. A folyadékot a gőz majd az egyik, majd a másik kazánba nyomja.

A mész a szöveten levő zsíros, gyántás és viaszos anyagokat és a festőanyagot felbontja; ezek azonban egyelőre a szöveten maradnak s csakis a későbbi műveletek közben oldódnak. A szárításra rendszerint sósav szolgál; ezt a műveletet is a mosógépen végzik. A sav a meszezésnél képződött mészszappanokat és a festőanyag egy részét oldja. A savított portékát alaposan megmossák. A következő műveletet, a portékának lúggal, szódával és gyántával való főzését (Bäuchen) ugyanolyan kazánban végzik, mint amilyet a mésszel való főzésre használnak. Főzés közben feloldódik a zsír és a festőanyagnak legnagyobb része. Tapasztalták, hogy a gyántaszappan, melyet ennél a műveletnél alkalmaznak, a tisztításra sokkal jobb, mint bármely más anyag. A klórozásra klórmeszet használnak. Igen híg és teljesen viztiszta klórmész-oldatot készítenek és a portékát evvel az oldattal áztatják. A klórmész savakkal klórt fejleszt, mely viz jelenlétében oxidál és fehérít; ezért kell a klórmész-oldattal áztatott portékát savval kezelni. A klórmész igen híg állapotban és viztiszta oldat alakjában a P. (és a len) anyagát, a cellulózát nem roncsolja meg; ilyen roncsoló hatás csak akkor észlelhető, ha tömény vagy zavaros klórmész-oldatokat használnak, melyekben klórmészdarabkák úsznak. A klórmeszes portéka savítására szintén sósavat használnak. Savítás után alapos mosás, a viznek a portékából való kisajtolása, mire külön gépeket használnak (Birch sajtológépe), esetleg centrifugálás és szárítás következik. Ha a portékát a szinnyomásra akarják felhasználni, akkor még nyirni is kell. Az itt használt nyirógép lényegében véve gyorsan forgó, spirálisan elhelyezett késekkel ellátott hengerekből áll, melyek egy sima, a szálacskákat kiegyenesítő késnek a segítségével ezeket olló módjára lenyirják. A lenyirt szálakat a géppel eltávolítják és a portékát a kalanderen kisimítják. Újabban a fehérítés körül is néhány újítást ajánlottak. Igy Mather-Thompson javaslata szerint a portékát hosszu szalag alakjában forró marólúggal áztatják, mossák s vagonokba rakva egy fekvő kazánba tolják, amelyben nyomás alatt maró nátronlúggal főzik.

Egy a kazánon alkalmazott centrifugális szivattyu alulról fölszívja a folyadékot és felülről folytonosan a portékára önti azt. A további eljárás a következő műveletekből áll: Forró vizzel való mosás, klórmésszel áztatás, széndioxiddal kezelés, mosás, szódaoldattal áztatás, mosás, klórmész-oldattal áztatás, széndioxiddal kezelés, mosás, savítás sósavval, mosás és kikészítés. Lunge zürichi tanár a savításra ecetsavat ajánl, melynek előnye az, hogy a portékát nem roncsolja. Fehérítenek elektromos úton is. Ez az eljárás azon alapul, hogy fémkloridokat az elektromos árammal felbontanak, s igy klórt nyernek (Hermite processzusa).

A festésnél követendő eljárás különféle lehet. a) Olyan festékesben festik, mely a pác mellett a festőanyagot is tartalmazza. Igy festik p. feketére rézgáliccal és kékfával. b) Előbb a festőanyag oldatában áztatják, azután külön fürdőben pácolják. Ez a módszer jól alkalmazható a P.-nak barnára festésénél katechuval. c) A P.-ot pácolása után festik. Ez a legjobb eljárás. A P.-ot minden alakjában, mint a laza P.-ot, fonal és szövet alakjában is festik; a festést alapos mosás, illetőleg fehérítés előzi meg, többnyire hideg, de gyakran meleg és forró oldatokban is festik. - Laza P. festése. A nyers, laza P.-ot ugy festik, mint a laza gyapjut; mosása is ugy történik; a viz tulmennyiségének eltávolítására hengersajtókat v. centrifugákat alkalmaznak; szárítási is olyan mint a laza gyapjué.

P.-fonalak festése. A P.-fonalakat többnyire kézi munkával festik; a fonalakat sima pálcákon a festékesbe akasztják s időközönkint forgatják. Erre a műveletre gépeket is szerkesztettek. A gép áll egy fakádból, melyre egy könnyü vasráma helyezhető; ezen vasrámán egy csévesor van megerősítve; a csévék egyik végén fogas kerekeket alkalmaznak. A P.-fonalakat ezekre a csévékre akasztják; a csévék felváltva majd előre, majd hátrafelé forognak. A fonalakat festés után a facsarótőkén kifacsarják, mossák és szárítják.

A P.-szövetek festésére gyakran használják a Mather és Platt cég készítette festőgépet is, melyet különösen a szinnyomó gyárakban láthatunk. A) öntöttvaskád, C) motola, D) átlyukasztott gőzcső, E) választófal, F) léc, faszögekkel, melyek a szalaggá összevarrt szövet összegombolyodását megakadályozzák. A portékát a vályu egyik végén bevezetik, a motolán és a folyadékon spirálisan a vályu tulsó végéhez vezetik, ott egy kis henger alatt kihúzzák s vizszintes irányban egy a vályu elülső végén levő másik kis henger alatt elvezetik, ahol a szövet végéhez hozzávarrják. Ily módon hosszu, egymásba visszatérő szalagot nyernek, mely spirálisan az egész vályun végig szalad, a nélkül, hogy megfeszülne, mivel a portéka néhány méterje lazán a folyadékban fekszik. A P.-ot ásványi festékekkel, természetes és mesterséges (kátrány-) festékekkel és festőanyagokkal festhetik.

A P. festése ásványi festékekkel. Ide tartozik a krómsárga, a vasrozsda (sárgásbarna vasoxid), a P.-ot vasoxidsó-oldatban áztatják, azután lúgba mártják; a mangánbiszter (barna), a P.-ot mangánklorüroldattal áztatják, forró nátronlúggal kezelik s híg klórmész-oldattal oxidálják; berlini kék, a P.-on rozsdát állítanak elő, azután kénsavval kevert sárga vérlúgsóval kifestik.

A P. festése természetes organikus festőanyagokkal. Kék szinüre festik indigóval, kékfával, a portékát kékfa-kivonattal festik, melyhez kevés kénsavas rézoldatot adnak. Piros szinüre festik berzsenfával, azután csersavval bázikus aluminiumszulfát-oldatban pácolják s berzsenfa-kivonattal kifestik. Élénkebb szineket az ónpácokkal pácolt P.-on nyernek. Buzérral (Kropp) hasonló módon festenek, mint alizarinnal. Orleánnal a P.-ot az orleánnak szappannal v. szódával kevert forró oldatában festik. Safflorral a P.-ot a festőanyagnak szódával kevert hideg oldatában kezelik, azután a festékfürdőt kénsavval megsavanyítják.

Sárgára festenek sárgafával (ritkán), quercitronnal és a Reseda luteola (Wau) festőanyagával; a timföldsókkal pácolt s foszforsavas avagy kovasavas nátronnal rögzített P.-ot festenek. Curcumával a P.-ot fél óráig 60 °C. mellett a festék oldatában festik.

Barnára való festésre a katechut használják. A P.-ot katechu-oldatban forralják, kifacsarják és azután káliumbikromát-oldatba mártják. A barna szint rendszerint különböző festőanyagok keverékével szokták előállítani. Igy a kékfa-, vörösfa- és sárgafa-oldatok keverékében a csersavval pácolt P. barna szint vesz fel.

Fekete szint nyernek kékfával. A P.-ot valamely vassóval pácolják s utólagosan kékfa-kivonattal kifestik. Gyakran előbb csersavval vagy katechuval, azután vassóval pácolják, a kékfa-oldatot sárgafa-kivonattal, gyakran rézsók oldatával keverik s néha a festett P.-ot káliumbikromát-oldatba mártják, egyáltalában a feketének előállítására sokféle módon járnak el. Hasonló eljárást követnek, ha a portékát szürke szinüre festik.

A P. festése kátrányfestékekkel és kátrányfestőanyagokkal. A kátrányfestékekkel és festőanyagokkal való festésnek a módja függ az illető festőanyag kémiai összetételétől; ha tehát a használandó festék vagy festőanyag kémiai összetételét ismerik, akkor megközelítőleg meg van adva a módszer is, melynek segítségével a rostanyagokat megfestik. A P.-nak kátrányfestékkel való megfestésének igen gyakran alkalmazott módja a következő: A P.-ot előbb tanninnal vagy szömörcével pácolják, ezt a pácot hánytató borkővel rögzítik (kicsapják) s végre az illető festék oldatában kifestik. Igy járnak el különösen azoknál a festékeknél, melyek az u. n. bázikus kátrányfestékek sorozatába tartoznak, azaz az NH2 csoportot egyszer vagy többször tartalmazzák; ilyenek a rozanilinfestékek legnagyobb része (p. malachitzöld, fukszin, a metilviolettek, Viktoriakék stb.), az amidoazofestékek tulnyomó része (chryso?din, Bismarckbarna stb.), a ketimidofestékek (auramin), az oxazinfestékek egy része (újkék, Nilkék), a thiazinfestékek (methilenkék), a bázikus indulinek (indofenin B., parafenilenkék), a rhodamin. Ide tartoznak még az akridinfestékek (foszfin, benzoflavin) és az azinfestékek is. Néha a hánytató borkövet faecetsavas vassal, bázikus aluminiumszulfáttal vagy ónsavas nátriummal helyettesítik. Vannak festékek, melyek a P.-on való rögzítésre semmiféle pácot nem igényelnek. Ha ezekkel festenek, akkor a festékesbe rendszerint szódát, szappant, foszforsavas nátriumot, boraxot, glaubersót, szénsavas káliumot, konyhasót adnak. Igy festenek a tolnilenkékkel (amidoazofesték), bizonyos disazofestékekkel (benzobraun), különösen azonban azon, diamidovegyületekből nyert disazovegyületekkel, melyek a benzidin, otolidin, a diamidostilben s egyéb hasonló összetételü vegyületekből származnak. Ide tartoznak p. a híres Kongovörös, a krizaminek, a benzopurpurinek stb., ugyszintén a Cassella-féle diaminfestékek, a primulin és mások. Ezek között az utóbbiak közül van sok olyan, melyek a roston diazotálva (azaz salétromos savval kezelve) olyan diazovegyületeket alkotnak, melyek ugyancsak a roston különböző előhivókkal (aminekkel, fenolokkal) újabb (többnyire tartósabb) szineket adnak.

Az oxizofestékek közül sok olyan van (különösen a b-naftol származékai közül), melyek a roston is előállíthatók. (Graessler, Read Holliday and sons, valamint a volt Meister, Lucius és Brünning festékgyár szabadalma.) A festésnek ezen igen érdekes módja, mely mindinkább tért hódít, lényegében abban áll, hogy a portékát az a- vagy b-naftol lúgos oldatában áztatják s azután a diazovegyület oldatával érintkezésbe hozzák, mire az oldhatatlan festék a roston és annak belsejében lerakódik. A P.-festés legfontosabb módja az, amelynél a portékát előbb valamely fémsó oldatával (aluminium-, vas-, króm-, nikol- stb. sóval) pácolják s azután az illető festőanyaggal kifestik. Igy festik p. az oxazinfestőanyagokkal (gallocianin, prune), a nitroso festőanyagokkal és ortokinonoximekkel, az antrakinon festőanyagokkal (p. alizarin), az alizarinsárgával s az eozinnel. A festésnek ez a módja szolgáltatja a legtartósabb szineket. A keletkezett szin függ nemcsak a festőanyagtól, hanem épp ugy az alkalmazott pácsótól is; a festék tehát csak e két tényező együtthatásából származik.

Igy az alizarin (sárga, oldhatatlan test) a következő szineket adja: aluminiumsókkal vöröset és rózsaszint; vasoxidsókkal ibolyaszint és feketét; aluminiumsókkal kevert vassókkal barnát, krómoxidsókkal csokoládébarnát stb. Ha a kelmét a törökveresolajjal is pácolják, akkor a hires törökvöröset nyerik. Az anilinfeketét a roston anilinsóknak oxidációja révén állítják elő. A festés módja az, hogy a P.-ot egy oly festékesben, mely p. 16-20% sósavat (21° Bé), 20% kénsavat (66° Bé), 14-20% nátriumbikromátot és 10% ferroszulfátot tartalmaz. A megfestett P.-ot szappanozzák és utólagosan olyan oldatban, mely ferroszulfátot, nátriumbikromátot és kénsavat tartalmaz, oxidálják. Ez az utólagos oxidáció szükséges, mert ha ezt elhagyják, akkor a portéka megzöldül. Legfontosabb az anilinfeketének a szinnyomásnál való alkalmazása. A festésnek egy igen fontos módja az indigóval való festés. A lent hasonló módon festik, mint a P.-ot. Ez a rostanyag azonban a festéket nehezebben veszi fel, mint a P.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is