Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Panteizmus... ----

Magyar Magyar Német Német
Panteizmus... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Panteizmus

minden tanítás, mely istent s a világot azonosítja, ellentétben a dualisztikus felfogás minden formájával, mely istent a világtól megkülönbözteti. De a P.-nak is sok formája lehetséges, illetőleg a világnak istennel való azonosítását sokfélekép gondolhatjuk. Csak névleg azonosítjuk a kettőt, ha akár az egyiket, akár a másikat tagadjuk. Sem az ateizmus, mely istent, sem az akozmizmus, mely a világot tagadja, nem nevezhető P.-nak. Ennek jellemző vonása, hogy a világot isteni mivoltunak tekinti, de ez isteni mivoltát is sokfélekép gondolhatjuk. A legfontosabb, hogy a világot egységesnek fogjuk föl. Időben is igy jelentkezik először a P. a nyugati filozofiában, az eleai iskolában, melynek alapítója Henophanes kimondja, hogy egy az, amit mindennek nevezünk, mig Parmenides élesebben kifejti, hogy csak az Egy létezik igazán, ez pedig változatlan, s minden ami ennek ellentmond, a sokaság, a változás, hiu látszat. Igy keletkezett a filozofiai P., mely csak egy vonását, a logikai egységet, domborítja ki. Midőn a P. újra föléled az ujplatonizmusban, az egység fogalma megmarad, de a P. új, vallási elemekkel bővül; a világ itt a keleti bölcseletből vett emanáció, az Egyből való kiáradás útján jő létre. A középkorban is jelentkezik a P., ugyancsak vallási fölfogásoktól szinezve. Az egy isten fogalmába való elmélyedés, akár az elméletben tőle származtatjuk a világot, akár a vallási életben benne keressük üdvösségünket, mindig a világnak másodrendü fontosságu tényezővé való leszállítására vezet, a világot isten mivoltának alárendelt nyilvánulásává teszi. Igy fogja föl a világot az ujplatonizmus, igy az ujplatonikus fölfogásoktól általhatott keresztény gnózis, hasonlóan a középkor arab filozofusai, Alfarabi, «a tisztaság testvérei», s Averroës, akik mind a P.-hoz hajolnak. De a skolasztikusok elseje, Johannes Scotus, is ahhoz a végső eredményhez jut, hogy Isten minden és Minden isten. Isten, ugy mond, és a teremtmény nem kettő, hanem egy. Később is akadunk erre a fölfogásra. Amalrich Benában a XII. sz.-ban újra tanítja; Deus est omnia, Isten minden, és tanítványa Dávid Dinantból ebben is követi. A misztikusok közül főleg Eckhart mester, ha nem is panteista, de misztikus föllendülésében közel jár hozzá. A középkorral véget ér a vallási szinezetü P. s helyet enged egy naturalisztikus szinünek. Nicolaus Cusanus némileg átmeneti alak, a kor sokféle törekvése benne még zavaros egységben nyilatkozik, ő belőle merít később Bruno, a naturalisztikusok s költői P. első modern képviselője. A teologiai P. isten fénye mellett semmisnek, istentől származottnak látja a világot; Bruno a természetet oly fényesnek látja, hogy fölmagasztosítja istenné. Az egész renaissance-on végig vonul ez a természetért való lelkesedés, mely azután Vaniniban, Telesiusban, Paracelsusban s másokban többé-kevésbbé határozott panteisztikus felfogásokat szül. Ismét más alakot ölt a P. az újkorban. Spinoza adja meg neki legklasszikusabb formáját az újabb matematikai (geometriai) és mekanikai kutatások hatása alatt. Valamennyi későbbi formája a P.-nak Spinozától indul, habár mindig a kor szelleme külön bélyeget nyom rá. Igy Goethe és Schelling P.-a új jelleget mutat, a biologiai kutatás föllendülése vitalisztikus vonást ád neki; Spinoza istene, mely egy a természettel, nagy mekanisztikus egység; Goetheé hatalmas élő lény, Spinozáé művészi erő, Hegelé az eszme, Schopenhaueré a vak akarat, mig a Hegel-iskola baloldala inkább a naturalizmushoz szít. Hogy igy folyton alakot vált és mégis a világ egységének fogalmában azonos vonást is mutat, eléggé bizonyítja, hogy a P. ama nagy alapfelfogások egyike, melyekkel az emberi értelem a világot meg akarja értetni. V. ö. Jäsche, Der P. nach seinen Hauptformen (Berlin 1826-32, 3 köt.); Weissenborn, vorlesungen über P. u. Theismus (Marburg 1859).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is