minden tanítás, mely istent s a világot azonosítja,
ellentétben a dualisztikus felfogás minden formájával, mely istent a világtól
megkülönbözteti. De a P.-nak is sok formája lehetséges, illetőleg a világnak
istennel való azonosítását sokfélekép gondolhatjuk. Csak névleg azonosítjuk a
kettőt, ha akár az egyiket, akár a másikat tagadjuk. Sem az ateizmus, mely
istent, sem az akozmizmus, mely a világot tagadja, nem nevezhető P.-nak. Ennek
jellemző vonása, hogy a világot isteni mivoltunak tekinti, de ez isteni
mivoltát is sokfélekép gondolhatjuk. A legfontosabb, hogy a világot egységesnek
fogjuk föl. Időben is igy jelentkezik először a P. a nyugati filozofiában, az
eleai iskolában, melynek alapítója Henophanes kimondja, hogy egy az, amit
mindennek nevezünk, mig Parmenides élesebben kifejti, hogy csak az Egy létezik
igazán, ez pedig változatlan, s minden ami ennek ellentmond, a sokaság, a
változás, hiu látszat. Igy keletkezett a filozofiai P., mely csak egy vonását,
a logikai egységet, domborítja ki. Midőn a P. újra föléled az ujplatonizmusban,
az egység fogalma megmarad, de a P. új, vallási elemekkel bővül; a világ itt a
keleti bölcseletből vett emanáció, az Egyből való kiáradás útján jő létre. A
középkorban is jelentkezik a P., ugyancsak vallási fölfogásoktól szinezve. Az
egy isten fogalmába való elmélyedés, akár az elméletben tőle származtatjuk a
világot, akár a vallási életben benne keressük üdvösségünket, mindig a világnak
másodrendü fontosságu tényezővé való leszállítására vezet, a világot isten
mivoltának alárendelt nyilvánulásává teszi. Igy fogja föl a világot az
ujplatonizmus, igy az ujplatonikus fölfogásoktól általhatott keresztény gnózis,
hasonlóan a középkor arab filozofusai, Alfarabi, «a tisztaság testvérei», s Averroës,
akik mind a P.-hoz hajolnak. De a skolasztikusok elseje, Johannes Scotus, is
ahhoz a végső eredményhez jut, hogy Isten minden és Minden isten. Isten, ugy
mond, és a teremtmény nem kettő, hanem egy. Később is akadunk erre a
fölfogásra. Amalrich Benában a XII. sz.-ban újra tanítja; Deus est omnia, Isten
minden, és tanítványa Dávid Dinantból ebben is követi. A misztikusok közül
főleg Eckhart mester, ha nem is panteista, de misztikus föllendülésében közel
jár hozzá. A középkorral véget ér a vallási szinezetü P. s helyet enged egy
naturalisztikus szinünek. Nicolaus Cusanus némileg átmeneti alak, a kor sokféle
törekvése benne még zavaros egységben nyilatkozik, ő belőle merít később Bruno,
a naturalisztikusok s költői P. első modern képviselője. A teologiai P. isten
fénye mellett semmisnek, istentől származottnak látja a világot; Bruno a
természetet oly fényesnek látja, hogy fölmagasztosítja istenné. Az egész
renaissance-on végig vonul ez a természetért való lelkesedés, mely azután
Vaniniban, Telesiusban, Paracelsusban s másokban többé-kevésbbé határozott
panteisztikus felfogásokat szül. Ismét más alakot ölt a P. az újkorban. Spinoza
adja meg neki legklasszikusabb formáját az újabb matematikai (geometriai) és
mekanikai kutatások hatása alatt. Valamennyi későbbi formája a P.-nak
Spinozától indul, habár mindig a kor szelleme külön bélyeget nyom rá. Igy
Goethe és Schelling P.-a új jelleget mutat, a biologiai kutatás föllendülése
vitalisztikus vonást ád neki; Spinoza istene, mely egy a természettel, nagy
mekanisztikus egység; Goetheé hatalmas élő lény, Spinozáé művészi erő, Hegelé
az eszme, Schopenhaueré a vak akarat, mig a Hegel-iskola baloldala inkább a
naturalizmushoz szít. Hogy igy folyton alakot vált és mégis a világ egységének
fogalmában azonos vonást is mutat, eléggé bizonyítja, hogy a P. ama nagy
alapfelfogások egyike, melyekkel az emberi értelem a világot meg akarja
értetni. V. ö. Jäsche, Der P. nach seinen Hauptformen (Berlin 1826-32, 3 köt.);
Weissenborn, vorlesungen über P. u. Theismus (Marburg 1859).
Forrás: Pallas Nagylexikon