(ó-persa Parthuva, a görögöknél Parthyene), szűkebb
értelemben a mai Khorasszan ÉNy-i része a persa Irak-Adsmi egy darabját is
hozzászámítva, Justinus szerint a P. szó a szkitha nyelvben «elűzöttet» jelent,
s P. lakói, mint elűzött szkíthák volnának tekintendők. A nép durva volt, de
vitéz s különösen a nyilazásban járatos. Feljegyezték róluk azt a hadi cselt,
hogy látszólag megfutamodtak az ellenség előtt, de futásközben megfordultak és
lőttek. Eleinte a médek, majd a persák voltak urak a parthus nép felett, miglén
az ó-persa birodalom romjain Nagy Sándornak hódolt meg P. Midőn a Nagy Sándor
öröksége felett megindult a diadochok harca, különböző fejedelmeket uraltak
(Eumenest, Antigonost és utoljára a «városalapító» Seleukost), de a birodalom
feloszlásakor (Antiochos Theos idején) Arsakes vezetése alatt (Kr. e. 256.)
maguk alapítottak egy dinasztiát, melynek tagjai, az Arszakidák, ó-pers
fejedelmi vérüeknek vallották magukat. Arsakes céltudatos politikával,
szövetségek kötésével, egyúttal azonban a szomszédok viszályainak ügyes
kihasználásával nagyra növelte a kisdeden indult fiatal országot, s ebbeli
törekvésében erős támaszra lelt a mágusok kasztjában, akik a görög kultuszok
által fenyegetve látták saját tanaiknak tisztaságát. Igy a parthus birodalom
antihellenisztikus jellegü volt és sokáig az is maradt. Arsakes utódai (I.
Mithridates, 144-136.) nagyban kiszélesítették a birodalom határait és
különösen Sziria ellen küzdve már a hellenizmus lelkes barátai és úttörői
voltak, elfogadták a görög városok szabadságait, sőt a zsidó telepeknek is
önkormányzatot adtak. Fia, II. Phraates 130 körül leverte Sziriát, amihez
utódai alatt egyfeül szerencsés küzdelmek kapcsolódtak Arménia és Baktria,
másfelől a belső Ázsiából benyomuló szkíthák ellenében. Végre aztán II. (Nagy)
Mithridates az igazi parthus birodalmat alkotta meg, azt az országot, mely
Karthago óta hadi téren egyedül nevezhető Róma után az óvilág második népének,
s amely kivált Orodes idején olyan csorbát ütött Rómán, melyet csak az utókor
tudott kiköszörülni. Az akkor (Crassustól) elvett római sasokat csakis Augustus
kapta vissza, aki Musa királynő személyében valóságos Kelopatrát adott
ajándékba IV. Phraatesnek. Phraates utódai folytonos belső forrongásoknak
közepette uralkodtak, mert a természetellenes hiperkultura behatolt P.-ba is és
az uralkodókat gyülöletessé tette alattvalóik szemében. Kifelé folytonos
háboruk voltak napirenden a rómaiakkal, III. Artabanus (meghalt Kr. u. 44.) jó
viszonyt ápolt Germanicusszal, de Tiberius ellen ismét ellenségesen lépett fel;
utódai minden különös dicsőség nélkül uralkodtak, mert a római politika mindig
tartott készletben néhány parthus trónkövetelőt, kiknek segítségével
ellensúlyozta a P.-ban a hatalomra vergődött pártot. Elkeseredett, de egészben
véve sikertelen háborukat viseltek: I. Vologeses (Neróval), I. Chosroës
(Trajánnal Arménia birtokáért) és III. Vologeses (Marc Auréllal). Mindennek
dacára a parthusok Rómára nézve félelmetes ellenségek maradtak, akik 208.
Septimius Severus ellenében Pescennius Niger trónkövetelését támogatták, de
saját rovásukra, mert a rómaiak Ktesiphont is elfoglalták. A hábour Caracalla
alatt tovább folyt és P.-t annyira elgyöngítette, hogy 226. egészen meghódolt
I. Artaxerxesnek, más szóval beolvadt az utóbbi által alapított új-persa
birodalomba. V. ö. Schneiderwirth, Die Parther oder das neupersische Reich
unter den Arsakiden (1874) és Rawlinson György, Parthia (London 1893).
Forrás: Pallas Nagylexikon