Pedagógiai naturalizmus

Újkori nev.-i irányzat, amely a gyermeket term.-es környezetben és hatások által kívánja nevelni, ill. ezeknek a hatásoknak alapvető jelentőséget tulajdonít, elutasítva a direkt nevelői beavatkozást, az előre meghatározott normatív célokat. Gyökerei a humanista nevelők munkásságához (pl. Vittorino da Feltre, v. Ramboldini, Erasmus, Rabelais, Montaigne) nyúlnak vissza, megfigyelhetők Locke -nál (Gondolatok a nev.-ről), de legjellegzetesebben Rousseau ped.-i regényében (Emil vagy a nevelésről) fogalmazódnak meg. A term.-szerű nev. legradikálisabb alapelvei számottevő hatást gyakoroltak a felvilágosodás (filantropisták köre, Arndt, Jean Paul), a XIX. (Spencer, Nietzsche, Tolsztoj) és a XX. sz. (Ellen Key és a különböző reformped.-i irányzatok képviselőinek) ped.-i gondolkodásra. Jóllehet a pedagógiai naturalizmus koronként és képviselőinek egyéni állásfoglalása szerint bizonyos eltéréseket mutat, mégis vannak olyan közös jellemzőik, melyek megkülönböztetik más ped.-i irányzatoktól:

1. tudatos reakció és kritika a nev. hagyományos formái és intézményei ellen;

2. a nev.-i cél a gyermek biológiai fejlődésnek sajátosságaiból indul ki;

3. kiemelt jelentőséget tulajdonít a testi nev.-nek;

4. a rousseau-i negatív nev. elvének hangsúlyozása; miután a nev. a gyermeki term. spontán kibontakozása, annak menetébe a külső tényezőknek, például a nevelőnek sem szabad erőszakosan beleavatkoznia;

5. törekvés a nev.-nek tényekre, empirikus tapasztalatokra való alapozására. A pedagógiai naturalizmus elvei a reformpedagógia különböző irányzataiban fejtik ki napjainkig érvényesülő hatásukat.

Németh András