Pénzügy

(financia, államgazdaság, államháztartás), az államhatalom tevékenységének az az ága, mellyel a saját fennállhatásának gazdasági feltételeit biztosítja, tehát az állami célok megvalósítására megkivántató anyagi javakat beszerzi, kezeli és rendeltetésükre fordítja. Az állami P. azokhoz a kifejezésekhez tartozik, amelyeket anélkül, hogy helyes értelmük volna, a szokás honosított meg. Állami P. alatt inkább a törvényes fizetési eszközre, azaz a pénzre vonatkozó intézkedések összességét érthetnők. Az államgazdaság a közgazdaság alkotó része és alapjában véve ugyanoly természetü, mint a magángazdaságok. Az államgazdaság is termel és fogyaszt, ez is a kiadások és bevételek rendszeres láncolata és a vagyontárgyak folytonos kicserélése; az állam tulajdonában levő vagyon is részint termelő, részint használati vagyontárgyakból áll; a művelődés fejlődésével a munkamegosztás elvét az államgazdaság is mindig jobban érvényesíti, időnkint ez is válságokkal küzd és hitelét szintén igénybe veszi; a kiadások és bevételek között való súlyegyen biztosítására az államgazdaságban is törekedni kell, és a jogosult szükségletek teljes kielégítése és minden fölösleges fogyasztásnak mellőzése az államgazdaság helyességének is alapkövetelménye. Azonban az állami és egyéni gazdaság között nevezetes különbségek is mutatkoznak. Igy mindenek előtt a magángazdaság az egyéni élet körében eső szükségleteket elégíti ki, ellenben az államgazdaság oly szükségleteket fedez, amelyek a nemzet egészét érdeklik. A magángazdasági tevékenységnek fő célja: anyagi javak termelése. Ellenben az államgazdaság feladata: a nemzet összességét érdeklő közintézményekben (jó kormányzatban, igazságszolgáltatásban, külbékében, szellemi műveltségben stb.) foglalt, nagyobbrészt testetlen javaknak termelése. A magángazdaság a mások jogai által vont korlátokon belül szabadon mozoghat, a gazdagodás és tőkegyüjtés mértékében nincs más megszorítás alá vetve, amig az államgazdaság tevékenységét és tőkegyüjtését az állami célok határolják. Azonban másrészt annyiban a magángazdaság jobban van korlátozva, amennyiben csak saját kereseti tevékenységét és tőkegyüjtését az állami célok határolják. Azonban másrészt annyiban a magángazdaság jobban van korlátozva, amennyiben csak saját kereseti tevékenységéből és vagyonából szerezhet jövedelmet, holott az állam előrehaladott műveltségi fokon bevételeinek legnagyobb részét polgárainak jövedelméből szerzi be. Továbbá abban is nagy különbség van, hogy az egyéni gazdaság szükségleteinek mértékét bevételeihez szabja, amig az államgazdaságban a közcélok megvalósítására szükségesnek tartott kiadásokat minden áron teljesíteni kell, tehát az ily szükségleteknek megfelelő bevételt minden körülmények között be kell szerezni.

Noha az államháztartás az állammal egyeidejüleg keletkezik, a mai értelemben vett tervszerü és rendszeresen szabályozott államgazdasággal a XVIII. sz. előtt egy államban sem találkozunk. Az ókori államok hadizsákmányából, az ellenségre rótt sarcból s a leigázott népek tributumaiból szerezték bevételeiket. A görögöknél és rómaiaknál az államjavak, vámok, törvénykezési illetékek és pénzbüntetések is bevételi forrásul szerepeltek. Adót a polgárok csak hadi célokra fizettek. A középkori államok háztartása a hűbéri szerkezeten és terménygazdaságon alapult. A fejedelmek a hódítás útján szerzett területből nagy földbirtokot kaptak, és nagyobb részt ennek hozadékából fedezték udvartartásuk költségeit és tartották fenn a katonaságot és hivatalnokaikat. A papi rend is földbirtokot kapott, és ennek hozadékából fedezte a vallási, oktatási és szegényügyi költségeket. A polgárok terménybeli és munkaszolgálatokkal rótták le az állam iránti tartozásaikat. A hadügyi költség nem terhelte a középkori országok háztartását, mert egy részét a fejedelmi jövedelmek fedezték, a többi költséget pedig az egyházi és világi főurak, a nemesek és városok viselték. Igazságszolgáltatási költségek sem szerepeltek a középkori államháztartásban, mert a törvénykezést a fejedelem és udvari hivatalnokai és vidéki grófjai végezték, a jobbágyok felett pedig a földesurak biráskodtak. Tulajdonképeni közigazgatás nem volt a középkorban és a közrend fentartásáról a helyhatóságok gondoskodtak. A kultura intézményei sem okoztak az államnak gondot, mivel a vallási és oktatási érdekek kielégítése az egyház feledatkörébe tartozott. Ennélfogva a közszükséglet a középkorban, sőt még a XVIII. sz. első felében is Európaszerte nem állami, de fejedelmi és rendi kiadásokból állott. A közjogi szempont a bevételeknél sem domborodott ki. A közbevételek mindenütt fejedelmi jövedelmek jellegével birtak, s az állampénztár a fejedelem pénztárának tekintetett. A fő bevételt a domaniumok adták. Ezekhez járultak a regálék, jelesül a bányamivelési és pénzverési jog, továbbá a vámok, vagyonbüntetések, a városok adózásai s a jobbágyok terménybeli és munkaszolgáltatásai. A rendek rendkivüli szükséglet idején csak segélyt ajánlottak meg a fejedelemnek, mely még akkor is önkéntes szolgáltatás jellegével birt, amikor tényleg már állandó adózássá változott. A rendszeres államháztartás szüksége csak akkor következett be, amidőn az állandó hadsereg meghonosodása, az állami egység eszméjének megerősödése, a rendi igazgatási szervezetnek államivá történt átalakulása s a állandó fizetéssel javadalmazott hivatalnoki kar szükséglete az állami kiadásokat tetemesen megszaporították, mert csak ekkor kellett az állambevételek nagy mérvü emeléséről s az adóterheknek lehetőleg arányos megosztásáról gondoskodni.

Forrás: Pallas Nagylexikon