párt v. társadalmi szabadság (ang. political, civil, social
liberty), a törvény által csakis a közérdekből szükséges mérvben megszorított
természetes szabadság. A társadalmi együttlét az egyesek természeti
szabadságának megszorítását követeli a többiek és az összesség szabadságának biztosítása
érdekében. Ez nem megszorítgása a P.-nak, sőt annak lényegéhez tartozik, mert a
nélkül P. nem képzelhető. A P.-nak megszorítása ott kezdődik, ahol a természeti
szabadság megszorítása a közszabadság érdekében szükséges mértéket meghaladja.
A P.-nak tanulmányozása és meghatározása tehát azonos a társadalom által az
egyesek fölött jogszerüen gyakorolható hatalom természete és határainak
tanulmányozásával és meghatározásával. A világtörténet az egyéni szabadság
harcának története is a hatalom ellen. Másképen alakulhat s alakult e harc
akkor és ott, amidőn és ahol a nép uralkodójának jogtalan alattvalója s
azérdekellentét jellemzi a viszonyt a kormányzók és a kormányzottak között. Más
alakulatot vehet az alkotmányos állammá szervezett társadalomban, a teljes
diadalra jutott népszuverénitás alatt. De itt is sem a harcnak nem kell
megszünnie, sem a társadalmi hatalom körvonalozása, természete s határainak
meghatározása feleslegessé nem válhatik. A legnagyobb tévedés volna azt hinni,
hogy ahol a nemzet ura önmagának, ahol csak a népnek akarata alkothat törvényt,
a polgári szabadság biztosítákairól gondoskodni felesleges, mert önmaga ellen
védekezni nem szükséges. A népszuverénitás s a P. nem együtt járó fogalmak,
annyira nem, hogy a népszuverénitás mellett legrosszabbul állhat a P. ügye; a
népszuverénitás a P.-nak az abszolutizmusnál is nagyobb ellenésge lehet. A
történelem tanuságain kivül elég arra utalni, hogy a népszuverénitás nem az
egyesnek önmaga fölött, hanem a többieknek az egyes fölötti uralma. A visszaélés
lehetősége tehát annál közelebb fekszik, minél inkább a többieknek uralma a
dolog természete szerint tényleg a többség uralma. Akár abszolut, akár
alkotmányos fejedelem, akár határozott időre választott elnök álljon az állam
élén, akár egy embernek, akár csak a nemzetnek akarata alksson törvényt, a
társadalmi hatalom határvonalainak meghatározása a P. érdekében egyaránt s a
népek jóléte szempontjából nem kevésbbé lényeges, mint a védekezés a politikai
zsarnokság, a deszpotizmus ellen. Az egyedül helyes alapelv, melyből a
társadalmi hatalom határainak meghatározásában kiindulni kell, az, hogy a
társadalmi hatalom beavatkozása, a természeti egyéni szabadság korlátozása csak
annyiban indokolt és jogszerü, amennyiben az egyesnek szabadsága a maga természeti
korlátlanságában a többieknek természeti szabadságával összeférhetetlen. A
teljes egyéni szabadságra mindenkinek egyaránt s egyforma igénye van. Egyiknek
sem lehet nagyobb igénye a többiek fölött. Ez a jogegyenlőséggel ellenkeznék.
Minthogy pedig társadalmi együttlétnél az egyeseknek természeti szabadságai
korlátlanságukban egymás mellett meg nem állhatnak, minden egyesnek természeti
szabadsága szükségszerüen oly megszorítást igényel, hogy valamenyinek
szabadságai egymás mellett elférjenek s érvényesülhessenek. A megszorításnak ez
a mérve jogszerü, mert nélkülözhetetlen; mert a nélkül az egyiknek szabadsága a
többiek szabadságának rovására érvényesülne; amit a jogegyenlőség elve meg nem
engedhet. Ezen a mérven túlmenően minden megszorítás jogtalan, akár valamennyit
sujtson kivétel nélkül, akár csak egyeseket. Jogtalan azért, mert az első
esetben felesleges, a második esetben a jogegyenlőséggel ellenkezik. Az
embernek magatartása csak annyiban vethető alá bizonyos megszorításoknak s a
tilalom áthágásáért az ember csak annyiban vonható felelősségre, amennyiben a
magatartásban s annak eredményeiben mások is érdekelvék. A mások alatt magát a
társadalmat is, mint önálló jogalanyisága szükségszerüen következik. Annyiban
ellenben, amennyiben az egyénnek magatartása kizárólag őt magát érdekli, s az
sem közvetlenül, sem közvetve másoknak jogosult érdekeit nem érinti, az egyén
függetlensége feltétlen. Mindenki önmagának abszolut ura. A társadalmi
beavatkozás nemcsak akkor jogosult, ha az egyéni magatartás másoknak jogkörét
közvetlenül érinti vagy sérti, ha p. valaki lop vagy öl, hanem közvetett
jogérdeksértés esetében is. Az a körülmény, hogy ez az egyéni szabadság tetemes
megszorítására vezet, az elveknek helyességét nem érinti. Mint mások érdekkörét
sem közvetlenül, sem közvetve nem érintők, feltétlen elismerést követelnek a
legteljesebb lelkiismereti, gondolat- és véleményszabadság. L. Egyéni
szabadságjogok.
A véleményszabadsággal szorosan összefügg a
véleménnyilvánítási szabadság. (L. Sajtószabadság.) Ide tartoznak a szabad
kutatás, a foglalkozásmód s életpálya szabad választásának joga s a szabad
egyesülés joga, másokat nem sértő célokból. Az itt előadott szabadságok azért
esnek különös tekintet alá, mert az egyén oly működési körére vonatkoznak, mely
tisztán az illető egyént érinti s melyben mások legfeljebb szabad, önkéntes
beleegyezésükkel és közreműködésükkel lehetnek érdekelve. A tér, amelyben
társadalmi beavatkozásnak egyedüli helye lehet: a cselekvés tere. A cselekvési
szabadság megszorítgása a fent kifejtett alapelveknek logikai következménye. A
vélemény nem, de a cselekvés, a véleménynek megvalósítása igen is érintheti
másoknak jogos érdekkörét, a beavatkozás joga azért a társadalmat kell, hogy
megillesse. A cselekvés nem lehet annyira szabad, mint a vélemény. A
véleményszabadság leglelkesebb hivei is elismerik, hogy a vélemény is
elvesztheti immunitását, ha izgatássá fajul; annál nagyobb mérvben állania kell
ennek a cselekvésről. De itt is, a fő elvhez hiven, teljes szabadságot kell
követelni mindazokban, amik másokat nem érintenek. Ezt nemcsak az egyéni érdek,
de egy nagy, bár nem ritkán félreismert társadalmi érdek követeli: az
egyéniség, az individualitás szabad érvényesülésének érdeke. A közvélemény
ebben az irányban nem ritkán nagyobb zsarnok s nagyobb ellensége az egyéni
szabadságnak, mint a törvény. Az emberek nem akarják belátni, hogy más valami
is jó lehet, mint az, amit ők annak tartanak, s akinek a többségétől eltérő
nézetei vannak, szemben találja magával a közvéleményt s az átlagosnál nagyobb lelki
erő és jellemszilárdság nélkül le kell mondania egyéniségéről, hogy ugy
táncoljon, amint a többség fütyöl. A közvélemény konzervatizmusa, helyesebben
türelmetlensége, s egyenes zsarnokoskodása pedig annál kevésbbé jogosult,
mennél bizonyosabb a világtörténelem tanusága szerint az, hogy az emberiség
egész haladásáért, a civilizáció, a kultusznak mindama vívmányaiért, melyeknek
most háborítatlanul gyümölcseit élvezi: oly férfiaknak, oly szilárd jellemeknek
tartozik köszönettel, akik annak idején a közvéleménnyel helyezkedtek
ellentétbe. Az egyéniség önérvényesülésének joga egyenesen azon alapszik, hogy
az emberek nem gépek, melyeket bizonyos minta szerint a számukra rendelt munka
végzésére építenek, az embernek nőnie s fejlődnie kell, megfelelőleg erőinek,
melyek őt élő lénnyé teszik. A társadalmi beavatkozás joga pedig azon alapszik,
hogy az ember a társadalom védelmében részesülvén, ezért bizonyos
viszontszolgálattal tartozik; s a társadalmi együttélés nélkülözhetetlenné
teszi, hogy az ember magatartásában másokra is tekintettel legyen s
magatartásában a társadalom jogosult igényeihez alkalmazkodjék s jelesül
tartózkodjék mások jogos érdekköreinek megsértésétől s vegye ki részét azokban
az áldozatokban, amelyeket a társadalomnak, melynek védelmét élvezi, fentartása
igényel. Aki az egyéni szabadság e határait tiszteletben nem tartja, arra
erőszakkal is kényszeríthető. A tételnek gyakorlati alkalmazásában két egyaránt
helytelen szélsőségtől kell óvakodni. Az egyik a szélsőségre vitt
individualizmus, a másik a túlzásra vitt szocializmus. Az első hibába esnek
azok, kik a szabadság korlátlanságát hirdetik, mihely a cselekmény közvetlenül
csak az illető egyént érinti s nem akarják belátni, hogy a jogosult társadalmi
érdek szempontjából teljesen közömbös az, vajjon a cselekmény közvetlenül vagy
reflex hatásaiban érinti-e az idegen v. társadalmi érdekeket. A különbség a két
eset között legfeljebb az lehet, hogy a közvetlen hatás kézzelfoghatóságánál
fogva könnyen, a közvetett hatás pedig nehezebben lévén felismerhető, utóbbi
esetben nagyobb óvatosságra lesz szükség. A másik hibába viszont azok esnek,
kik túlságos s indokolatlan aggodalomból mindenütt társadalmi veszélyt
szimatolnak s csak az egyenruhába bujtatott emberi tevékenységben hajlandók
megnyugodni. Mint sok más kérdésben, ugy itt is szélsőségek mellőzésével az
arany középutat kell választani.
Forrás: Pallas Nagylexikon