Pöszeség

Artikulációs zavar, helytelen kiejtés: a kiejtés tisztaságának olyan zavara, amelyre az adott nyelvközösség normájától való eltérés jellemző, pl. míg az angolban a két fog között képzett sz hangváltozat, ugyanez a magyarban helytelen ejtés, pöszeség. A tájnyelvi ejtés része az adott nyelvközösség kiejtési normájának, így nem tartozik a pöszeség körébe. A pöszeség elnevezés Sarbó Artúrtól származik. A pöszeség a gyermekkor beszédhibája, az életkor előrehaladtával csökkenő arányú, de felnőttkorban is előfordulhat. A pöszén beszélő kihagyhat beszédhangokat (alália), torzíthatja (diszlália), v. felcserélheti (paralália) azokat. Leggyakrabban a h hang marad ki. A torzítás és a helyettesítés leginkább a sziszegő hangokat (sz, z, c, s, zs, cs) és az r hangot érinti. Az előbbi hangcsoportokon kívül az ő, ű, k, g, l lehet még érintett. Ezek a hangok mind finom mozgásos összerendezettséget kívánnak, ezért a beszédfejlődésben is későn jelennek meg. A sziszegő hangok a legsérülékenyebbek, a képzés legkisebb eltolódása is torzulást v. más hangot eredményezhet. Már a legenyhébb hallássérülés, a fogsorzáródási rendellenesség is szigmatizmusokhoz (s és sz hibás ejtése) vezethet. Felosztása különféle tud.-területek megközelítése alapján történhet. A logopédia a pöszeség kiterjedésének mértékét követi. Az ált. v. teljes forma, legalább tíz hangra, néhány magánhangzóra és a mássalhangzók nagy részére terjed ki. A részleges viszont csak egy-két hang v. hangcsoport hibás ejtését jelenti, pl. az r, a k, g, r, az ö, ü, az sz, z, c, s, sz, cs hangokét. Nyelvi szempontok alapján beszélhetünk fonetikai és fonológiai pöszeségről. Az előbbi a perifériás beszédszervek organikus eltérései, koordinációs v. beidegzési zavarai következtében alakul ki. Ez nem gátolja meg a beszédhangok elkülönítését. A fonológiai pöszeség ismérve a normától eltérő fonológiai rendszer megléte. A német felfogás szerint a pösze gyermek nem tudja fonémaként használni beszédhangjait, pl. a k beszédhang megléte ellenére a ?kávé? szó helyett ?vávé?-t ejt. Amerikai kutatók ugyanezt a jelenséget a nyelvi rendszer kialakulatlanságának tekintik. Felfogásuk szerint, ha pl. egy gyermek ejtésében rendszerszerűen nincsenek meg a zöngés hangok, csak zöngétlen párjaik, azt nem hiánynak értékelik, hanem egy sajátos, a felnőttekétől eltérő fonológiai rendszernek. A m.-ban ilyennek tekinthető, ha a b, d, g, gy, v, z, zs fonémák helyett következetesen ezek zöngétlen párjait alkalmazzák, rendszerszerűen. A ma már pszicholingvisztikai megközelítésűnek számító Schilling-féle felfogás típusai a hallási észlelés fejlettségi szintjeire utalnak. A szenzoros formába tartozó gyermekek (kb. 3?4 év között) sem önmaguknál, sem másoknál nem képesek a hibás ejtés felismerésére. Ennek az a magyarázata, hogy a szó hallási képe a hibás ejtés alapján rögződik a gyermekben. A már fejlettebb kondicionált típus esetében (kb. 4?5 év között) a szó már a felnőtt ejtésnek megfelelő formában raktározódik el. A hibás ejtést tehát felismeri, de az ennek megfelelő mozgást még nem képes hozzárendelni. A motoros forma (kb. 5?6 év között) jellegzetessége, hogy nemcsak a hibás ejtés felismerése, hanem a mozgásos kivitelezés hibás volta is tudatos már. Az orvosi megközelítés organikus ? funkcionális elkülönítést ad. A pöszeség ilyen jellegű megítélése az elmúlt 10?15 évben nagy szemléletbeli változáson ment át. A korábbi organikus ? funkcionális 80?20%-os arányt ma fordítva érezzük reálisnak. Ez a változás a pszich.-i, neurológiai, logopédiai vizsgálatok finomodásának köszönhető. Ez tette lehetővé a korábban fel nem ismert centrális eredetű organikus esetek azonosítását. Ezek a sérülések lehetnek helyileg körülhatárolhatóak (pl. diszpraxia), ez a pöszeség szempontjából azt jelenti, hogy egy-egy beszédszervi mozgás (pl. a nyelvhegy felemelése) kivitelezése gátolttá válik v. a szavak kiejtésének megtervezése szenved kárt (pl. a ?tevekaraván? helyett ?tevekavarán? ejtése). Más esetekben viszont a közp.-i idegrendszer különböző területeire terjednek ki a minimális sérülések. A centrális eredetű pöszeség sajátos formájában a sorozatelrendezés nehézsége a feltűnő. Ilyenkor gátolttá válik, pl. a hét napjainak, a hónapok neveinek, verseknek a megtanulása. A perifériás beszédszervek elváltozásai (Luchsinger Richard szerint diszglossziák) fejlődési rendellenességek, bénulások, daganatok következményeként alakulhatnak ki. Ezek megfigyelhetőek a fogsorzáródás, az ajkak, a nyelv elváltozásaiban, és kiváltói lehetnek a pösze ejtésnek. Halláskárosodás is állhat a pöszeség hátterében. Érési késés áll a beszédgyengeség tünetegyüttesének (Luchsinger Richard) hátterében, amelyre az ált. pöszeségen kívül még a mozgás-, a beszéd/nyelvi fejlődés késése, diszlexia, hadarás, esetleg dadogás, a hallási észlelés és zenei érzék alacsony fejlettségi szintje a legjellemzőbb ismertetőjegyek. A pöszeség terápiájában az októl függően különböző szakemberek (audiológus, foniáter, ortodontus, pszichológus, gyógytornász) vesznek részt. A logopédiai folyamat ban az anyanyelvi normának megfelelő kiejtés kialakítása a pöszeség javításának csak egyik eleme. A korszerű kezelés követelménye leginkább a beszédgyengeség tünetegyüttesének ismeretében érthető meg. A logopédiai munka a pöszeséget előidéző és fenntartó helytelen funkciók korrekcióját és a személyiség fejlesztését is jelenti. Ennek megfelelően a figyelem, az emlékezet, az észlelés és a mozgás fejlesztése szükségszerű részét képezi a pöszeség javításának, a beszédkésés tüneteinek felszámolása, az olvasás-helyesírási zavar megelőzése mellett. Ugyanilyen szemlélet érvényesül a különböző kóroktani pöszeségnél is.

Vassné Kovács Emôke