Prakrit

a szanszkrit nyelv népies szójárása, mely Kr. e. V. sz.-tól Kr. u. X. sz.-ig a köznép társalgási nyelve volt Indiában. Az irodalmilag kisimított klasszikus szanszkrittól nyelvtani alakjainak ujabb képzése s egyszerüsítése, valamint szavainak kopás által módosult formájával különbözik. Több nyelvtani alakot elvesztett. Számos dialektusra oszlik, melyek azoktól a tartományoktól, hol beszélték, más-más nevet nyertek. Ilyenek a sauraszeni, mely az ind szinművek prózai részének nyelve szokott lenni és a költői maharástri, a mágadhi és az apabhramsa. Tágabb értelemben a páli nyelv is ide tartozik, mely valószinüleg az Észak-Nyugat-India népnyelveivel rokon. Legelőször nyert irodalmi felhasználást a páli és a dsainák irodalmi nyelve, az u. n. dsaina P., melyen ennek a buddhizmustól származó vagy vele egykoru felekezetnek szent könyvei vannak irva. Aránylag még kevés dsaina mű van Európába közzétéve. P. nyelvtanokat irt Európában Lassen, Instirutiones linguae prakriticae (Bonn 1837); Delius, Radices pracriticae (u. o. 1839); Cowell, Short introdustion to the ordinary Prakrit of the sanskrit dramas (London 1875).

A P. irodalom legrégibb emlékei a szanszkrit drámák alsóbb rendü szereplőinek és nőalakjainak párbeszédeiben találhatók. Egészen P. nyelven van irva Rádsa sekhara Karpuramandsari (a szinmű hősnőjétől nevezve igy) címü darabja (ered. kiad. Durgapraszada és K. P. Paraba, Karpuramanjari of Sajaçekhara with the commentary of Vâsudeva, Bombay 1887, Kâvyamâlâ folyóiratból). P. lirai költeményeket irt Hála, eredetiben kiad. Weber: Hâla Saptaçatakum, herausgeg. m. ausführl. Kommentar (Lipcse 1881). Nagyobb eposzok közül említést érdemel a Kalidászának tulajdonított, a Ráma-mondával foglalkozó, Szetubandha, ered. és német fordításban kiadta Goldschmidt Râvanavaha oder Setubandha (Strassburg 1880-83.). P. meséket nyelvtani bevezetéssel és szótárral adott ki Jacobi, Ausgewählte Erzählungen in Mahârashtri (Lipcse 1886).

Forrás: Pallas Nagylexikon