A tiszta egyszólamúságtól a többszólamúsághoz vezető átmenet több
fokozatban történik, melyek sűrűn érintkeznek, találkoznak, illetve
keresztezik egymást. Az akkordkíséret nélküli, sőt az akkord fogalmát
sem ismerő, tisztán melódikus jellegű homofóniára az orgánumban való
éneklés és játék következik; előbb párhuzamos oktávokban és quintekben
énekelnek - ami már a női és férfihangmagasság különbségéből is adódik
- majd párhuzamos quartokban. Párhuzamos tercek és szextek csak
annyiban tartoznak ide, amennyiben tényleg párhuzamosak, vagyis
intervallum-nagyságuk mindvégig állandó, nem pedig váltakozva kis és
nagy alakjukban szerepelnek a diatonikus effektus szolgálatában. Ez a
kezdetben kétszólamú (oktávban, quartban vagy tercben történő)
organális ének (primitíveknél szekundokban is előfordul) három- és
négyszólamúvá is válhat. Egyik válfaja a kalandozó organum (vagans),
melynek szólamai unisonóból indulnak ki, párhuzamos hangközökre (pl.
quintre) térnek át és a dallam végén ismét unisonoban találkoznak (l.
Organum). A primitív többszólamúság másik fajtája az, melyben a bordun
vagy duda, ill. dudaszerű szólam egy állandó felső hangot tart ki,
míg egy második szólam ugyanakkor továbbszövi a dallamot. A kitartott
hang a dallamnál mélyebb vagy magasabb s vagy állandó, vagy szünetek
szakítják meg. Ha ez a kísérő alaphang két vagy több hangból álló
motívummá fejlődik, előttünk áll az ostinato (l. o.) formája. Unisono
ének vagy unisono hangszeres muzsikálás alkalmával korán jelentkezik a
dallam variálására és díszítésére való hajlam is és ebből a törekvésből
- kezdetben tisztára véletlenül - kialakul a heterofónia praxisa (a
témának és variációinak egyidejű fellépése a különböző szólamokban),
mely Kelet-Ázsiában külön művészi formává fejlődött. Ha több játékos
vagy énekes az együttesben külön-külön motívumokat intonál és sző
tovább, anélkül, hogy az összehangzás módjára ügyelne, már igazi,
tiszta polifónia keletkezik. Eredetét talán részben az előénekes és
kórus váltakozó éneklésében kell keresnünk, amikor valamelyik fél
túlkorán lép be a maga szólamával, még mielőtt a másik befejezte volna
a magáét. Ebbe a polifóniába egyes-egyedül az újkori európai zenében
szól bele döntő súllyal a harmóniákban való gondolkodás, mely már
gondosan ügyel az összecsengés módjára és fokára, a vertikális
szerkezetre, konzonancia és disszonancia, dur- és moll-hármashangzatok
váltakozására s ennek megfelelően a melódia tonika- és
domináns-funkcióinak harmonikus érvényesülésére. Ez a harmóniai
szerkezet természetesen sok szempontból rokon az előbb említett
különböző ősibb típusokkal; így az orgánummal a népies quintelés -ben
és az orgonamixtúrákban, a bordunnal és heterofóniával a mellékszólamok
díszítési formáiban. A többszólamúság fokozatos fejlődésében eszerint
(filogenetikus módon) mintegy a gyermek ontogenetikus fejlődése
ismétlődik: kezdetben a lárma, zaj öröme, később a ritmikáé, majd
fokról-fokra a stilizálásé, hangoké, hangsoroké, motívumoké és
hangzatoké. Egészen hasonlóan történik a hangszerek kialakulása is. (L.
Primitív hangszerek.). A primitíveknél igen elterjedt formája a
többszólamúságnak a polyritmika, melyben a különböző ütőhangszerek a
maguk önálló, speciális ritmikáját egyidejűleg, de egymástól
függetlenül fejtik ki. Pl. valamely 2/4-es énekritmushoz szinkópált
3/4-es dobritmus és egyidejűleg 5/4-es üstdobritmus járul, mintegy
ellenszólam gyanánt; általában sűrűn előfordul, - az indiánoknál, a
kelet ázsiai kultúrnépeknél stb. - hogy a dob szinkópálással vagy
önálló ütemegységekkel, mintegy ritmikus kontrapunkt gyanánt, egyenesen
ellene dolgozik a dallam ritmusának. Minthogy a primitív dobtechnika
a dobhártya vastagsága és sűrűsége, valamint az ütés módja szerint igen
finom hangkülönbségeket meg tud érzékíteni, több ütőhangszer különböző
ritmusokban történő egyidejű megszólaltatása közvetlen átmenetet
jelenthet a tisztán ritmikus többszólamúságból a melódia
többszólamúságához, vagyis a polyritmikától a polifóniához, ha az
eredetileg tisztán ritmikus kontrapunkt egyúttal különböző
hangárnyalatokat is felidéz. V. ö. Carl Stumpf: Die Anfänge der Musik
1911, E. v. Hornbostel: Über Mehrstimmigkeit in der äussereuropäischen
Musik (Bericht über den III. Kongress der Intern. Musikgesellschaft
1909). Felber.
Forrás: Zenei Lexikon