Provençal nyelv és irodalom

Provençalnak nevezik mindazokat a román nyelvjárásokat, amelyeket a középkorban és újabb időben Dél-Franciaországban beszélnek. A provençal nyelvterület határait keleten, délen és nyugaton az Alpesek, a Közép-tenger, a Pireneusok és az Atlanti-oceán képezik. Északon a francia nyelvterülettel érintkező határvonal a Gironde torkolatával kezdődik és a Gironde, Dordogne, Haute-Vienne, Creuse, Allier, Loire, Rhône, Isere départementokon vonul végig egész Szavójáig. Franco-provençal-nak nevezik a Wallis, Waadt, Genf, Neuenburg nevü svájci kantonokban és Szavója, Dauphiné, Lyonnais és Franche-Comté régi tartományokban járatos népies nyelvjárásokat. A provençal elnevezésnek nem lehet történelmileg magyarázatát adni; a középkorban a provençal nyelvet román-nak (lenga romana, romani), később Limousin tartomány után limusin-nak (lemozi) nevezték; a langue d"oc elnevezés, mely az oc igenlő szócskából (lat. a. m. hoc) eredt, Dantének De vulgari eloquentia c. művében fordul elő. Nyelvészetileg és földrajzilag a provençal nyelv a teljes hangzásu déli román (olasz, spanyol) nyelveknek és a csiszoltabb francia nyelvnek közepén áll. Mint irodalmilag legkorábban kifejlődött román nyelv, a provençal nyelv különösen érdekes. A politikai viszonyok következtében a XV. sz. óta mgszünt az irodalom és a közigazgatás nyelve lenni (kivéve Béarnt, ahol a provençal nyelv a XVII. sz.-ig használatos volt). Azóta a nyelv tájnyelvvé vált. A középkori és a mai provençal nyelv közti különbségek részben csak irásbeli eltérésekre szorítkoznak, de a XIV., XV. és XVI. sz. folyamán a nyelv grammatikája és szókincse is elég lényegesen megváltozott. Az ó-provençal paire, maire, fraire szókat új-provençalul pero-nak, mero-nak, frero-nak irják; a hangsúlyos a megmaradt, ellenben a nőnemü a a szó végén tompa o-vá lett (az ó-provençal terra, új-provençalul terro, ó-provençal nyelvre a francia van jelentékeny hatással. A provençal nyelvvel foglalkozó nevezetesebb művek ezek: Raynouard, Lexique roman (6 köt., Páris 1838-1844); Mistral, Lou Tresor dou félibrige, ou dictionnaire provençal-français (2 köt., Aix és Páris 1879-86); Suchier Ármin, Die französische und provençalische Sprache und ihre Mundarten (Gröber, Grundriss der romanischen Philolgie-jében, 1. köt., Strassburg 1888); Diez, Grammatik der romanischen Sprachen (3. rész, 1 köt., 5. kiad. Bonn 1889); Meyer-Lübke Vilmos, Grammatik der romanischen Sprachen (2. köt., Lipcse 1890-1894); Levy, Provençal-Supplement-Wörterbuch, Berichtigungen und Ergänzungen zu Raynouards Lexique roman (u. o. 1892 óta); Bartsch Károly, Chrestomathie provençale (5. kiad., Berlin 1892). Az ó- és új-provençal filologiával a Revue des langues romanes foglalkozik.

A provençal irodalom legrégibb költői emléke egy a X. sz. végéről való, 257 sorból álló verstöredék, mely Boëthiusról szól. (Legjobb kiadása Diez, Altromanische Spradchdenkmale c. vállalatában, Bonn 1846.) Az irodalom virágzási kora a XI. és főként a XII. sz.-a esik. Központját a troubadourok udvari lirája teszi, mig az epikus költészetnek Észak-Franciaországban van legszilárdabb talaja; mindazáltal délen is keletkeztek epikus költemények, regények, legendák, tanító költemények s e mellett a prózai irodalom is gazdagon virágzott. E kor népköltészete a jognleurök kezében volt; csak néhány töredékes adatunk van róla. Mindjárt a XIII. sz. elején a véres albigensi háboru következtében az irodalom gyorsan aláhanyatlott és Dél-Franciaország politikai és irodalmi önállóságát egyaránt elvesztette. A XIV. sz. óta Toulouseban a hivatásos költői iskola a Jeux floraux segítségével iparkodott a nemzeti költészetbe új lelket önteni. A legújabb időben a provençal nyelv ismét irodalmi nyelvvé emelkedett és egyes vele élő költők, mint Goudouli, Despourrins Ciprián (szül. 1798.), Roumanille József, Jasmin Jakab és Mistral Frigyes hiresekké lettek. Néhány szép provençal költeményt Radó Antal fordított le igen sikerülten (Versek, Budapest).

Forrás: Pallas Nagylexikon