Provençalnak nevezik mindazokat a román nyelvjárásokat,
amelyeket a középkorban és újabb időben Dél-Franciaországban beszélnek. A
provençal nyelvterület határait keleten, délen és nyugaton az Alpesek, a
Közép-tenger, a Pireneusok és az Atlanti-oceán képezik. Északon a francia
nyelvterülettel érintkező határvonal a Gironde torkolatával kezdődik és a
Gironde, Dordogne, Haute-Vienne, Creuse, Allier, Loire, Rhône, Isere
départementokon vonul végig egész Szavójáig. Franco-provençal-nak nevezik a
Wallis, Waadt, Genf, Neuenburg nevü svájci kantonokban és Szavója, Dauphiné,
Lyonnais és Franche-Comté régi tartományokban járatos népies nyelvjárásokat. A
provençal elnevezésnek nem lehet történelmileg magyarázatát adni; a középkorban
a provençal nyelvet román-nak (lenga romana, romani), később Limousin tartomány
után limusin-nak (lemozi) nevezték; a langue d"oc elnevezés, mely az oc igenlő
szócskából (lat. a. m. hoc) eredt, Dantének De vulgari eloquentia c. művében
fordul elő. Nyelvészetileg és földrajzilag a provençal nyelv a teljes hangzásu
déli román (olasz, spanyol) nyelveknek és a csiszoltabb francia nyelvnek
közepén áll. Mint irodalmilag legkorábban kifejlődött román nyelv, a provençal
nyelv különösen érdekes. A politikai viszonyok következtében a XV. sz. óta
mgszünt az irodalom és a közigazgatás nyelve lenni (kivéve Béarnt, ahol a provençal
nyelv a XVII. sz.-ig használatos volt). Azóta a nyelv tájnyelvvé vált. A
középkori és a mai provençal nyelv közti különbségek részben csak irásbeli
eltérésekre szorítkoznak, de a XIV., XV. és XVI. sz. folyamán a nyelv
grammatikája és szókincse is elég lényegesen megváltozott. Az ó-provençal
paire, maire, fraire szókat új-provençalul pero-nak, mero-nak, frero-nak irják;
a hangsúlyos a megmaradt, ellenben a nőnemü a a szó végén tompa o-vá lett (az
ó-provençal terra, új-provençalul terro, ó-provençal nyelvre a francia van
jelentékeny hatással. A provençal nyelvvel foglalkozó nevezetesebb művek ezek:
Raynouard, Lexique roman (6 köt., Páris 1838-1844); Mistral, Lou Tresor dou
félibrige, ou dictionnaire provençal-français (2 köt., Aix és Páris 1879-86); Suchier
Ármin, Die französische und provençalische Sprache und ihre Mundarten (Gröber,
Grundriss der romanischen Philolgie-jében, 1. köt., Strassburg 1888); Diez,
Grammatik der romanischen Sprachen (3. rész, 1 köt., 5. kiad. Bonn 1889);
Meyer-Lübke Vilmos, Grammatik der romanischen Sprachen (2. köt., Lipcse
1890-1894); Levy, Provençal-Supplement-Wörterbuch, Berichtigungen und
Ergänzungen zu Raynouards Lexique roman (u. o. 1892 óta); Bartsch Károly,
Chrestomathie provençale (5. kiad., Berlin 1892). Az ó- és új-provençal
filologiával a Revue des langues romanes foglalkozik.
A provençal irodalom legrégibb költői emléke egy a X. sz.
végéről való, 257 sorból álló verstöredék, mely Boëthiusról szól. (Legjobb
kiadása Diez, Altromanische Spradchdenkmale c. vállalatában, Bonn 1846.) Az
irodalom virágzási kora a XI. és főként a XII. sz.-a esik. Központját a
troubadourok udvari lirája teszi, mig az epikus költészetnek
Észak-Franciaországban van legszilárdabb talaja; mindazáltal délen is
keletkeztek epikus költemények, regények, legendák, tanító költemények s e
mellett a prózai irodalom is gazdagon virágzott. E kor népköltészete a
jognleurök kezében volt; csak néhány töredékes adatunk van róla. Mindjárt a
XIII. sz. elején a véres albigensi háboru következtében az irodalom gyorsan
aláhanyatlott és Dél-Franciaország politikai és irodalmi önállóságát egyaránt
elvesztette. A XIV. sz. óta Toulouseban a hivatásos költői iskola a Jeux
floraux segítségével iparkodott a nemzeti költészetbe új lelket önteni. A
legújabb időben a provençal nyelv ismét irodalmi nyelvvé emelkedett és egyes
vele élő költők, mint Goudouli, Despourrins Ciprián (szül. 1798.), Roumanille
József, Jasmin Jakab és Mistral Frigyes hiresekké lettek. Néhány szép provençal
költeményt Radó Antal fordított le igen sikerülten (Versek, Budapest).
Forrás: Pallas Nagylexikon
Magyar
Angol
Német