Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
prozódiai j... quantity
prozódiai j... quantity ma...

Magyar Magyar Német Német
Prozódia... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Prozódia

eredetileg a. m. hozzáéneklés, hozzámondás; lat. accentus), t. i. mindaz, amit az irott betühöz a kimondásban még hozzáteszünk, tehát a hangsúly, a szótagok hosszusága és rövidsége és a hehezet. A verstannak már most azt a részét nevezik P.-nak, mely azzal foglalkozik, hogy a természetes beszédet mi módon alkossuk verssé, illetőleg mi módon illesszük a ritmus formáiba. A P. megállapítja a szótagok mértékét, továbbá hangsúlyát, s meghatározza, hogy a bizonyos minőségü (hosszu vagy rövid, hangsúlyos vagy súlytalan) szótagok mikép helyeztessenek a verslábak hosszu vagy rövid időrészeibe, súlyos vagy súlytalan helyeire. Ami a szótagok mértékét illeti, megkülönböztetünk hosszu és rövid szótagokat, továbbá közöseket, melyek tetszés szerint vehetők hosszuakul vagy rövidekül (írígy-irigy). Ez a quantitas. Ami a szótagok hangsúlyát illeti, a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokat különböztetjük meg; de a hangsúlyosak közt is, kivált némely nyelvekben (p. a németben), több fokozatot; azonkivül megkülönböztetjük a jelentés alapján a mondathangsúlyt, szólamhangsúlyt és szóhangsúlyt (a németben p. az utóbbi szolgál ritmusi tényezőül, a magyarban a szóhangsúly gyöngébb s a szólamnak, vagyis a fonetikai szónak hangsúlyát alkalmazzuk iktusul). Mivel a vers ütemei is hosszu és rövid időrészekből, egyszersmind súlyos és súlytalan mozzanatokból állanak, elméletileg véve a legtermészetesebb módja az lenne a verselésnek, ha a vers hosszu és rövid, továbbá súlyos és súlytalan helyeire olyan szótagok kerülnének, melyek már a természetes beszédben is megfelelő tulajdonságokkal birnak: hosszu és súlyos versmozzanatot hosszu és hangsúlyos szótaggak fejeznénk ki, rövid és súlyos mozzanatot rövid és súlyos szótaggal stb. A valóságban azonban nem tudnak a nyelvek mind a két követelménynek egyaránt megfelelni. A klasszikus görög verselés minden igyekezete arra irányult, hogy a versütemek hosszu és rövid mozzanatait fejezze ki pontosan hosszu és rövid szótagokkal, a mellett nem vehette figyelembe a szavak természetes hangsúlyát, melyeket el is hallgattatott a ritmizálásban, ha csak véletlenül nem estek össze itt-ott a versnyomatékkal. A görög P. tehát jóformán kizárólag a szótagok mértékének meghatározására szorítkozott. Ez az u. n. időmértékes P. Más nyelvek viszont a vers hangsúlyait fejezték ki a természetes beszéd súlyaival, a lábakat egy-egy szóból, az ütemeket egy-egy frázisból alkották, tehát a szóhangsúlyt és szólamhangsúlyt (Aranynál: értelmi hangsúly, mondatrész-hangsúly) alkalmazzák a vers iktusául, s a mellett kevésbbé veszik tekintetbe a szótagok időmértékét. Az ily nyelvekben a P.-nak első dolga a szótagok hangerejének, hangsúlya fokának mérlegelése. Ez a hangsúlyos P. Nyelvünkben mind a kettő megvan.

Ami a magyar P. alapelveit illeti, az a hangsúlyra nézve az, hogy nálunk a szólamhangsúly (az u. n. fonetikai szó hangsúlya, tehát jelzős főnévé, határozós igéé, egy-egy önállóbb mondatrészleté), nem pedig a szóhangsúly szolgál ritmusi tényezőül, mint a németben, mert a mi szóhangsúlyunk aránylag gyöngébb s nem birná elhajtani a ritmus gépezetét. Nyelvünkben az időmérték is nagyon egyszerü; szótagjaink igen világosan különülnek hosszuakra és rövidekre, akár csak a görögben vagy a latinban s hosszu hangzóinkat helyesirásunk is megkülönbözteti. Rövid minden nyilt (azaz nem mássalhangzón végződő) szótag, ha hangzója rövid (ma, de, ki) e-le-de-le; ide számítandó az összefüggő beszéd szótagolásában a szó végéről is átvihető egyes mássalhangzó, mikor a következő szó hangzóval kezdődik (ü-t a-z ó-ra); a hosszu minden hosszu hangzós szótag (él, nő, vár) és minden zárt szótag (csen-des), vagyis amelynek magánhangzóját egynél több mássalhangzó követi akár ugyanazon szóban, akár az illető szó végén és a következő szó elején. A magyar P. időmértékbeli követelményeinek már első antikizáló verselőnk Sylvester János (1541) meglepő sikerrel megfelelt. A XVIII. sz.-ban a klasszikus irány kezdői: Baróti, Rajnis, Révai tüzetesen foglalkoztak e kérdéssel és hosszas vitákban elegyedtek. Legtöbb bajt a latin P. némely különleges szabályainak követése okozott; igy a h, az elizió, a néma és folyékony mássalhangzó hangtorlata stb.; ezt éppen a triász vitája nem tisztázta, még Kazinczy is latinoskodik ezekkel. A gyakorlat azonban nemsokára elhagyta az idegenszerüséget: Virág, Berzsenyi, Vörösmarty. Csak költői szabadságkép éltek vele egyes költők később is (p. a diftongizálással). L. Időmértékes verselés és Hangsúlyos verselés.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is