Pszichofizika
(gör.), a név Fechnertől származik, ki főleg azokat a
kutatásokat jelezte e névvel, melyek az érzeteknek a fizikai ingerekhez, de
általában a fizikainak (a testinek) a pszichikaihoz (lelkihez) való viszonyát
tárgyalják. V. ö. Fechner, Elemented. Psychophysik (2 köt. Lipcse 1859);
ugyanattól, In Sachen der Psychophysik (1877); Revision d. Hauptpunkte d.
Psychophysik (1882); Hering, Über Fechners Psychophysisches Gesetz (1876);
Müller G. E., Zur Grundlegung d. Psychophysik (1878). Minthogy semmi sem
igazolja ezeknek a jelenségeknek a többi lelki jelenségektől való elvi külön
választását, a P. nem egyéb, mint az általános lélektannak egyik része.
Amennyiben mégis külön névvel akarjuk azokat a lélektani kutatásokat jelezni,
melyeknél sikerült kisérletekkel közelíteni meg a lelki jelenséget,
alkalmasabbnak tetszik és most használatosabb is a kisérleti lélektan neve.
Wundt a fiziologiai lélektan nevét használja. Pszichofizikai törvénynek
rendesen az inger és érzet közt fennálló ama viszonyt nevezik, melyet először
Weber Ernő Henrik ismert meg (ezért Weber-féle törvény is), később Fechner
általánosított, amelyet igy formulázhatni: az ingernek az a növekedése, mely az
érzet intenzitásának észrevehető növekedését előidézi, mindig állandó
viszonyban van az ingerhez. E viszony minden érzéknél más, p. a szemnél 1/100,
ami annyit tesz, hogy az ingernek (bármekkora is bizonyos határok közt), egy
századdal kell növekedni, hogy érezhető érzetintenzitásbeli különbség
származzék, ámbár a kipuhatolt viszonyszámok még mindig ingadoznak. Igy is
fejezhetni ki e törvényt: az érzet az inger logaritmusa arányában nő.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|