Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Római birod... ----

Magyar Magyar Német Német
Római birod... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Római birodalom

ország

Őskor. A királyok kora. Róma városát, miként azt a leletek és ásatások világánál majdnem biztosan állíthatni, albalongai latin pásztorok alapították, akik az albán hegyekben dühöngő és még a történeti időben is működő tűzhányók elől menekültek. Ily értelemben a fiatal város első tekintetre Alba-Longa gyarmatának és egyenrangunak látszik a többi teleppel, melyek szintén Alba-Longára vezetik vissza eredetüket. Ugymint: Tibur, Praeneste, Tusculum, Lavinium, Laurentum, Antium, Ardea stb. (össze-vissza körülbelül 30). De ha eredetileg a város alapításakor, mely a bronzkorban történt, igy is volt; csakhamar megváltozott ez a függő viszony, mely a Róma alapításáról szóló mondákban is visszatükröződik, bárha mindig kapcsolatosan Róma növekvő hatalmának szimbolikus jelzésével (Romulus rokonsága Aeneasszal, Róma város mondai összefüggése Trójával). Tény, hogy Latium a fejlődő Romával politikai és vallási közösségén kivül, nyelvben, vallásban és erkölcsben is egy volt. Közös isteneik a Jupiter Latiaris (az Albán-hegyen) és az aventinusi Diana. A szövetségnek közös magisztrátusa a diktátor Latinus, de bár ennek a szövetségnek Róma is tagja, vele szemben a többi városok csak mint testület egyenranguak, egyenkint háttérbe szorulnak, sőt egyesek már a királyok korában valósággal római főhatóság alatt állanak. Az ősrómai lakosság sorában, melyet némelyek három törzsnek összeolvadásából (l. Tribus) származtatnak, de melynek igazi ősi neve quirites, először csak a hegyen lakók (montani) szerepelnek, kik a síkságon lakókat (pagani) is meghódítván, jeles nemzetségeket fejlesztenek magukból. E jeles nemzetségeknek kezén van az első kormány, melynek formája a patriárkális királyság. Az őstörténet, igazabban az ősmonda hét királyról emlékezik meg, akik uralkodásuk sorrendjében a következők: Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius, Ancus Marcius, L. Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus. Hozzájuk fűzte a római hagyomány az összes intézmények alapítását, melynek különben urát adni képes nem volt. A római földbirtoknak (ager Romanus) legrégibb meghatározása, a körülfekvő telepeknek bekeblezése, a város körülfalazása, a legrégibb nyilvános épületek és vallásos szertartások, a polgárságnak osztályokba való osztása, a latiumbeli népek meghódítása: ezek a királyok művei. Távol attól, hogy mindazt mesének tartsuk, amit a hagyomány róluk feljegyzett, viszont korukat (240 esztendő) nem tekinthetjük egészen történetinek, amilyenek a konzulok kora, vagy bevettebb szóval a köztársaságnak korszaka.

A köztársaság kora.

A) Campania meghódolásáig. A hagyomány a királyság bukását az erényes Lucretia tragédiájával és Brutus boszuálló fellépésével hozza összefüggésbe, miben viszont a történelmi kritika a vezérszerepre hivatott patricius-családok versengését látja, akik csak ugy működhettek tovább békésen egymás mellett, ha a közintézményekben némi kölcsönös ellenőrzés, egyensúlyban tartás érvényesül. Az ősrómai társadalom ugy segített magán, hogy a patriárkális királyságot politikai hatalmától megfosztván, a vallási terre szorította (rex sacrorum), viszont a politikai hatalom az állam két főhivastalnokának, az évről évre változó, konzul- vagy pretornak jutott. Az első, viszonylag biztos kronologiai adat ezen mélyreható változáshoz fűződik. Kr. u. 510. vagy 509. felavatják a kapitoliumi Jupiter-templomot, s ugyanakkor kezdődik a konzulok hivatalos névsora (fasti consulares). Ezzel a változással a patriciusok esetleges további versengéséből származható belső veszedelem el volt hárítva és a R. ráért, hogy legközelebb lakó versenytársaival, az equekkel és volszkokkal megmérkőzzék. Ezen szomszéd népek fellépése eleinte támadó természetü: az equek Tusculumig, a volszkok Velitraeig és Antiumig nyomulnak. Ekkor lép a R. szorosabb szövetségre egyfelül a latinokkal, másfelül a hernikekkel. Mind a mellett a háboru a szövetségesek részéről eleinte defenziv természetü. A volszkoknak kezdettől túlnyomó erejét mutatja a Coriolanusra (l. o.) vonatkozó hagyomány, melyből az is kitűnik, hogy a külső támaszt kereső polgári villongást már ekkor is csak a közös veszélynek tudata némította el. Egyes győzelmek közé (485. a volszkokon, 484. az equeken) nagy veszedelmek válsága vegyül (l. Cincinnatus), és az elért sikeerek kihasználatlanul maradnak. 446. a volszkok ellen, 432. az equek ellen újból kitör a háboru, melyx azonban a R. részéről immár támadó természetü. 418. és 414. győzelmeket hoznak, a római hadak benyomulnak az ellenség területére; 406. meghódítják Anxurt, 404. már Velitraet is katonai gyarmattá teszik. Alig pihentek a fegyverek, Etruriával kell megmerkőzni, első sorban Veji és Fidenae városokkal. Amannak lakói 477. a Cremera mellett a Fabiusok önfeláldozó hősiessége dacára megverték a rómaiakat, de akkor az utóbbiak boszuhadjáratát vonták magukra (406-396), mely hosszas ostrom után Veji elfoglalásával végződött. 395-ben a faliszkuszokkal mérték össze fegyvereiket, de hamarosan békét kötöttek, mert az equekkel és volszkokkal kellett végleg leszámolni. A döntő győzelmet 392. ünnepelték meg Rómában nagy fénnyel. Ám a Veji felett aratott győzelemnek volt egy olyan utójátéka, mely veszedelembe sodorta Rómát. Alig osztották fel Veji határát, midőn Volsinii népével került harcra a dolog. Volsiniit leverni 391. éppen nem volt nehéz, csakhogyx mégis elvonta a haderőnek jelentékeny részét és lehetségessé tette, hogy a gallusok (l. Gallia [története] és Galaták), akik eddig a Po völgye felől terjeszkedve az etruszkokat szorongatták, hirtelen Róma ellen forduljanak, állítólag megtorlandók, amiért egy Clusiumba küldött R.-i követség az ostromló gallusok ellen harcolt. A gallus tamadás (Kr. u. 387-86) sikerült: a rómaiak és szövetségeseik az Allia mentén (a Tiberis egyik mellékfolyója) döntő csatát vesztettek; három nappal a csata után a gallusok Rómát is elfoglalták, egyedül a Capitolium dacolt velük (lásd Manlius). A lakosság szétszaladt, Róma lángba borult, de a nagy veszedelemből elég simán szabadult ki. A gallusok, kiknek hátában a venetek foglaltak fenyegető állást, 1000 font arany hadi sarc fejében elvonultak; a R. fölépült és tekintélyben nemcsak hogy meg nem fogyott, de sőt közvetlenül a katasztrófa után folytatta hatalmi terjeszkedését az etruszkok ellen. 387. betelepíti déli Etruriát, még pedig négy új tribussal (Stellatina, Tromentina, Sabatina, Arnensis). A latinok egyes szeparatisztikus törekvéseit, melyek telekvillongásokból indultak ki, Róma könnyü szerrel elnyomta, Praenestét fegyverrel békére kényszerítette, 358. pedig megújította a latin szövetséget, melyben azonban már-már uralkodó szerep jutott neki. Mutatja ezt Karthagóval kötött kereskedelmi szerződése (348), mely anyagilag épp oly fontos a szépen fejlődő római-latin hajózásra, mint aminő fontos erkölcsileg Camillus győzelme az újból közelgő gallusokon, melyet ugyanazon évben aratott, s mely a gallus veszedelemnek véget vetett.

Etruszk háboru. Szammit szövetség, Campania meghódol. Alig újíttotta meg Roma a latin szövetséget, máris felhasználta azt Etruria ellen. A szövetségesek 354-57. változó szerencsével küzdöttek Tarquinii és Falerii ellen, de aztán nemcsak hogy Caeret, a latin, görög és karthagói rakodóhelyet meghódítják (353), de még a tengeren túl is szorítani kezdték az etruszkokat: Korzikában, hová gyarmatalapítás céljából expediciót szerveznek. 351. a etruszkok békét kértek, amit meg is kaptak, sőt 343. Falerii szoros szövetségre lépett a rómaiakkal. Ennél sokkal nagyobb hasznát látták a rómaiak a szamnit szövetségnek, melyet 354. kötöttek, s amely lényegében nem volt egyéb, mint hogy a hatalmas fegyverbarátok lassankint elnyomták a közéjük ékelt törzseket. A szamnitok, akik sok tekintetben a római katonák mestereinek bizonyultak, folyton szorították a campaniai népeket, segítették a volszkokat végleg elnyomni és azért jutalmul megkapták a Liris felső folyásának partvidékét, sőt a rómaiak még azt is elnézték nekik, hogy a latinok területere nyomultak és Ardeáig pusztítottak. Ekkor a latinok a kampánokkal leptek szövetségre, melynek éle nemcsak Samnium, hanem Róma ellen is irányult. A döntő csata 430. volt Sinnessa mellett Campania és Latium határán. Róma győzött, de mig azokat a városokat, melyek a háborut folytatták, 338-ig apránkint összemorzsolta, azokkal szemben, melyek önként meghódoltak (Tibur, Praeneste) bölcs mérsékletet tanusított (l. Latium cikknek történeti részét).

B) Harc Itáliáért. Szamnit háboruk. A társadalmi egységre nagyon nagy szüksége volt Rómának, melynek most már a dolgok természetes fejlődésénél fogva Itália uralmáért kellett megküzdenie, még pedig egykori hatalmas szövetségesével, Samniummal. A háborura, mely hallatlan makacssággal 22 évig és 6 hónapig tartott (327-304), a R. szolgáltatott alkalmat, amennyiben Palaepolis és Neapolis városokat a lakók kivánságára megtámadta és szamnit őrségüket elűzte. Eleinte a szerencse nem igen kedvezett a R.-nak, sőt 321. a rómaiak meglehetősen megalázó feltételek alatt kötöttek békét, csakhogy a Caudium melletti kelepcéből szabadulhassanak. De azert mihelyt új erőre kaptak és Apulia és Lucania lakóit szövetségre birták, folytastták a háborut (318-316), tért foglaltak és az így elfoglalt teret gyarmatokkal (Luceria) biztosították. Ám a következő években megfordult a kocka, Samnium hatalmas haderővel jelent meg a küzdőtéren, a rómaiakat Lautulaenél megverték, Capua elszakadt és Campania többi városaiban is veszedelmes forrongás támadt. A helyzetet a rómaiak kinnai győzelme változtatta meg, melynek fontossága következményeiből itelhető meg: Capua meghódolt, Fregellae és Nola megnyitotta kapuit (313). Következett Interamna alapítása a Liris mellett (312), és eredményes támadások Apuliába és a marrucinok ellen. 310. váratlanul az etruszkok is Róma ellen támadtak, de a kettős ellenfél nem boldogult, sőt az Umbrián keresztül Etruria szivébe nyomuló Fabius arra kényszerítette az ellenséget, hogy békét kérjen. 306. a nyugati harctéren a szamnitok győztek Sora és Calatia mellett, de mikor a rómaiak az Apuliában (Silviumnál) aratott győzelem után Samniumot özönlötték el és közel féléven által pusztították, végre is megtört a szamnitok makacssága és a konzulok kettős győzelme, a hernikek és pelignók meghódolása nyomában küldöttséggel kérték a békét, egyúttal pedig a régi szövetség megújítását, amig meg is kaptak, de oly feltételek mellett, hogy a tengerrel való összeköttetésüket teljesen elvesztették (305). Róma e béke idején mint a következő népeknek ura jelenik meg: equek, marszok, marrucinok, pelignók és frentánok, kikhez idővel még a vesztinek és picentek is csatlakoztak. Az umberek megelőzték a többieket, gyorsan és következetesen elhelyezett gyarmatok latinizálták az elfoglalt területeket.

Etruszk és gallas hadakozások. De a szamnitok hódoltsága korántsem volt őszinte. Midőn Róma a lukánokat Tarentum ellen győzelemre segítette, egyszer csak azon vette észre magát, hogy a boszut forraló Samniumnak titkos szövetségesét nevelte nagyra. 299-98. meg kellett őket támadnia, Scipio Barbatus győzött is, de az igazi veszedelem csak most következett be. Sannium frigyre lépett a gallusokkal és etruszkokkal. A szövetségesek 295. egyesültek Umbriában és egyenesen Róma felé vették útjukat. A rómaiak Camerinum mellett próbálták őket megállítani, de vereséget szenvedtek, melyet pár nap mulva a sentinumi véres csata követett. Benne P. Decius Mus konzul életével fizette meg a győzelmet, de a gallusok közül is 100 000-nél több esett el. A győzelmet erélyesen és tudatosan kihasználták, 291. már megalapítják Venusiát Samnium területén, egy évvel később P. Cornelius Rufinus és M. Curius Dentatus végleg leverték a szamnitokat, akik önállóságukat megtartották, de területüket átengedték. Ugy látszik, hogy megelőzőleg a szabinok és Picenum lakói is Róma ellen harcoltak, mert nyomban Samnium legyőzetése után Curius egészen az Adriai-tengerig hatolt, tömérdek kincset és még több földet zsákmányolt és ezzel első alapítója lett a római gazdagságnak és jóllétnek. E közben az etruszkok régi szövetségesei a gallusok nemcsak amazokat szorították, de római területen is pusztítottak. 285. átkeltek az Apenninen és megsértvén a római követséget, mely velük alkudozni akart, kardélre juttatták a dolgot. A római vezérek leverték a gallus szenónokat, de ezzel viszont a szomszéd bójokat ingerelték fel, akik nagy tömegekben vonultak Róma ellen, s az etruszkokat is magukkal ragadták. A döntő ütközet a Vadimo tónál történt és a szövetségesek teljes vereségével végződött. Az etruszkok, kiknek szine-java elvérzett, azóta a rómaiaknak alárendelt szövetségesei; a bójok 284. (Populoniánál?) még egyszer szerencsét próbáltak, azután ők is megadták magukat; Róma tekintélye és hatalma északnak versenytárs nélkül állott.

C) Tengeri politika. Harc Tarentum és Epirus ellen. Még a szamnitokkal folytatott háboru közben történt, hogy a rómaiak, kik eddig beérték a kereskedelmi hajózás fejlesztésével, amannak védelmére hadi hajókat is építettek és 311. ezeknek gondozását egy új méltóság, a duoviri navales kezébe tették le. Döntő hatást gyakorolt rájuk e tekintetben a tengerentúli politika, mely már a korzikai expedicióban is előre veti árnyékát, 313. pedig Pontia sziget gyarmatosításával a megvalósítás terére lép. Ezzel kapcsolatban a tengerpart uralma is mindig aktuálisabb jellegü és Róma szivesen elnézi azt, hogy szövetségesei, a lukánok és bruttiumiak a gazdag Tarentumot nyomják. Az utóbbi az önsegély terére lépett, egymásután hivta segítségül epirusi Sándort, szirakuzai Agathoklest a nélkül azonban, hogy pillanatnyi könnyebbségen kivül egyebet elérhetett volna. Agathokles halála után a lukánok Thuriit szorongatták, melynek lakói elébb Tarentumhoz, majd Rómához fordultak segélyért. Az utóbbi sietett is a beavatkozással. 282. Fabricius konzul kiverte a lukánokat Thurii városából és római őrséget hagyott benne. Csakhogy akkor meg Tarentum szolgáltatott okot a háborura. Egy régebbi szerződés értelmében a római hajóknak csakis a Lakinion hegyfokig (most Capo delle Colonne) volt szabad hatolniok. Mikor aztán tiz római hadi hajó Tarentum mellett elhaladt, a tarentumiak hirtelen rája támadtak, egyúttal pedig Thuriit is megrohanták és a római őrséget kiverték. Róma még ekkor is beérte azzal, hogy egy alkalmi küldöttség útján felvilágosítást kérjen, de mikor ezt is megsértették, kénytelen volt hadat izenni. Ha késik, szövetségesei közül esetleg még többen elpártolnak; a messzapok, lukánok és szamnitok igy is Tarentumhoz szegődtek, mely maga is jelentékeny katonasággal, de még nagyobb pénzerővel rendelkezett. Ennek dacára az alsó-itáliai federáció ki nem állotta a Róma hegemoniája alatt álló Közép-Itália rohamát. 281. egymást érték a római győzelmek, Tarentum kétségbe esett és Epirusnak nagyravágyó fiatal fejedelméhez, Pyrrhoshoz fordult segélyért. Pyrrhos szivesen lépett fel mint a hellén érdekek képviselője a latin világ ellenében, de bár seregének kiképzése és elefántjainak taktikai túlsúlya méltó sikereket biztosított neki, a rómaiak hajthatatlan akarata, párosulva jellemszilárdsággal végre is elvonulásra kényszerítette az ambiciózus fejedelmet. Beneventum után (l. Benevento) lemondott Itáliáról, mely azontúl teljesen Róma hatalmába került és benne is maradt.

D) Küzdelem a világuralomért. Első mérkőzés Karthagóval. Pyrhos sikertelen expediciójának bukása után a Közép-tenger partjain két hatalom állott egymással szemben, melyeknek előbb-utóbb okvetlenül össze kellett ütközniök. E két hatalom egyike Róma, a másik Karthago volt egykor szövetségesek, most versenytársak a Közép-tenger uralmáért, melyet emez hajóival feltétlenül kezeiben tartott, mig amaz katonáival Itáliában lett urrá és most már hajórajt is épített. Csak alkalom kellett, hogy a hajdani szövetségesek közt fegyveres döntésre kerüljön a dolog. Ezt is meghozta a sors, még pedig Sziciliában, hol Szirakuza kényurai hasztalan iparkodtak rajta, hogy a karthagóiakat e szép szigettől távol tartsák. Agathokles zsoldosai, a mamertinok, kenyéradójuk halála után gazdátlanul maradván, hamarjában Messinában fészkelték meg magukat, hol őket II. Hiero kemény ostrom alá fogta és ugy szorongatta, hogy végre is Rómához fordultak segítségért, mig Karthago, mint Hiero szövetségese, ellenök foglalt állást. Ebből fejlődött ki az első pún háboru (l. Pún háboruk), melynek eredménye nem csekélyebb annál, hogy Karthago lemondott Sziciliáról és a szomszéd kisebb szigetekről, azonkivül 3200 talentumnyi (15 millió 88 ezer korona) hadi sarcot fizetett. Róma pedig Szocilia szigetén rendezte be legelső provinciáját.

Szárdinia meghódítása. Illir és gallus háboruk. Karthagót nyomban az első pún háborunak balsikere után a rabszolgaháboru, igazabban zsoldosháboru veszedelmei sujtották. Három évnél tovább tartott, amig Hamilkar a lázongó katonákat leverte. Időközben Szárdinia szigetnek helyőrsége is fellázadt és a szigetet Rómának felajánlotta. Az utóbbi elutasítólag viselkedett, mikor azonban Karthago a zsoldosokat levervén, a szigetet újból elfoglalni készült, egyszerre hadizenetet kapott Rómától és a háborut csakis azzal tudta elhárítani, hogy a szigetről lemondott és 1200 talentumot fizetett (1 414 500 korona). Szárdinia és Korzika belsejében még több ízben folyt a küzdelem, de hivatalosan ezentúl római birtok a kettő. Ezen eseményeknél jóval fontosabbak az illir és gallus háboruk, kivált az utóbbit. Az illir háboru Pleuratos fia Agron ellen irányult, aki makedoniai Demetriosszal (uralk. 239-229.) szövetségre lépvén, elég erősnek érezte magát, hogy elnézze, mikép kalózkodó alattvalói a latin hajókat is bántalmazzák. Róma elégtételt követelt, még pedig Teuta királynétól, ki időközben elhalt férjét a trónon követte. Elégtétel helyett sértést kapván, háborura került a dolog és makacs küzdelem után az illireket leverték (l. Illiria). Az egész hadjáratnak különös érdeket kölcsönöz, hogy a rómaiak a görögökkel vállvetve küzdenek, s ezen a réven tiszteletbeli helléneknek elismertetvén, bebocsáttatást nyernek az isztmuszi játékokhoz. Nem ily simán folyt le a gallus háboru. Midőn ugyanis 233. C. Flaminius javaslatára telekosztás történt a gallusoktól elfoglalt területen, a még független törzsek közt hirtelen forrongás ütött ki, s a bójok szövetkezve az inszubrokkal, zsoldjukba fogadták az Alpeseken túl lakó gesatokat, azután pedig hatalmas lavinaként ereszkedtek lefelé. Róma számba vette szövetségeseit és más félszázezer embert küldött ellenök. Etruriában a gallusok győztek, de csakhamar két tűz közé kerültek és Telamonnál egész erejük elzüllött (225). A rómaiak nyomon követték és sorban meghódoltatták őket, egyúttal területüket gyarmatokkal biztosítván (224-22).

Karthago bukása. Hódítások keleten. Mig így Róma észak felé hatalmának természetes határához, az Alpokhoz ért, Karthago a szenvedett veszteségekért Hispaniában kárpótolta magát. Az ércben dús ország lassankint ismét gazdaggá tette Róma versenytársát, s amit a vagyon meg nem tett volna, hogy önérzetét nagyra nevelje, megtette hadvezéreinek: Hamilkarnak, Hasdrubalnak és kivált Hannibalnak (l. külön-külön) génieje. Különösen az utóbbi nemcsak hogy nem kerülte, ellenkezöleg kereste az üsszeütközést, melynek alapul Saguntum elfoglalása szolgált. Hosszas küzdelem után, melyben mindkét fél részéről minden a kockán állott, de Róma áldozatkészsége Karthago kalmárszellemével szemben diadalmaskodott, Róma maradt győztesen a küzdőtéren (l. Pún háboruk). A második pún háborut (218-201) követő béke feltételei valósággal megsemmisítők voltak, de ezzel be nem érve, Róma nem nyugodott, amig hazája Hannibalt el nem űzte, s akkor azokra került a sor, akik a karthagói üggyel rokonszenveztek. Először III. Fülöp Makedonia királya bukott el a makedon háboruban (200-197), akinek görög alattvalóit szabadoknak nyilvánították, de csak azért, hogy a Hannibalt befogadó Antiochostól ugyanezt lehessen követelni. A tagadó választ hadizenet követte, s mikor Antiochos a Hannibal által ajánlott szir-makedoniai szövetség helyett apró-cseprő mozdulatokkal fecsérelte el erejét, oly túlerővel támadtak rája, hogy nemcsak Európából kiverték, de Ázsiába is követték, ami a szír birodalom bomlására vezetett. A töredékeken Pergamum és Rhodus osztoztak. Mihelyt Sziriával és a még mindig erős Karthagóval (l. Pún háboruk) végeztek. Makedoniára került a sor, a hires falanx Pxdnánál nem állotta meg a próbát Róma ellen, mely a szamnitok manipularis taktikáját fogadta el; nemsokára (146) Görögország is meghódolt. Mummius Korintust feldúlta, Pergamum pedig utolsó királyának állítólagos végrendelkezése folytán szintén római birtok lett.

Hispánia meghódítása. Belső állapotok. Mig Keleten az egyes országok az ismeretes római politika által (Divide et impera!) egymást segítettek az igába hajtani, az ibriai félszigeten nagyobb munkába került az harcias törzsek megfékezése. Az itt folytatott küzdelemnek kimagasló mozzanatai Viriathus támadása (148-140) és Numantia ostroma. Amazt csakis a vezérnek orgyilkosok kezétől való elvérzése fejezte be, emezt Scipio geniéje, aki méltán elmondhatta volna magáról, hogy Róma világuralmának egyik alapvezetője. Mert Róma tényleg a világ urává küzdötte fel magát. Hatalma Itálián és a Közép-tenger szigetein kivül kiterjedt Hispaniára. Afrikára, Makedoniára, Achájára (Görögország) és Ázsiára, tehát jóformán az összes ókori kulturországokra, melyek bár politikai önállóságukat elveszítették, virágzók maradtak; kincseikkel és terményeikkel kiapadhatatlan vagyoni forrást alkotván ama kiváltságos osztály részére, amelyik a legfelsőbb közigazgatást kezeiben tartotta. Ez pedig az u. n. nobilitas (l. Nobilis és Nemesség), mely a régi időből megmaradt tekintélyes patricius és plebejus családok közül azokat egyesítette magában, melyek egyes tagjaik révén a legmagasabb tisztségekre emelkedtek. Belőlük alakult a szenátus, mely annál jobban elzárkózott a társadalom többi osztályaitól, minél nagyobb helyet foglaltak az utóbbiakban azok a vagyontalan egyének, akik a megélhetésért szivesen lemondottak akár az egész alkotmányról is. Elszegényedett polgárok, tönkrejutott avagy olyan parasztgazdák, akik vagyonkájukat potom áron valamelyik latifundiumhoz csatolva, csak azért éltek Rómában, hogy a népgyüléseken érdekből támogassák azt, aki hatalmas vagy bőkezü vagy mindkettő egyszerre. Egyfelül a vagyon, mint hatalmi emeltyü, másfelől a szegénység, mint hatalmi eszköz: ime a környezet, melyben a világbiró Róma polgárháborui és pártharcai előállanak.

Átmenet a köztársaságról az egyeduralomhoz

Az agrárius mozgalmak. A két Gracchus és elvtársaik. A főnemes családok (optimates) között is akadtak, kik a kisbirtokos osztály pusztulásának veszedelmét felismerték s a későbbi válságokat előre látták. Már C. Laelius, Scipio Aemilianus barátja kisérletet tőn az egyre szaporodó latifundiumok apasztására, de visszarettent a társadalmi harctól. Nálánál erélyesebben lépett fel a két Gracchus, akik ugyan életőkkel és hiveik vérével fizették meg telektörvényeiket, de hamvaikból százszoros utódaik támadtak abban a nagy küzdelemben, melyet a néppárt (populares) folytatott a szenátusbeliek pártja (optimates) ellen. A Gracchusok halála után a néppárt vezetését egy egész osztálynak, a lovagrendnek (ordo equester) kezében találjuk, amely midőn egyrészt a szenátus tagjainak túlkapásai és a körükben elharapózott bűnök (törvénytiprás, megvesztegethetőség) ellen szállott síkra, másrészt az alsóbb rendü polgárságról gabona és telkek dolgában ugy akart gondoskodni, hogy megélhessenek a nélkül, hogy politikai meggyőződésüket áruba bocsássák. E nagy társadalmi harcban, melyben a későbbi polgárháboruk előhirnökét látjuk, rendkivül sokat ártott a szenátus pártjának mindaz, ami a Jugurtha elleni háboru révén a szenátus egyes tagjairól kisült. Maga Jugurtha megtörője, Marius a parasztfiuból királyságra jutott katona is természetes ellenfele a szenátusnak, M. Livius Drusus pedig (l. Drusus 3), aki a Gracchus-féle törvényeknek végrehajtását sürgette, még a szövetségesek tömegét is bevonta a pártharcokba, miáltal as szövetségesek háborujának magvait vetette el. De ennél is nagyobb veszedelmet hozott az a meggyúződés, mely a tömegeknek tudatába ment át, hogy egyesek hatalma, s az erőszak a törvénynél is előbbre való.

Sulla és Marius kora. Pompejus és a triumvirek. A Sulla és Marius közötti ellentét a Jugurtha elleni háboruban került felszinre. Jugurthát Marius győzte le, de mivel a mellette quaestorként szereplő L. Cornelius Sullának sikerült Bocchust Mauritania királyát rábirni, hogy a bujdosó Jugurthát kiszolgáltassa, az optimáták kaptak az alkalmon és a háboru babérját a gyülölt parasztgenerális helyett Sullának tulajdonították, aki saját vérükből való vér volt. Ámde csakhamar megfordult a kocka. Északról a cimberek és teutonok lavinája hömpölygött Róma felé és a közvélemény oly elementáris erővel kivánta, hogy a hadsereg Mariusra bizassék, hogy a szenátus pártja elnémult. Marius fényesen igazolta a benne helyezett bizalmat, hazáját megmentette (l. Marius), de azzal az intézkedéssel, hogy a proletárok besorozásával a nemzeti polgárhadseregből zsoldos hadsereget alakított, újabb és végzetes lépést tett a katonai egyeduralom felé. Azonkívül hatodik konzulátusakor (100) olyan elemekkel szövetkezett, amelyek ellen végre maga is kénytelen volt fegyvert ragadni és a szenátusnak akaratlanul is használni. Igazi mérkőzésre mégis csak akkor került a sor, midőn Mithridates ellen hadvezérre volt szükség. A pártok gyülölete egymás ellenében fölülmulta az ellenségtől való félelmet. Mi több a külső veszedelem lángra lobbantotta a parázs alatt hamvadó tüzet. A szenátus Sullára bizta a Mithridates elleni háborut, de Marius legszenvedélyesebb hivei, élükön P. Sulpitius Rutusszal, a néphez felebbeztek és Mariust tették meg fővezérnek. Ennek hirére Sulla a hadsereg élén Rómába sietett, Marius pártja vereséget szenvedett, ő maga Afrikába menekült és a véres utcai harcokból Sulla került ki győztesen. De mig emez Mithridates nagyralátó terveit összetörte, Marius pártja L. Cornelius Cinna (l. o., 1) vezetése alatt ismét erőre kapott, iszonyu megtorlást vitt véghez és az aggg Mariusnak megszeerezte azt az elégtételt, hogy mint konzul hunyhatta le szemeit. Sulla hamarosan olcsó békét kötött Ázsiában és haza sietvén, félig erővel, félig csellel minden ellenségével elbánt (első polgárháboru, 83-81.). Aki még gyanusnak látszott, áldozatul esett a proskripcióknak, melyeknek célja az ellenfél teljes kiirtása volt. Ha ez nem is sikerült teljesen, de sikerült a megfélemlítés, melynek hatása alatt Sulla kicsikarta a diktaturát, ezzel kezében viszont újból helyreállította a szenátus pártjának régi hatalmát, a népgyülések jogkörét megnyirbálta, a tribunok állását pedig meggyöngítette. Mikor igy az arisztokratikus kormányformát lehetőleg biztosította volt, 79. lemondott a diktátorságról és nemsokára ezután meghalt. Sírja körül tovább tombolt a militárizmus, mint egyes hatalmi törekvések eszköze. Jellemző, hogy 78. maga a konzul M. Aemilius Lepidus, kinek a város biztonsága felett kell vala őrködnie, Etruriában sereget gyüjt és ezt vezeti Róma ellen. Lepidust ugyan legyőzték, de a belső forrongás tovább tartott mindaddig, amig Pompejus le nem csillapította. Hosszu időn által Pompejus nevéhez fűződnek a római fegyverek sikerei, ő veri le Sertoriust és Spartacust s ezt a tekintélyt arra használja fel, hogy a társadalmi osztályok jogos kivánságait teljesítse (70). Ezért viszont megkapta az imperiumot, Keleten új babérokat aratott és tekintélyben oly magasra emelkedett, hogy visszatértekor a kormány gyaplőit egészen könnyedén megragadhatta volna, ha t. i. seregét el nem bocsátja. Ámde Pompejus annyira bizott sikereinek erkölcsi tekintélyében, hogy mielőtt visszatérő csapataival Itália földjére lépett, elbocsátotta seregét és most hatalmi támasz nélkül állott a szenátussal szemben, mely Catilina terveinek meghiusításában utolsó diadalát aratta, de annyira erősnek képzelte magát, hogy megtagadta beleegyezését azoktól az intézkedésektől, melyeket Pompejus Ázsiában tett volt. Pompejus e felett való méltó felháborodásában Caesarral (l. o., hol az első triumvirátus történetének részletei is olvashatók) szövetkezett, aki mint Marius és Cinna rokona és a néppártnak elismert feje a luzitánokon aratott győzelmektől ittas hadsereggel állott a kapuk előtt. Hogy a két szövetséges nagyobb pénzalappal is rendelkezhessék, harmadiknak felvették a dúsgazdag Crassust (l. o., 3). A szövetség, melynek célja az egyéni érdekek kölcsönös megvédése volt, teljes sikert aratott. Caesar konzullá választatván, Pompejusnak összes kivánságait teljesítette, azután a plebset és lovagrendet lekötelezvén, két társával együtt már ekkor is ugy rendelkezett mindenben, hogy az egykor mindenható szenátusnak a hatalom külső látszatán kivül egyebe alig maradt. Ez a túlnyomó hatalom, melyet a triumvirek gyakoroltak, akkor sem változott, midőn Caesar Galliának és Illyricumnak helytartóságát vállalta magára, mert hiszen addig el nem távozott Rómából, amig a szenátus pártjának két oszlopos emberét, az ifjabb Catót és Cicerót el nem távolította. De még akkor is, midőn Caesar provinciájában időzött, folyton figyelemmel kisérte a római eseményeket; látta, hogy a politikai erkölcsök mindinkább lazulnak és készen állott a fegyveres beavatkozásra. A pártok küzdelme közönséges utcai verekedésekké fajult, Milo és Clodius" fegyveres bundák élén mérkőztek egymással, mikor pedig az utóbbi elbizakodottságában az intéző körök haragját magára zudította, Milónak Pompejus segítségével sikerült Cicerót a számkivetésből visszahivatnia, aki viszont hálából Pompejust kibékítette a szenátussal. Első pillanatra ez sem változtatott a triumvirek viszonyán, de lassankint lazult az egyetértés. Crassus a pártusok ellenében elesett, Pompejus mindig szorosabb viszonyba lépett a szenátussal, mely Caesarnak egyre félelmetesebb géniejével szemben ösztönszerüleg hozzája húzódott és benne bizott. E bizalom bátorította a szenátust Caesarral szemben a döntő lépésre. Azt kivánták tőle, hogy mondjon le a főparancsnokságról; közvetítő indítványait figyelembe sem vették, pedig a második polgárháboru (49-45), mely tulajdonképen Caesar és Pompejus mérkőzése volt, korántsem felelt meg a szenátus reménységeinek. A galliai háboruban megedzett katonáival Caesar egymás után verte meg először Pompejus legátusait Hispaniában, azután magát a győzhetetlennek tartott Pompejust Farzalosznál (48), végül pedig Pompejus pártjának utolsó töredékeit Tapszosznál Afrikában (46) és Mundánál Hispániában (45). Mindezzel Rómának egyeduralma Caesarnak kezeibe jutott, de bár a pártok kölcsönös kibékítésén és azon fáradozott, hogy őket önmaga részére kötelezze, mindez csak részben sikerült neki. A köztársaság szeretete még sokkal erősebb volt az igazi rómaiakban, semhogy harc nélkül meghódoltak volna. Nyilt küzdelem helyett titkon, háboru helyett összeesküvéssel védekeztek, melynek élén Brutus ás Cassois állottak. 44 márc. idusán (15) tőreik alatt elvérzett Caesar, mielőtt nagyravágyó terveit megvalósíthatta volna.

A köztársaság végleges bukása. Második triumvirátus. Actium. Caesar gyilkosai nem érték el azt, amit akartak. A nép, mely bennök nem bizott és a szenátusban nem a szabadság őrét, hanem a hatalmára féltékeny oligarkiát látta, eleinte elhallgatott, de aztuán felbujtogatva M. Antonius gyászbeszédétől, olyan elkeseredésben tört ki, hogy az összeesküvők fő-fő emberei Rómából eltávoztak és a provinciákba mentek, melyeket maguk közt felosztottak volt. Antonius, aki hatalmába kerítette az állampénztárt és Caesarnak iratait, már-már a diktátor politikai jogutódának tekintette magát, midőn váratlanul veszedelmes vetélytársa támadt C. Octavianusban, Caesar unokaöccsében és általános örökösében. Ez már első fellépésével ugy a népet, mint Caesar veteránjait teljesen megnyerte magának (lásd Augustus). Nem érezvén magát elég erősnek, hogy igényeit önállóan érvényesíthesse, először a szenátussal szövetkezve küzdött Antonius ellen a mutinai háboruban, de azután a szenátus ellen fordult és 43. megkötötte a második triumvirátust Antoniusszal és Lepidusszal. A szenátus pártjának utolsó reménysége Filippinél sírba szállt (42), s a győztesek megosztoztak a világ uralmán. Mig azonban Antonius Kleopátra karjaiban és dicstelen háborukban fecsérelte erejét és idejét, Octavianus egy percet sem mulasztott, hogy a döntő küzdelemre készüljön. Megverte Antonius fivérét Luciust (perusiai háboru, l. Perugia), utána Sextus Pompejust, a Nagynak fiát, ami egyszersmind arra nézve is alkalmul szolgált neki, hogy Lepidust útjából eltávolítsa. Még néhány háboru és elérkezett a döntő küzdelem pillanata. Actiumnál (31) Antonius elfutott, mielőtt legyőzték volna, majd öngyilkossá lőn és így Octavianus lett korlátlan ura annak a nagy római világnak, melynek vajudásai már is elárulták, hogy erős kéz után vágyódik és melyben az ősök erényei közül már csak az egy engedelmesség volt meg.

A császárság kora

A) Mark Aurél haláláig. Az Octavianus és Livia dinasztiája (Kr. e. 30-tól Kr. u. 68-ig). Augustus, az első római császár, a köztársasági formák és címek külső megtartásával minden hatalmat saját kezeiben egyesített és azután békés uralkodásához, melyet csak a barbárok ellen viselt külső háboruk szakítottak meg, kiváló irodalmi és művészeti alkotások fényét tudta fúzni (l. Latin irodalom). Erélyes és mégis enyhe kormányán kivül ezért is szerették és uralkodásában sokáig a római császárság fénykorát látták. Számos haláleset folytán, melyek Augustus családjában előfordultak és melyekben a nép Livia fondorlatainak eredményét kereste, egészen váratlanul a császár mostoha fiára Tiberiusra került a sor, aki 56 éves volt, midőn Augustus halála után (Kr. u. 14.) a trónt elfoglalta. Elkeseredve a sokáig szenvedett mellőzéstől, szivében sötét gyülölséget forralva, telve gyanuval az előkelő családok iránt, melyeknek lelkéből a köztársaság iránt való rokonszenv még ki nem halt, tudatosan és akarva hintette el kormányrendszerében a későbbi katonai deszpotizmusnak magvait, melynek rettentő eszközei a a besúgókból (delatores) alakult kémek és rendőrök, nemkülönben a pretoriánusok kiknek feje Sejanus lassankint mindenhatóvá lett az emberkerülő és embergyülölő császárnál. A kormányzat ezen végzetes hibáiból legtöbb keserüség fakadt magának a központnak, hol az irodalmi és szólásszabadságnak megszorítása veszélyeztette az Augustus alatt olyan szép virágzásnak indult irodalmat is; a provinciák aránylag jó napokat éltek, erős ellenőrzés és célszerű pénzügyi politika jólétet teremtettek, a császár gondoskodott jó kereskedelmi utakról, sőt az Al-Duna zuhatagjainak szabályozásába is belebocsátkozék. Északon a germánok ellen Tiberiusnak unokaöccse Germanicus szerzett babérokat, sőt elfogta Arminius nejét Thusneldát, de nagybátyjának féltékenysége csakhamar visszaszólította és Sziriába küldötte, hol gyanus körülmények között halt meg. Ám akár igaz volt a népnek gyanuja, akár nem, a sötét lelkü Tiberius utóda mégis Germanicus vére lett, még pedig Caligula személyében. Az őrjöngésig fokozódott zsarnoki hajlam, mely ebben az elmebeteg császárban nyilatkozott, rövid uralkodása (37-41) végén összeesküvésbe kergette mindazokat, kik még mindig biztak a köztársaság föltámasztásának lehetőségében. Céljokat azonban csakis annyiban érték el, hogy a zsarnok meghalt. Ám a pretoriánusok csakhamar gondoskodtak utódról és a tanult eszü, de korlátolt itéletü Claudiust ültették a trónra (41-54). Két neje közül az első, Messalina, a legaljasabb kicsapongásokkal fertőztette meg a trónnak biborát; a második, Agrippina, még nagyobbat vétett férje ellen, amennyiben megmérgezte csak azért, hogy fiát Nerót ültethesse helyébe. Szép kezdet után a zsarnokság dühöngése rajta is kitört és kegyetlenkedések, valamint esztelen kedvtelések által annyira elvesztette tekintélyét, hogy a provinciák légiói kapva a pretoriánusok példáján, vidéki trónkövetelőket állítottak fel ellene. A dühöngő zsarnoknak nem volt elegendő bátorsága, hogy trónjáért megküzdjön, e helyett az önkéntes halált választotta, sírba vivén magával Livia császárnő utódainak dinasztiáját.

A Flaviusok és adoptált császárok. A vidék jelöltjei közül eleinte egy sem tarthatta magát a trónon. Egymásután hullottak el a palotaforradalmakban Galba, Otho és a kicsapongó Vitellius, miglen a keleti légióknak sikerült Vespasianusban erős kezü és maradandó urat találni. Tiz évi uralkodásának (69-79) jellemző elvei a szigoru katonai fegyelemnek helyreállítása és a pénzügyi egyensúlynak megszilárdítása. Mind a mellett jutott jelentékeny építkezésekre (kolosszeum) és nagy hadi vállalatokra (bataviai háboru, Agricola britanniai győzelmei, Jeruzsálem pusztulása), melyekben a császár hatalmas társa és segédje, fia és utódja Titus (79-81), kinek rövid uralkodását országos elemi csapások jellemzik: dögvész, éhhalál, tűzhányók kitörése (Herculaneum, Pompeji, Stabiae). Ezeknél is sokkal többet ártott a birodalomnak Domitianus uralkodása, aki oktalan gyülölködésével és a szellemi kitünőségek (filozofusok) üldözésével csak fokozta a barbárok (markomannok, dákok) ellen szenvedett vereségek és tőlük pénzen vásárolt béke felett való elégedetlenséget. Tizenöt évi rémuralma itán Róma népe csak akkor lélekzett fel szabadabban, midőn Nerva bölcs és mérsékletes kormányára (96-98) a szerencsésen megválasztott és adopció útján biborral felruházott császároknak egész sora következett. Mindjárt az első, a tevékeny Trajanus nemcsak a hadi vállalatok terén alkot valóságos kis korszakot, hanem a közművelődésben is. Korának szellemi kitünőségeit (Tacitus, ifj. Plinius) az udvar körébe vonja, meghódítja Dáciát (a mai Erdélyt, a részleteket l. Dácia történetében), Mezopotámiát, Arméniát és Assziriát, miáltal a birodalom legnagyobb kiterjedését éri el, amelyre valamikor emelkedett. De már utóda Hadrianus könytelen volt nemcsak a további terjeszkedésről lemondani, hanem az Eufráton túl fekvő hódításokat átengedve, kizárólag a határok védelméről gondoskodni (l. Hadrián sánca, Limes és Pannonia). Útjaiban ismételten felkereste Pannoniát, melynek egykor helytartója volt és melyet nemcsak egyes városoknak kolonizálásával (Mursa, Eszék) és római joggal való felruházásával is kitüntetett (Carnuntum, Aqiomci,. Solva), de azzal is, hogy polgárságukat a tribus Sergiába sorozta, tehát ugyanabba, melynek maga is tagja volt. Tevékenységének képét kiegészítik építkezései és a birodalomban érvényes szokásjognak rendszeres egybegyüjtése (Edictum perpetuum v. Divi Hadriani, l. Edictum). Hadrianusra az Antoninok következtek, de csak ugy, hogy L. Verus, aki Hadrianus adoptált és kire mindkét Pannonia helytasrtóságát ruházta volt, még a császár életében meghalt. Az Antoninok közül az első Antoninus Pius, kinek békés és szerencsés uralkodása idején (138-161) nem látszott semmi nyoma annak a nagy veszedelemnek, mely utóda Mark Aurél alatt a barbárok részéről komolyan fenyegette a birodalmat. Antoninus Pius még oly tekintélyes, hogy ő ad királyt a mai Felső-Magyarországban lakó quádoknak is, Mark Aurél ellenben 15 évig kénytelen küzdeni, hogy a birodalmat a beözönlő barbároktól megvédje (l. Marcus Aurelius és Markomannok).

B) Mark Auréltól Diocletianusig. Septimius Severus és dinasztiája. Mark Aurélnak fia és utóda, Commodus, semiben sem hasonlítván apjához, meddő uralkodása alatt (180-192) Domitianus gyászos példáját követte, de épp ugy mint amaz, szenvedélyeiért halálával fizetett. Miután az őt követő szelid és jeles Pertinax már 193 március havában egy palotaforradalomnak esett volt áldozatul, Didius Julianus pénzen vásárolta meg a trónt a pretoriánusoktól, de alig három havi uralkodás után maguk a katonák taszították le a trónról, hogy a pannoniai légiók által biborba öltöztetett Septimius Severusszal megalkudjanak. Az afrikai eredetü Severus erős kezü, hatalmas császárnak bizonyult. Nemcsak hogy ellencsászárait: a Bizáncban megfészkelődött Pescennius Nigert, s a britanniai légiókra támaszkodó Albinust összetörte (amazt 194., emezt 197.), de megzabolázta a pretoriánusokast is, kiknek helyébe az összes légiók szine-javából válogatott testőrséget állított össze. Ő és utódai egyrészt azzal hagytak nyomot a birodalom történetében, hogy az ország összes szabad lakosait megtették római polgároknak, másrészt pedig a jogrendnek fejlesztésével (ekkor virágzottak Ulpianus, Paulus, Papinianus és Modestinus remekjogászok). Septimius halála után a családi gyülölködés, viszály és palotaforradalmak újból kezdődnek. A császár két fia közül a kisebbiket Getát 212. megöleti az idősbik, a tehetséges, de kegyetlen Caracalla, ezt viszont a praefectus praetorio M. Opillius Macrinus gyilkoltatja meg, az utóbbit Heliogabalus pártja. 222. Heliogabalus esztelenségeinek véget vet Alexander Severus (l. Severus), kinek kormánya ugy a belső mint a külső politika terén zajtalan és mégis gazdag nevezetes eseményekben. A belügy terén ő az első, aki felismerve a kereszténység erkölcsi és társadalmi regeneráló erejét, tudva és akarva türelmet tanusít a keresztényekkel szemben, a nélkül azonban, hogy elég bátorsága volt volna ahhoz a döntő lépéshez, melyet később Nagy Konstantin tett. De gyönge ember volt, passzív természetü, a barbároktól északon pénzen vásárolt békét, keleten pedig elnézte, hogy a persa Szasszanidák dinasztiájában Rómának veszedelmes ellensége támadjon (l. Persia története). A légiók végre is türhetetlennek találták ezt az állapotot és 235. megölték Alexandert, kivel a Severusok dinasztiája is letünik a világtörténet szinpadáról.

A harminc zsarnok ideje. Alexander Severus halálát zürzavaros korszak követi, melyben a hadsereg és szenátus hol fölváltva, hol egyszerre de egymás ellen léptetnek fel császárokat. Alexander közvetlen utóda a trák eredetü Maximinus halálát túlságos szigorának köszönhette, mellyel a meglazult katonai fogyelmet helyreállítani törekedett. Már életében is ellencsászárai támadtak I. és II. Gordianus személyben, halála után pedig a szenátuspárti Pupienusra és Balbinusra szállott az uralom, akik közül az utóbbi erélyes lépésekre határozta el magát nemcsak a barbárok (különösen karpok) ellen, hanem a pretoriánusok ellen is. De hasztalan támaszkodott a szenátusra, a sereg a szenátus szigoru rendeleteire azzal válaszolt, hogy mind a két császárt meggyilkolta, a trónt pedig III. Gordianusra bizta, ki viszont apósát Timesitheust vette maga mellé, ennek halála után pedig gyámképen Philippus Arabsot kényszerítették rája (l. Fülöp [6]), aki a gyenge Gordianust minden nagyobb fáradság nélkül eltakarította útjából, de viszont maga is elesett a pannoniai Decius ellenében, aki legelébb vette rendszeresen üldözőbe a kereszténységet (l. Keresztények üldözése) s a gótok ellenében elesett. Utóda árulója, a Moesia parancsnokságával megbizott C. Vibius Trebonianus Gallus lett, aki saját fián Gallus Volusianuson kivül Decius ifjabbik fiát Hostilianust is társuralkodónak vette maga mellé. Az utóbbit a 15 évig dühöngő keleti pestis, a két elsőt Aemilius Aemilianus távolította el a trónról, melyen azonban csakhamar maga is helyet engedett Valerianusnak, ki fiát Gallienust is maga mellé fogadta, sőt az utóbbinak fiait, Valerianust és Saloninust is hatalmának részeseivé tette. Az utóbbi császárok alatt oly veszedelem kerekedett az ellenséges népek részéről, hogy a R. alapjában megrendült. A Rajnán túlról a frankok és alemannok, Dáciában a gótok, Afrikában a mórok, keleten a persák mélyen behatoltak a birodalom területére, a Pontus mellékéről is megmozdultak a népek, ugy hogy a császárok képtelenek voltak a határokat annyifelé egyszerre megvédeni. Igy aztán minden határszéli provincia saját érdekében saját embereit igyekezett a trónra emelni, hogy az ellenségtől szabaduljon. S bekövetkezett a harminc tirannus kora (amint akkortájt a trónkövetelőket elnevezték). Közülük kiemelkedik a pannoniai Ingenuus, akit Gallienus Mursánál (Eszék) legyőz, de e közben Galliában veszedelmes trónkövetelő támad Postumus személyében. Ez leveri Galienus fiát Saloninus cézárt, s germán zsoldosok segítségével teljes 10 évig háborítatlanul uralkodik Galliában, sőt utódai (Victorinus, Marius, Tetricus) magának Gallienusnak egész uralmát is túlélik. De azért Gallienus nem vesztette el bátorságát, egyes uzurpátorokat elismervén, ezeknek kitünő hasznát vette a többiek ellen. A régi római politikának (Divide et imperas!) szerencsés folytatói voltak közvetlen utódai Claudius Gothicus (l. Claudius [2]), de még inkább a szirmiumi (Mitrovica) születésü Aurelianus.

Az egyeduralom helyreállítása. Aurelianus utódai. Aurelianus halálakor a hadsereg annyira meg volt fékezve, hogy a szenátusra bizta a császárnak megválasztását. Hat hónapi interregnum után M. Claudius Tacitust emelték a trónra, akit azonban 276. megöltek a légiók. Hasonlókép rövid ideig uralkodott Tacitus testvére Florianus aki voltakép csak a pannoniai Probusnak ellencsászára volt. Probus erélyes és vitéz uralkodó létére mégis áldozatul esett a szoldateszkának, amely M. Aurelius Carust kiáltotta ki császárnak. De Carus és két fia Carinus és Numerianus (l. Carus) gyors egymásutánban kidőltek és helyet engedtek Diocletianusnak, kiben a szigoruan vett monárkia, az uralkodónak és állameszmének azonosítása talált erős kezü képviselőre és érvényesítőre.

C) Diocletianustól a nyugat-római birodalom bukásáig. A császár neve Diocletianus óta Dominus, külsejét a keleti hatalmi jelvények különböztetik meg, az udvari szokások rendszeres szertartásokká lesznek. 292-ben gondoskodott Diocletianus a társcsászárokról és a birodalmat köztük elosztván, rendezte a trónöröklést. Tulajdonképeni társcsászárul (augustus) M. Aurelius Valerius Maximianust vette maga mellé, a két augustushoz pedig egy-egy cézárt rendelt: magához Galeriust, Maximianushoz Constantius Chlorust. Ezek közt (magát is beleértve) következőkép osztotta el a birodalmat: magának tartotta az ázsiai provinciákat, Egyiptomot és Trákiát; Galeriusnak adta a többi Balkán-országokat és a dunamenti tartományokat, tehát Pannoniátis, Maximianusnak Itáliát és Afrikát, Constantiusnak a Nyugatot. Ám ez nem osztozás volt, hanem munkafelosztás, lévén mind a négyen egészen egyenrangu uralkodói a birodalomnak. Eredeti és szokatlan a trónörökös módja. Az augustusoknak kötelessége volt egy meghatározott idő mulva leköszönni, mire a cézárok augustusokká lépnek elő és adopció útján egészítik ki a négyes számot. Igy a császárság a tisztviselői fokozatoknak legmagasabbja lett. A négy uralkodó sorban leverte ugy a külső mint a belső ellenségeket, mely utóbbiak közül csupán Carausus fejtett ki komolyabb ellenállást, sőt 286-293. császári címmel uralkodott (l. Britannia); aztán hozzáláttak a katonai és polgári közigazgatás rendezéséhez. A régebbi községi önkormányzat helyébe a császári közigazgatás lépett. A provinciákat kisebb kerületekre aprózták, a katonai és polgári kormányzatot elválasztották és mig amaz az uralkodók kezén maradt, emez egy-egy prafectus praetorio gondja alá került. A szenátus megszünt közigazgatási forum lenni, épp ugy mint róma is elvesztette a székes főváros jellegét, mert a Nyugat augustusa Maximianus Mediolanumba (Milano) tette át székhelyét, Róma pedig kiváltságos város maradt, falai közt a szenátussal, történeti szerepü dignitáriusokkal és a lassan, de biztosan haldokló pogánysággal, melyen Diocletianus erőszakos intézkedései (l. Keresztények üldözése) vajmi keveset lendíthettek. Sokkal eredményesebbek voltak Diocletianusnak és társainak intézkedései a pénzügy és adóügy terén. Megszüntette a rossz pénzeket, új pénzláb szerint teljes értékü váltópénzt veretett, Itáliát megfosztotta a telekadótól való mentesség kedvezményétől, egyúttal meghatározván az élelmi szerek és munkabérek maximális és minimális mértékét (edietum de pretiis venalium retum), nemkülönben alapját vetve annak a kasztrendszernek, mely Konstantin és utódai alatt alakult ki teljesen és melynek képét a Notitia dignitatum néven ismeretes tiszti címtár mutatja. Mindezen reformok végrehajtása, kapcsolatban a külső ellenségek és a már akkor túlerős kereszténység ellen folytatott harccal, még Diocletianusnál erélyesebb embert is kimerített volna és valóban érthető, hogy mindkét augustus az általuk megállapított trónöröklés értelmében 305. lemondott, mire a Nyugat Constantiusnak, a Kelet Galeriusnak jutott. Amaz már 306. meghalt és fia Constantinus köveette őt mint cézár, mig nyugati augustussá Galerius óhajára Valerius Severus lett. Rómában azonban a pogány érzelmüek és szenátuspártiak is találtak maguknak augustust Maxentius, illetőleg ennek atyja Maximianus személyében (306). Ezek ellen küzdvén, Severus 307. elvérzett, helyébe Galerius Liciniust emelte az augustusi méltóságra, 308. pedig a keleti augustus Maximinus Daza lett. Maximianus és Galerius halála után (310-311) elébb (312) Maxentius bukott el Konstantin ellen, azután (313) Maximinus Licinius ellenében. Az utóbbival Konstantin kétszer (314. és 323.) mérkőzött a fő hatalomért, mind a kétszer leverte, másodszor el is fogta és 324. kivégeztette. A fő hatalom ismét egy kézbe került, a kereszténység és cézárizmus egyszerre diadalmaskodott.

A kereszténység pártfogói a trónon. Nagy Konstantin dinasztiája. Nagy Konstantin, ki a kereszténységet határozottan védelmébe fogadta, azon tudatban halt meg, hogy végrehajtotta mindazt, amit Diocletianus kezdett. Az abszolut császárság és bürokratikus kormány országát hagyta három fiára Constantiusra, Constans és Constantinusra (l. mindezeket külön-külön). Az elsőnek Kelet jutott, a másodiknak Itália és Afrika, a harmadiknak a birodalom Ny-i része. Az osztozásba bevonták Konstantin unokaöccseit is: Dalmatius a gót partvidéket kapta, Hannibalianus Pontust. Ám az utóbbiak, épp ugy mint a császár többi rokonsága csakhamar áldozatul estek egy katonai felkelésnek. A három császár közül Constantinus már 340. megtámadta Constanst, de rajta vesztett, mert elesett, része pedig éppen annak a testvérének jutott, akit megtámadott volt, s aki győzelme által határozott túlsúlyra vergődött Constantius fölött. Ez a túlsúly a leghatározottabban az Arius hivei és Athanasius közt folytastott küzdelem kimenetelében mutatkozik. Constans elejét vette annak, hogy az ariánusok K-en győzzenek és kieszközölte, hogy Athanasius Alexandriába visszatérhessen (349). De ez volt utolsó győzelme, mert már 350. életét vesztette egy frank eredetü trónkövetelővel, Magnentiusszal szemben, akin kivül még egy illyrieumi trónkövetelő támadt Vetranio személyében. Constantius nem alkudott a kettős ellenséggel, egymásután győzte le versenytársait, a kereszténységet uralkodó vallássá tette, de 361. meghalt, ugyanakkor, mikor döntő harcra készült unokaöccse Julianus ellen (l. o., 3.), aki mint galliai cézár sikeresen küzdött a frankok és alemannok ellenében, de 363. elesett a persa háboruban, mielőtt a kereszténységet komolyabban megtámadhatta volna. Utóda a pannoniai Jovianus a persákkal meglehetősen megalázó feltételek alatt kötött békét és lemondott a Tigrisen túl lévő provinciákról. Uralkodásának jelentős mozzanata, hogy a kereszténységet újból pártfogása alá vette. 364. hirtelen meghalt, mire a sereg Nicaeában Valentinianust kiáltotta ki császárrá, ki egészen önálló dinasztiát alapított. Nagy Konstantin utolsó sarjadéka Prokopius 365. mint trónkövetelő Konstantinápolyban zendülést támasztott, de kudarcot vallott és nagyravágyásáért életével fizetett.

Valentinianus dinasztiája. A szigoru, sőt kegyetlen Valentinianus Kelet uralmát testvérére Valensre bizván, elég szerencsésen uralkodott. Enyhe egyházpolitikája biztosította a belső békét, hadi győzelmet viszont, melyekkel részben hadvezérének Theodosiusnak volt adósa, helyreállították a birodalom tekintélyét. Halála is akkor érte utól, mikor a szüntelenül nyugtalan szószegő quádokkal tovább is harcolni készült és Brigetióban (Ó-Szőny) haragjában szélhűdés érte. A nyugati uralomban két fia lépett örökébe, az idősbik Gratianus, akit már 367-ben augustus rangjára emelt volt és a négyéves II. Valentinianus. Keleten Valens ellencsászárját, Procopiust szerencsésen legyőzte (366), aztán pedig osztatlan erővel vetette magát a persákra és nyugati gótokra, akik 376. a hunnok támadása elől római területre menekülnek és a Balkán-félszigetre telepednek. A római hivatalnokok zsarolásai lázadásra kényszerítik őket, Valens előjök megy, s a nélkül, hogy Gratianust bevárná, a drinápolyi csatában seregestül elvérzik (378 aug. 9.). Gratianus szükségből a hispániai Theodosiust, a fentebb említett hadvezér fiát teszi meg Kelet urává, aki még egyszer hatalmas kézzel ragadja meg a birodalom gyeplőit. Maximust, akit a britanniai légiók császárrá kiáltották ki, s aki ellen Gratianus 383. elbukott, egyelőre elismerte, de csak addig, mig a nyugati gótokkal el nem bánt; de akkor egyszerre elbánt vele is, Valentinianussal is, és Eugeniussal is, kit a frank Arbogast II. Valentinianus meggyilkoltatása után Nyugat uralkodójává tett, Theodosius azonban nem sokáig élvezhette az egyeduralomért folytatott küzdelem gyümölcseit, mert 395. meghalt, miután előzetesen birodalmát két részre osztotta és két fiát Arkadiust és Honoriust egy-egy trónra ültette volt.

A nyugatrómai birodalom utolsó napjai (395-476). Mig a keletrómai birodalom mely Arcadiusnak jutott, bár különféle viszontagságoknak közepette, de mégis megérte a XV. sz.-ot, a nyugati rész a népvándorlás viharainak ellentállani nem tudván, lassankint elzüllött. Theodosius másik fia Honorius kicsinyes féltékenységből maga pusztította el országának legerősebb támaszát, a geniális Stilichót, mire a népvándorlás tömegei egyik tartományt a másik után szakították el a birodalomtól. 409. a svévek és vandalok elragadják Hispániát, Gallia északi részében a frankok, keleten az alemannok, délen a nyugati gótok ütnek tanyát, Honorius önként lemond Britanniáról, miután Pannonia már Theodosius halálakor elveszett volt. De azért az utolsó császárok sem adják meg magukat küzdelem nélkül. A gyermektelen Honorius halála után (423) egy ideig János kancellár ragadta magához az uralmat, majd a hatéves III. Valentinianus (425-455) ül a trónra, aki azonban felnővén, épp oly kicsinyesen távolítja el a nagy Attila utolsó méltó ellenfelét Aetiust (l. o., 2.), mint annak idején elődei Stilichót. A boszuló igazság őt is utólérte Petronius Maximus személyében, aki a császárt 455. meggyilkolván, özvegyét Eudoxiát házasságra kényszerítette. A császárnő boszuból a vandalokat hivta Itáliába (l. Geiserich), a trón felett való protektorátus pedig Ricimer kezeibe került, aki egymásután taszította le a trónról ugyanazokat, kiket nemrég oda emelt volt. Igy jártak Majorianus (457-461), Lybius Severus (461-465) és Anthemius (467-472), egyedül Olybrius élte túl a veszedelmes pártfogót, de nem sokáig. Utódja Glycerius már 474. helyet engedett Julius Neposnak, az utóbbi pedig 475. Romulus Augustulusnak, kinek háta mögött Orestes tábornok állott. Ám őket is cserben hagyta a szerencse a germán Odoakerrel szemben, Orestest elfogták és kivégezték, Romulus Augustulussal pedig 476 szept. havában vonult ki a ravennai székes palotából az utolsó nyugatrómai császár. A régi római uralomnak halvány árnyéka volt a hatalom, melyet középső Galliában Syagrius gyakorolt, amig 476. a frank Chlodvig ezt is összetörte. A nyugatrómai politikai hatalommal azonban a rómaiság világtörténeti szerepe a nyugaton korántsem szünt meg, mert a romanizálás nagy szellemi vegyfolyamata tovább tartott és a kereszténység tanait diadalmra juttató, a hellén műveltséget fegyvereivel egykor ellenállhatatlanul terjesztő latinság a népvándorlás kulturképes törzseiből új nemzeteket alakított, melyek ma is fényes másodvirágzásra juttatják Róma kiváló tulajdonait: az éles jogérzetet, a katonai és technikai lángrészt és gyarmatosító (beolvasztó) képességet.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is