Római nevelés

Róma és a Római Birodalom nev.-i rendszere. Tört.-ét és jelentőségét két idézet illusztrálhatja. Horatius szerint a legyőzött Hellasz hozta a pór Latiumba a művészeteket, ámbár nyomokban még föllelhető a vidéki egyszerűség (epist. II, 1, 156?160). Jóllehet itt a római irodalom fejlődéséről van szó, a mondottak a római nevelésre is igazak: a paraszti társ. Hellasz meghódításával a görög kultúra befolyása alá került, és ? hagyományos nev.-ét részben feladva, részben megőrizve ? átvette a hellenisztikus nevelés oktatási kereteit és módszereit. A másik klasszikus helyen Vergilius Róma hivatását abban jelöli meg, hogy az uralma alá hajtott népekre a békével együtt a római életmódot is ráerőltesse (Aen. VI, 852). Róma a feladatot elvégezte: a hellenizmust térben és időben kiterjesztve romanizált. ? Marrou óta a római nevelést két korszakra szokás osztani: a hellenizmus hatása előtti és utáni korszakra. Az álláspontok annak megítélésében térnek el, hogy mi az, amit Róma nem vett át, ill. mit tett hozzá a kapott mintához, mikor és miért. ? Bár a ?régi római nevelésről? nincsenek írásos forrásaink (Livius és Plutarkhosz beszámolói nem hitelesek), néhány jellegzetessége megragadható. A latin nyelv árulkodik Róma paraszti gyökereiről, ami megszabta még az arisztokrácia nev.-ét is: a ?derék férfi? jó gazda, akár maga műveli földjét, akár a birtokát igazgatja. Ebből eredt a római gyakorlatiasság, ami a gazdálkodáson kívül a hadsereg szerv.-ében és a jog kimunkálásában is megmutatkozott. A ?régi nev.? sajátossága az ősök szokásaihoz való ragaszkodás is. További fontos tény, hogy a nev. a családban folyt a családfő irányítása alatt. A nev. célja a virtus elérése volt. Ez jelentette egyrészt a katona bátorságát és fegyelmét, másrészt a polgár hűségét a hagyományhoz, a res publicá hoz és az áll.-ot védő istenekhez. ? Campania és Magna Graecia elfoglalásával került Róma kapcsolatba a görögséggel, majd a II. sz.-i hódítások következtek, és az attaloszi örökség (Pergamon) birtokbavétele: a hellenizmus kultúrközp.-jait elnyelte a birodalom. Ezalatt Rómában éles vita alakult ki a nev.-i elvekről. Az egyik fél hangadója Cato Maior volt, aki fia nev.-ében példát mutatva érvelt a tradicionális értékek mellett. A görög nev.-t elfogadók és elfogadtatni akarók alkották az ún. Scipio-kört. E philhellén társaság tagja volt Terentius, aki a színpadon jelenítette meg a kétféle nev.-t Adelphoe című komédiájában. Ebben az időben már érzékelhető jelenség a művelt rómaiak kétnyelvűsége, ami századokon át a római kultúra egyik markáns vonása maradt. Ez egy ma is bevett gyakorlatot, a második nyelv tanítását követelte meg az oktatástól, ami teljességgel idegen volt a görög mentalitástól: a görögök nem tanultak nyelveket, ezért a birodalom keleti felében a görög maradt még a közigazgatás nyelve is. A dominatus korában a birodalom nyugati felében a görög ismerete már nem ált., aminek egyik bizonyítéka a megélénkülő fordítási tevékenység. ? Ugyanabban a korban és ugyanúgy tanulták a római gyerekek a ludus litterarius ban a ludi magister től (másképp: litterator) a tudás elemeit, mint a görögök a didaszkaleionban a grammatisztész től: az olvasást, az írást és a számolást. Ludus minden városban és sok helyütt falun is működött. A szülők a tandíjat a hónap idusán fizették, de télen és nyáron volt szünidő. A tehetősek gyerekeit házitanító oktatta, többnyire egy görög rabszolga. A hellenisztikus nevelésből a római nevelés nem vette át a gümnasztikai nevelést, a meztelenség miatt. (A császárkor vége felé a göröglakta városokban is bezárnak a gümnaszion ok.) Az oktatás következő szintjén a grammaticus ok latin és görög költőket olvastattak (az iskolai auktorok: Terentius, Vergilius, Horatius, ill. Homérosz és Menandrosz). A grammatica oktatása is a görög nyelvtanokat követte: szabályokat és leíró nyelvtant tanítottak. Az oktatás közép- és felsőszintje között kisebb volt a különbség, mint az alsó- és a középszint között: gyakran ugyanaz a tanár tanította a grammatikát és a retorikát, vagyis egy személyben volt grammaticus és rhetor. A felsőfokú oktatás legáltalánosabb formája a retorikai képzés volt. A tanár megnevezése: rhetor, orator, sophista vagy professor. Az első latin rétorisk.-k csak az i. e. I. sz.-ban nyíltak meg Itáliában. (Korábban az ifjú valamely neves politikus mellett a gyakorlatban leste el a pol.-i vagy ügyvédi pályához szükséges szónoki fogásokat és jogi ismereteket.) A hallgatók az elmélet memorizálása után a szónokok és a prózaírók (főként Thuküdidész és Démoszthenész, ill. Sallustius és Cicero) műveit tanulmányozták. A saját beszéd nyilvános előadása volt a declamatio. ? A tanári fizetésekről Diocletianus ármaximáló rendeletéből tudunk (a bért havonként és tanulónként kell érteni): a litterator 50, a calculator (számtantanár) és a notarius (gyorsírástanár) 75, a grammaticus 200, a rhetor 250 denariust kapott. (Egy szakmunkás napi bére teljes ellátással kb. 50?75 denarius volt.) A grammaticus ok és a rhetor ok kedvezményekben is részesültek (pl. adómentesség, katonai szolgálat alóli felmentés), sőt az utóbbiak áll. fizetést is kaphattak, és segítőik is voltak (subdoctores). ? A felsőfokú oktatás még mindig inkább személyes, mint intézményes. Az áll. vagy az uralkodó által támogatott, ill. fenntartott intézmények a legjelentősebbek, de ilyen kevés volt: Rómában (jog, retorika, filozófia, orvostud.), Athénben (filozófia), Alexandriában és Pergamonban (orvostud.), Berytosban (ma: Bejrút; jog). A jog és a medicina mellett a tud. képzés harmadik területe az építészet.

Farkas Zoltán