Rozmaringfenyő

(Larix Tourn., péterfa Jüraszéknél) csinos fenyőfa a cédrusfa testvére, 8 fajjal Európa, Ázsia meg É.-Amerika hegyein. Karcsu termetü magas fa, fő gallyai majdnem örvesek, ága ellenben kétsoro, tűje gyengébb, őszkor lehull (téli kopasz fenyő), a véghajtáson magányos, elszórt, de gyakrabban a kurta ágakon bokros. Toboza hosszas tojásdad, vékony pikkelyü, a pikkely csúcsa nem vastagodik; magvának zászlója maradandó. Moldvában, hazánk határához közel a L. Sibirica Led. is nő, de a haza fenyveseiben csak a L. decidua Mill. (Pinus Larix L., L. Europaea DC.) terem, 25-45 m. magas, koronája piramisforma, ága kissé csüngő, kérge eleinte sárgás-barna, később szürke, érdes. repedéses, tűje 2,5-4 cm. hosszu, élénk-zöld szinü, a visszáján, a fő érnek mind a két oldalán, kékes-fehér vonása van.

Fiatal toboza karmin szinü, toboza 4 cm.-nél ritkán hosszabb, világos-barna. Magva október hónapban érik, csak a jövő tavasszal szóródik ki, de az üres toboz még több nyáron át az ágon marad. A tű lehullásával apró göröncsök maradnak vissza. karógyökerével és számos oldalgyökerével meglehetős mélyen hat a földbe. Hazájának Közép-Európa, talán még Franciaország déli részét tartják. Ültetés folytán É-on és D-en is elterjedt. A köves, friss, mély talaju földet szereti, az alpesekben 2300 m.-en túl terjed s egymaga v. a jegenye- és havasifenyővel együt bezárja a hegyeken a fa határát. A zordonabb éghajlat alatt minden pompáját kifejti, a melegebb síkon sem a kellő magasságra meg nem nő, sem nem hosszu életü. Csiracsemetéje gyengéd és finom. 3-4-szikü, de gyorsan növekedik. Más tűlevelü fáénál a törzse hamarább megtisztul, gyakran már 6-8 esztendős fácskán van toboza. A síkon 30-50 esztendő mulva lassudik növekedése és a 60-80 esztendős fa törzse vágásra csak középszerü. A hegyen 400, sőt 600 esztendeig is elél. 20-25 esztendős korában valószinüleg a Peziza Willkommii R. Hart. nevü gomba szokta pusztítani. Bántja a fenyőmoly, a zuzmó pedig más fát alig lephet olyan könnyen el mint a R.-t. Fakeménye piros (vörös fenyő), a fa fehérje sárgás, különben puha, durva, tartós, nagyon szépen hasad, hasáblapja fénylő. Akár szárazon, akár nedvesen, akár az időjárás változásaiban nagyon ellenálló, leginkább épületfa, zsindely, ároc, hegyi épület, vizvezeték stb. lesz belőle. Terméke az officinális velencei terpentin (terbinthina Veneta). Gyantázónak leginkább Tirol déli részén, a francia meg az olasz havasokon étékesítik. A déli vidéken a tűinek váladékát mint briançoni mannát (manna laricina), az Uralban az orenburgi mézgát gyüjtik rajta, s mint a mannát ugy eszik. E mannában a cukornádéhoz hasonló cukor képződik (mélezitose, larix-cukor). A L. sibiricaLed. hasonló hozzá, némelyek csak fajtájának tartják. Tűje hosszabb, kevesebb van egy csomóban egüytt, Oroszországban és Szibériában terjedelmes erdőséget alkot. Utána az Amur-vidéken, Kamcsatkában és Jesón a L. Dahurica Fisch. következik, Japánban pedig a gyengéd pikkelyü L. leptolepis Sieb. et Zucc. Ezt bőven ültetik. É.-Amerikának is van néhány R.-je: a L. microcarpa Poir., mint magas, tekintélyes fa ismeretes, de a L. pendulával (Salisb.) együtt a L. laricina Dur. faj alá is egyesítik. Ez mind az európai, mind a szibériai R.-nél sokkal szebb, kékes-zöld szinét egész késő őszig megtartja. Levélcsomója sűrübb, tűje kurtább. A r. fajait kertbe is ültetik. V. ö. Bolle, Über Lärchenbäume (Monatschrift für Gärtnerei und Pfianzenkunde, Berlin 1873). L. Deodaracedrus és Cédrusfa.

Forrás: Pallas Nagylexikon