a germánok legrégibb irásjelei. Alakjuk elárulja, hogy a
latin betükből származnak. Hosszabb és rövidebb betürendet különböztetünk meg
és mindkettőt a kezdő runa után futharknak nevezik. A régibb 24 betüből áll (f,
u, th, a, r, k, g, w; h, n, i, j, eu, p, z, s; t, b, e, m, l, ng, o, d) és a
VII. sz. közepéig majdnem minden germán törzsnél használatban állt; az újabbi,
amely 16 runából áll, csakis Skandináviában található a kerszténység behozatala
előtti századokból származó feliratoknál. Később 27 betüre bővítették ki és a
középkor végéig maradt fenn. Az V. sz.-tól kezdve a latin betük szorították ki
a R.-at először a délgermánoknál, azután az angoloknál, végre az északi
népeknél. Már Ulfilas bibliafordításánál a görög betük segítségével
összeállított új ábécét használt. A legrégibb R. a III. és IV. sz.-ból
származnak, igy a thorbjoergi paizs, a vimosei fésü és különösen a schleswigi
gallehuusi aranykürt felirata, melynek másolatát a kopenhágai muzeumban őrzik
(az eredetit tolvajok beolvasztották). A runafeliratok első tudományos
összeállítását nyujtotta Brynjulfsen Periculum runologicum (Kopenhága 1823), de
csak Grimm Vilmos alkotta a R. tanának szilárd tudományos elméletét (Über
deutsche Runen, Göttinga 1821; Zur Litteratur der Runen, Bécs 1828). A R. neve
gót runa a. m. titok, ófelnémet rôna mormogás, bűvös cselekedet, felirat) is
arra mutat, hogy eredetileg bizonyos titokzatos képzetek fűződtek hozzájuk,
hogy vallásos, szent célokra s varázseszközökül használták őket. A skandináv
monda szerint maga Ódin isten volt a feltalálójuk, ő közölte őket az
emberekkel.
Forrás: Pallas Nagylexikon