amerikai (sárga-tifusz), súlyos és méltán rossz hirü fertőző betegség, amelynek multjáról csak hiányos adataink vannak; ugy látszik a mexikói öböl a hazája, ahonnét a XVIII. században Peruba, majd Afrikába (Szenegambia, Sierra Leona) átvándorolt, ahol azóta endémiásan uralkodik. Ezen helyekről gyakran lép ki s epidémia alakjában pusztít a közelébb eső tartományokban, sőt 1700. Európába, Cadixba az Antillákról került. Ezután gyakran újult ki Cadixban, 1800. a lakosság ötöde meghalt benne; kisebb s gyorsan elfojtott epidémiák még Portugáliában, Francia- és Angolországban mutatkoztak. Ez a fertőző betegség tehát tulajdonképen a forró égövhöz van kötve, s csakis a tenger partján képes jelentékenyebb fokra emelkedni, s inkább a nyári időben terjeszkedik. Sajátságos, hogy a szerecsenek alig kapják meg e bajt, mig az európaiak s a vörösbőrüek igen könnyen, főleg a fertőzött helyre megérkezésük első idején. Aki egyszer kiállotta e bajt, mentessé lesz a jövőre. Az emberek fertőzésére legveszedelmesebbek a szövetek, ruhák, mig a fa-, cukor- és szénszállítmányok leginkább terjesztették a S.-at. Ugy látszik az ivóviznek is van szerepe e bántalom terjesztésében.

A betegség a fertőzés után 2-6 nap mulva jelentkezik, többnyire éjjel rázó hideggel, a beteg hőmérséklete csakhamar 40-41 C.-fokra emelkedik, e mellett a beteg gyomrában, a derekán igen heves fájdalmakat kap, amelyek végtagjaiba is kisugároznak.

Fejfájás, nyugtalanság csatlakoznak e tünetekhez, majd a beteg arca megduzzad, sárgás-vörössé válik, kötőhártyái belöveltek, szemei kidüllednek. A vörösség csakhamar átterjed az egész bőrfelületre. Nemsokára makacs hányás, amellyel sok epe is ürül ki, jelentkezik, ami mellett székrekedés és kevés vizeletválasztás van jelen. 3-4 napig tart ezen kezdeti szakasz, amidőn a beteg hőmérséke 38 fokig leesik s ekkor mutatkozik a sárgaság, fekete hányás és hagymázos állapot. A vizeletben epefesték nincs eleinte, de a bántalom vége felé már kimutatható. A bőrön, valamint a belső szervekben nagyobb vérzések támadnak, sőt vérhányás sem ritka. 9-10 nap alatt a súlyos esetek is véget érnek, a könnyebbek hamarább; a halálozás, bár a különböző epidémiákban különböző, körülbelül 75%. A gyógyulást bő izzadás, hasmenés s a hőmérsék gyors alászállása jelzi.

A halálos kimenet többnyire a 4-5. napon következik be, recidiva ritka. Rossz jelek: a hőmérsék lassu emelkedése a bántalom elején, nagyobb vérzések. A boncolás csupán a szövetek általános degenerációját mutatja ki. A betegség kórokozó tényezője - baktériuma - még nem ismeretes. A gyógyítás céljából eleinte az érvágást, hashajtókat alkalmazták, egyesek a naftolt dicsérik. Az európai tengerparti államok 7-10 napi vesztegzárt rendelnek el a gyanus helyről került hajóknak.