Sarkantyu

(lat. calcar, franc. éperon), áll a nyakból, az ettől kiágazó, csizmasarok gömbölyítvényének megfelelően hajlított ágakból vagy sarokvasból és egy mozgatható acél tarajból, mely utóbbinak nyolc darab, nem szerfölött éles csipkéje van. A lerégibb S.-knak taraj helyett csak egyetlen egy tövisük volt, mely kissé fölfelé görbült s közvetlen a sarokvasból nőtt ki, a sarokvas rövid volt s két végén gombbal ellátva; ez a kezdetleges S.-idom a Kr. e. III. sz. felé tünik föl az u. n. La-T?ne-leletekben, a kelta-germán népség által megszállt országokban, melyek közé tartozott hazánk is.

A római uralom idejében némi átalakuláson ment keresztül a S., az egész idom vaskosabb lesz, a tüske egyenessé válik s vastag cukorsüveg csúcsához hasonlóan áll ki a közepe felé nagyon kiszélesedő, de még mindig rövid sarokvasból. Ez a változat is előfordul hazánk területén, különösen a Kárpátok alján, hol a római uralom idejében germánok tanyáztak. A római uralom vége felé a S. idoma és szerkezete a lehető legegyszerübb s egyúttal az egyes alkatrészek méretei is megkisebbednek, a genterédi (Szabolcs) S. p. körszeletidomu keskeny és kicsiny lemezből áll, melynek közepébe rövid és egyenes tüske van alkalmazva.

A S. további fejlődését hazai leletekből a népvándorlás korában már nem kisérhetjük nyomról nyomra, mint a régebbi időkben; a keleteurópai turánok, akik a IV. sz.-tól kezdve mindinkább elárasztották hazánkat, épp ugy nem ismerték a S.-t, mint a közép- és belső-ázsiai turánok; nálunk a korbács, karikás, kancsuka stb. pótolta az S.-t. Csak a IX. sz.-ban a frank uralom alatt tünik fel ismét hazánkban a S., ekkor már minden alkatrésze meghosszabbodott, kevésbbé a tüske, mely megmaradt egyenesnek, sokkal nagyobb mértékben a sarokvas, melynek idoma ezen időtájban nagyon megnyult, féltojásdad alakhoz hasonló. A X. sz.-ban a nagyon rövid tüske végére kúpalaku gombot alkalmaznak, vagyis kifejlődött a tüskéből a S. nyaka s mig régebben a sarokvas korongidomban végződött, ettől kezdve a sarokvas végeit lyukkal látják el s a lyukon átfűzött szijjal erősítették a S.-t a lábbelihez; ez az idom nálunk még nagyon ritkán fordul elő, annál sűrübben találhatók a későbbiek, jeléül annak, hogy a magyarság gyorsan megkedvelte a S.-t, mely azután olyan általános lett, hogy p. a magyar nemzeti muzeumban egymagában több Árpák-kori S. van, mint a németországi gyüjteményekben együtt véve. Ennek az a magyarázata, hogy minden magyar egyúttal lovas volt, a németeknél pedig a lovasság csak egy bizonyos kiváltságos osztályra szorítkozott s a S.-viselés joga is a kiváltságok közé tartozott.

Ami a S. további fejlődését illet, a XI. sz.-ban a nyak meghosszabbodott s a gomb gúlaalakot vesz föl, ugyane század vége felé a S. idoma mind változatosabbá lesz; Szt. László korában feltünik az a változat, melynél gomb és nyak összeolvad két közös alappal ellátott s megnyult testü gúlává; egy másik változás, ami egész a XV. sz.-ig szinte kizárólagos volt, abból állt, hogy a S. nyakát kissé rézsutosan alkalmazták a sarokvasra, ennek ágai pedig lefelé hajoltak, ugy hogy a két ág olyan két S betühöz hasonlítható, melyek felső végüknél találkoznak s aztán kétfelé ágaznak; a XII. sz.-ban a gúlaidom mellett kis tüskében végződő gömböt is alkalmaztak S.-gombnak, ilyen p. a III. Béla koporsójában lelt S.; ugyanekkor egy másik idom is divatozott, melynél a nyak tüskébe megy át s egyiket a másiktól egy négyszögalaku lemez választja el. A XIII. sz. dereka felé tünnek föl a tarajos S.-k nagyon rövid nyakkal; nálunk a IV. Béla és V: István közti harcok egyik szinhelyéről, az isaszegi, aztán Kun László uralkodása elejéről a fövenyi csatatérről ismeretesek ilyen S.-tipusok.

A tarajnak eleinte 5-6 csipkéje van, a XIV. sz.-ban 8-12 csipke is előfordul, ugyanekkor a nehéz fegyverzet terjedésével párhuzamosan az összes alkatrészek megnagyobbodnak s fokozatosan növekednek a XV. sz. folyamán, ugy hogy a legnagyobb S.-k ezen időből valók. A renaissance alatt az S. ismét megkisebbedik, különösen a nyak, mely különben is legtöbb átalakuláson megy keresztül, nem egyenletes menetelü, hanem megtörik s tarajtartó része befelé konyul, később az S-alakhoz közeledik, de a taraj felé eső része itt is lehajlik. Ugyanekkor a csipkék száma is megnövekedik, ugy hogy a XVI. század vége felé a 18 csipkéből álló tarajok sem ritkák.

S. a vizépítészetben, a folyók partjáról a folyás irányával keresztben benyuló töltés, mely arra szolgál, hogy a túlságosan széles folyómedret összeszorítsa és szakadó partokat, a viz sodrának elterelése által, megvédelmezze. Legtöbbször párhuzamművek (l. o.) helyett, gyakran azzal együtt alkalmazzák, amidőn a S.-k közötti iszapolás védelmére a S. végeit párhuzamművel kötik össze.

S. a botanikában a virág, különösen a kehely vagy a szirom (S.-s kehely vagy szirom) üres nyulványa; mézválasztásra vagy mézgyüjtésre való, p. az ibolya, szarkaláb, gyujtoványfű stb. virágán.

Forrás: Pallas Nagylexikon