(versus Saturninus), a rómaiak ősi nemzeti versmértéke, melyet a görög versalakok behozatala előtt használtak; ezt találjuk a «fratres arvales» énekeiben, a saliusokéban, a legrégibb irott emlékekben (p. a Scipiók síriratán), Naeviusnál és Varro szatiráiban. A S. magyarázatával már a régi metrikusok sokat bajlódtak, főkép mert a görög formák prozódiáját keresték benne is. Az újabb filologia is sokat vitázott felőle, eleinte sokáig ugy határozták meg, hogy a sor első fele jambus, második fele trocheus, de sok szabadsággal. Később az a nézet lett általánosabb, hogy a S. hangsúlyos prozódiával mérhető forma, melyben az időmértéknek nem volt szerepe. Legújabban azt vallják, hogy a verssor hangsúlyos ütemekre oszlott ugyan, de az időmértéknek is volt benne némi szerepe. Tény, hogy a S. két félsorból (rendből) áll, egy hétszótagu és egy hatszótagu frázisból, melyek két-két ütemre tagolódnak (4, 3 + 4, 2, vagy talán ütemelőzővel: 1 + 4, 2 + 4, 2, azaz a két félsor egyenlő, de az első ütemelőzős); a vers iktusául a beszéd akcentusa szolgál (hangsúlyos verselés), de mivel a beszéd akcentusa is némikép kötve van a hosszu szótaghoz (t. i. ha az utolsó előtti tag hosszu), azért természetesen hellyel-közzel az időmérték elve is érvényesülni látszik a S. prozódiájában. V. ö. Bartsch, Der Satrunische Vers und die altdeutsche Langzeile (Lipcse 1867); Müller Luc., Der Saturnische Vers und seine Denkmäler (u. o. 1885) stb.