Severus

1. Alexander, római császár, szül. Feniciában Kr. u. 205., megh. 235. Mint Septimius S. császár unokaöccse az udvarnál nevelkedett, majd Heliogabalus cézárrá nevezte ki, de csakhamar féltékeny lett rá, amiért a katonák körében magánál az uralkodónál is népszerübb lett. Meg is kisérlette, hgoy orgyilkosok által megölesse, de ez is csak növelte S. népszerüségét, akit az őrjöngő Heliogabalus halála után (222) a szenátus, a nép és hadsereg ritka egyértelmüséggel és lelkesedéssel emelt a császári székbe. Környezetében a tudósok jóval nagyobb szerepet játszottak a katonáknál. Az utóbbiak nem is örültek Alexander kormányának, kivált apretoriánusok, akik Ulpianus remekjogászt, a tervezett fegyelmi reformok egyik értelmi szerzőjét, a császár szemeláttára döfték le. Nem kisebb elkeseredést szült a császár nagyanyjának és anyjának a kormányzati, sőt még a katonai ügyekbe is avatkozása (kétasszony-uralom), akik a táborba is elkisérték Alexandert és amugy is békés természetét még erélytelenebbé tették. Mind a mellett voltak erélyes percei is. 232-34. megmérkőzött az új-persa birodalommal, 235. pedig a Rajnához sietett a germánok ellen. A pannoniai légiók, kiknek otthon maradt családjai a partus hadjárat közben sokat szenvedtek, szabadítóként üdvözölték Alexandert, de mikor látták, hogy háboru helyett pénzt és földet igér az ellenfélnek, elkeseredtek és megölték.

2. S. Lucius Septimius, római császár, szül. Kr. u. 145., megh. Éboracumban (York) 211. Afrikai eredetü lovagi nemzetségből származott, Rómában tanult és Marcus Aurelius által a szenátusba jutván, egymásután volt helytartója Galliának, Sziciliának és Felső-Pannoniának, mely utóbbi minőségében egyúttal megkapta a dunai hadak parancsnokságát. Pertinax halálakor, melyet a légiók méltatlankodva fogadtak, saját katonái Carnutumban őt kiáltották ki császárrá, holott a keletiek Pescennius Nigert, Britanniában Clodius Albinust ruházták fel ezzel a címmel. S.-nak volt legrövidebb útja Rómába, egyúttal pedig túlnyomó volt a pannoniai haderő is, amellyel előbb Pescenniust verte meg és Bizáncot makacs ellentállás után megtörte, majd Clodius Albinust győzte le Lugdunumnál (197); viszsajövet pedig reformálta a szenátust és purifikálta a pretorianusokat, kiknek sorait vidéki (túlnyomólag pannoniai) katonákkal egészített ki. 198. megverte a parthusokat és meghódította fővárosukat Kteofont. Rómában visszatérve, tevékenységét teljes erővel annak szentelte, hogy az egész birodalmat felvirágoztassa. Rómában sokat építkezett, a provinciákat szervezte (a két Pannoniát egy kézben egyesítette), kolonikákat létesített (Pannoniában Carnuntum és Aquincum, Daciában Potaissa) s a jólétet gyarapította. 208. még egy nagyobb fegyvertényre határozta el magát. Két fiával Caracalláva és Getával elment Britanniába, leverte a kaledonokat s ellenük falat emelt, melynek befejeztekor érte utól a halál. Állítólag saját fia, Caracalla mérgezte meg.

3. S. Sulpicius, keresztény történetiró, szül. Aquitaniában Kr. u. 365 körül, megh. 425 körül. Egy ideig mint tekintélyes ügyvéd működött, neje halála után remete életre adta magát, később papi pályára lépett. Művei: Historia sacra-ja, mely a világ teremtéséről Kr. u. 400-ig terjed; Vita S. Martini Turonensis. Fenmaradt még három párbeszéd s több levél. Legjobb kiadása: Heronym. de Prato (Verona 1741). Klasszikus latin irályáért «keresztény Sallustius» dísznevet nyert.

Forrás: Pallas Nagylexikon