Sisak

(l. a mellékelt két képet), védőfegyver a régi szálfegyverek ellen. A kezdetben használt S.-ok a hatalmas támadó fegyverek ellenében csak csekély védelmet nyujtottak, s ha a S. átalakulásait a korai középkortól kezdve egészen az újkorig áttekintjük, észrevesszük azt az igyekezetet, mely ezt az aránytalanságot kiegyenlíteni törekedett. Legrégebben az állati bőrök fejrészét viselték s ezzel az ellenségnek megijesztését is célozták. Az ókor harcosai védtelen arcukat mutatták az ellenségnek, p. az asszir S., mely bronzból készült, csúcsban végződő magas süveghez volt hasonló, mely csupán a fejtető védelmére szolgált; ez a S.-forma volt használatban Európa népességénél is a bronzkor vége felé s a vaskor első időszakában. Magyarországban (H.-Böszörmény, B.-Gyula) s Németország északkeleti részében magas méhkasidomu s gombos csúccsal ellátott bronz-S. fordul elő, ellenben a galliai S. alacsony, csúcsa hegyes és hosszan fölnyult. Az etruszk S. teteje rendesen gömbölyü volt, kifelé hajló peremes aljánál fogva előképe a középkori vaskalapoknak, két oldalt néha szarvidomu nyulvánnyal s tetején villa- v. szigonyalakkal volt ellátva. Igen változatos volt a görög S. ennél meg kell különböztetni a S.-díszt, amely előre hajló s rendesen lószőrrel ékített tarajból állt; rendes alkatrészeihez tartozott még a nyakvért és homlokvért s az állkötő; ha ezekhez még orrvédő is járult, az olyan négyszeres vértü S.-ot tetrajaloV-nak nevezték; ha pedig álarcalaku arctakaróval is el volt látva a S., aulwpiV volt a neve. A római S. (galea bőrből, cassis ércből) a görögnek a változata; itt is megkülönböztették a S.-díszt (crista, iuba), a tarajt (apex), az állkötőt (bucculae), homlokvértet (proiectura) s az arctakarót (vehiculum). Ugyanezen S.-forma tovább élt a bizánciaknál. A népvándorlás korában a vasabroncsokkal körülvett bőrsüveg helyettesítette a S.-ot; a honfoglaláskori magyaroknál ezt a süveg elejére erősített paizsidomu díszes ezüst- vagy egyéb arclemez pótolta; a nagyszentmiklósi kincs hunnavar vitézének S.-ja a szasszanidakori perzsa S.-hoz hasonlóan alacsony, teteje kúpidomu, aljáról pikkelyes érc- vagy csontlemezekkel ellátott s az áll alatt összefoglalt takaró csüng le, mely csak az arc előrészét, a szemet, orrot és szájat hagyta födetlenül, oldalt két tollból álló bokrétával van díszitve. Hasonló S.-ok, csakhogy sodronyból font vastakaróval, az egész középkorban, nálunk a XVI. sz. végéig, a kaukázusi népeknél máig használatosak. A Karolingok idejében (VIII-X. sz.) nyugaton a vaskalapok voltak divatban. A honfoglaló magyaroknál az előkelőknél a már említetteken kivül még valószinüleg el volt terjedve a későbbi magyar S.-nak az az egyszerübb idoma is, mely a szasszanidakori persiai sziklaképeken fordul elő; ez csészealaku, alacsony, gömbölyü tetővel s oldalt sasszárnnyal díszítve, válltakaró - ha volt - csupán bőrből lehetett, a homlokellenző és az orrvas ekkor még hiányzott. Az utóbbi legelőször a XI. sz.-ban a normann S.-on tünik föl, amely azonban nem volt mozgatható, hanem a S. vasnak egy az orr irányában lenyuló keskeny lemezéből állt, a franciák és angolok nasalnak nevezték; a keresztes hadjáratok alatt a S. alatt még egy vassodronyból készült sapkát (németül Ringhaube, Helmbrünne; franc. camail; ang. nail, capuchin; spany. anular-capello) viseltek, mely a vállra lecsüngő s az áll alatt összefoglalt sodronytakaróval volt ellátva. A XII. sz. vége felé nyugaton az u. n. csöbör- vagy fazék-alaku S.-ok (ném. Topf-, Fass-, Sülp-, Kübel-, Stechhelm v. Helmfass; franc. heume; ol. elmo; spany yelmo; ang. pothelm) jöttek divatba, melyek az egész fejet eltakarták, csupán a szem irányában volt kétfelől egy-egy keskeny rés, a száj és orr irányában pedig a lélekzés végett a vaslemez át volt lyukgatva, még pedig gyakran a lyukacsok közt apró keresztformában is; ez a S.-idom nálunk is nagyon hamar elterjedt, már Bánk bán 1221-iki lovaspecsétjén előfordul, s őseink németesen helymnek nevezték; a XIV. sz. első felében a helym tetején fa v. bőrdarabból álló díszítményt (crista) alkalmaztak, mely egyúttal címeralakot is ábrázolt, eredetileg ezt a díszítményt nvezték címernek (cimier, ném. Helmzier, Zimierde; ang. crest), melyhez járult a S. csúcsán egy kapolcshoz erősített, vászonból álló s lefelé csüngő S.-takaró, régi magyar nyelven orjegy (ném. Helmdecke; franc. lambrequin), amely rendesen a család szineit tüntette föl. Nagy Lajos, sőt már előbb Róbert Károly királyunk S.-jának címere a S.-ra helyezett koronából kiemelkedő s három structolltól környezett hosszu nyaku s patkót tartó strucfej volt; ezt háboruban (különösen a XIV. sz.-ban) nagy ritkán, rendesen csak tornán használták. A tollbokréta (Reiherbüsche, Befiederung; franc. aigrette, panache; spany garzota, pennacho; ang. bush of feathers) ekkor még nem volt divatban, kivéve hazánkat, hol a pecsétek és más képes ábrázolatok szerint a páva-, majd a structollas S.-bokréták már a XIV. sz. elejétől kezdve el voltak terjedve, v. talán helyesebben mondva, a használatból soha ki nem mentek; mint süvegdíszre, a pávatollbokrétára már IV. Béla korából van adatunk; a Vigmán nembeli Lőrinc vajda 1304-iki pecsétjén pedig a S. van három pávatollal ékítve s egész tollbokréta van Tamás erdélyi vajda (1321-42) S.-ján szintén pávatollból; divatja kétségkivül tőlünk terjedt el nyugaton. Már a XII. sz. vége felé feltünik a súlyos, egész a vállig érő, arra nehezedő csöbör-S. mellett a főkötő-alaku, könnyebb fajta, pikonhog (ném. Becken-, Pickel- v. Kesselhaube; franc. bacinet és barbute), mely elől félköralakban ki volt vágva s az arcot szabadon hagyta, hátsó része azonban lenyult a tarkóig s alul sodronyos válltakaróval volt ellátva. Ugyanekkor, sőt már korábban ismét divatba jött a kifelé hajló peremmel ellátott, «siska»-alju vaskalap (Eisenhut, franc. chapel, hanapier, chapeau d"armes; ang. iron hat; spany. cervellera, capellina), mely különösen a királyoknak volt megkülönböztető hadi viselete; a Képes Krónika is ilyennek ábrázolja Róbert Károly királyunkat. A XIV. sz.-ban a címeres helymet már csakis a tornákon használták, hadi S. a pikonhog volt, melyet 1330 felé egy az orrot és szájat eltakaró, orridomu s alul nyitott vaslemezzel láttak el, ezt őseink lélekezőnek (németül Naseband; franc. betéche) nevezték; a lélekezőt nagyon hamar, már 1370 körül fölváltotta a keskeny szemréssel ellátott, átlyukgatott s föl- s alá vagy oldalt csapódó vasálarc (Visier), régi magyar, de kielégítően még eddig meg nem magyarázott nevén zukishol, melyet a németek nagyon kicsúcsosodó, a kutyáéhoz hasonló orráról Hundsgurgel-nek, Hundschnauze-nak nevezetek. Ezek a kutyafejalaku S.-ok nálunk különösen a XV. sz. első felében voltak elterjedve. Az álarcszerü arctakaró már a XV. sz. dereka táján föl- s alá tolható S.-rostéllyá alakult s ugyanekkor a S. idoma is megváltozott, a fej alakjához simult s aljából kifejlődött a külön tagozásu nyak- és álltakaró; nálunk a XVI. sz. derekától kezdve már csak ritkábban fordul elő, nyugaton egész a XVII. sz. közepéig divatban volt. A pikonhog alatt ugy mint a csöbör-S. alatt, hogy a fejet ne sértse, nemezsapkát viseltek, ennek érig magyar neve salap vagy soap (ném. Slappe; cseh. jellap; közép-lat. cerenum) volt; vasból készítve is előfordul, amikor magában is S.-nak használták; ilyen félgömbalaku vassalapok a XV. sz. második felében s a XVI. sz.-ban nálunk általánosak voltak a közönségesebb rendü harcosoknál s rendesen el voltak látva sokronyos válltakaróval. Ugy látszik, ennek a továbbfejlődése volt a tulajdonképeni magyar S., mely középhelyet foglal el a török S. és bugundi S. (bouguignote, ang. burgonet) közt; jellemző részei: a csészealaku fejtakaró (Glocke; fanc. timbre; ang. bell), mely a török S.-nál magas és csúcsos süveghez hasonló, a szintén csészeidomu burgundinál pedig tarajjal (Kamm; franc. couvre-nuque; ang. neck-guard), ami a XV. sz. vége felé kezd feltünni; továbbá két felől a fültakarók (Sturmbänder, Wangenklappen; franc. oreilléres; ang. cheek-pieces); egyes fontos alkatrész a homlok fölötti ellenző (Augenschirm; franc. avance; ang. helmet-shade), ami a régi török S.-nál hiányzik, ellenben a magyar süvegek elül lehajtott karimájában már a XIV. sz. derekától kezdve megvolt az előképe s a nyugati S.-formák közt csak a burgundinál volt meg; az ellenzőből nyult le a szabadon mozgó, s az ellenző fölötti csavarral megerősített s annak segélyével föl s alá tolható orrvas, amely kétségkivül keleti eredetü, ellenben a burgundi S.-nál hiányzik. A burgundi S.-ból alakult-e a magyar S. keleti elemek befolyása alatt, vagy az osztrák örökséggé vált burgund tartományokban alakították-e át I. Miksa császár magyar huszárainak S.-ját: eddigelé nem lehet eldönteni, bár az utóbbi föltevés valószinübbnek látszik; a németek a burgundi S.-ot magyarosan Zischägge-nek is nevezték s ez szintén az utóbbi föltevést igazolná; a S. elnevezés ugyanis egyenesen a magyar S.-nak a szorosabb megjelöléséből keletkezett az ellenző nélküli salappal szembeállítva a «siska»-szélü vassüveget v. vaskalapot; ez a S.-forma aztán a «szyszak» szóval együtt a lengyeleknél is meghonosodott. A későbbi nyugati S.-ok köz a XVI-XVII. sz.-ban legáltalánosabb volt a császári hadsereg által hazánkban is ismeretes spanyol eredetü morion, mely a vaskalapnak egy tarajjal s elül-hátul csúcsban futó karimával ellátott változata. A 30 éves háboru után a S. használata megszünik s helyét a kemény bőrből készült, különböző idomu csákók foglalják el. Kivételesen azonban később is feltünik az érc-S., mint Napoleon vérteseinél és dsidásainál, az osztrák vérteseknél és a Bach-korszak zsandárainál; napjainkban porosz hadsereg használja az u. n. Pickelhaube-t.

[ÁBRA] XVI. századbeli magyar sisak a torinói kir. fegyvergyüjteményben.

[ÁBRA] Dobó István sisakja egri síremlékén.

[ÁBRA] Szasszanida-sisak a firuz-abádi domborművön.

[ÁBRA] XVII. századbeli hajdu-sisak a bécsi udv. gyüjteményben.

[ÁBRA] Vigmáni (Igmándi) Lőrinc vajda sisakja 1304-iki pecsétje után.

[ÁBRA] Hunn-avar sisak egyik nagyszentmiklósi edény domborműve után.

[ÁBRA] XIV. századbeli magyar sisak a Képes Krónikából.

[ÁBRA] Szapolyai Imre nádor (1487) sisakja síremléke után.

[ÁBRA] XV. századbeli janicsár-sisak a konstantinápolyi Szt.-Iréne fegyvergyüjt.

[ÁBRA] Ferdinánd tiroli herceg (1595) huszársisakja a bécsi udv. gyüjteményben.

[ÁBRA] XIV. századbeli fazéksisak Szirmay Alfréd gróf gyüjteményében.

[ÁBRA] XVI.századbeli magyar torna-sisak a bécsi udv. gyüjteményben.

[ÁBRA] Zécheni Tamás erdélyi vajda (1321-42) sisakja pecsétje után.

[ÁBRA] Róbert Károly (1342) sisakja a képes krónikából.

[ÁBRA] Nagy Lajos (1382) sisakja a székesfejérvári sírjáról.

[ÁBRA] Zrinyi Miklós (1566) sisakja a bécsi udv.gyüjteményben.

[ÁBRA] Burgundi vassapka, magyarországi származásu (királyi arzenál Torinóban).

[ÁBRA] Német fazékalaku harci sisak a XV. sz.-ból (Bern).

[ÁBRA] Germán sisak a VII. vagy IX. sz.-ból, egy régi kézirat után.

[ÁBRA] Normann sisak egy X. sz.-beli kézirat után.

[ÁBRA] Konikus sisak a X. sz.ból.

[ÁBRA] Angol fazék-sisak a XII. sz.-ból (Tower, Londonban.

[ÁBRA] Lovassisak, ugynevezett burgundi sapka a XVI. sz. végéről. (Fegyvergyüjtemény a tiroli Ambras kastélyban.)

[ÁBRA] Karolingi sisak a IX. sz.-ból, egy régi kézirat után (párisi államkönyvtár).

[ÁBRA] Morvaországban talált sisak a XI. sz.-ból (ambrasi gyüjtemény).

[ÁBRA] Normann sisak orr- és nyakvédővel Hódító Vilmos fején, a bajeui szőnyegen.

[ÁBRA] Német sisak, a Biblia sacra egy miniaturja után, a X. sz.ból (párisi államkönyvtár).

[ÁBRA] III. Károly lotaiai herceg sisakja (1540-1608.), aranyozva és féldrágakövekkel díszítve (magyar munka)

[ÁBRA] Angol-szász sisak, egy a British-Museumban levő, a X. sz.-ból száramzó kézirat után.

S. a heraldikában a címer második fő alkotó része. A heraldika legrégibb idejében (XII. sz.) a paizs volt a címer fő alkotórésze, mig a későbbi korban, főleg a heraldika virágkorában, a S. és járulékai fontosságra nézve megközelítik a paizst magát. Sőt nem ritkán, főleg pecséteken, cak a S. fordul elő a címer helyett. L. még Föveg.

Forrás: Pallas Nagylexikon