Skandináv zene
E gyüjtő címen rendesen a dán, svéd, norvég s az izlandi
szigetcsoportokat lakó népfajok zenéjét szokás érteni, mely azonban manapság
már a fent jelzett nemzetiségek sok százados átalakulása, fejlődése és más
nemzetiségekkel való összekeveredése által ugyszólván külön jelleget öltött s
modern továbbfejlődésében is épp oly külön utakon halad, mint a többi
nemzetiségek zenefajai. A szorosan vett skandináv népfajok zenéi mind egy közös
néptörzs őszenéjére, a germánra vezethetők vissza; mindegyiknek fejlődése két
külön epokára osztható, u. m.: a kereszténységet megelőző s az azt követő
korszakra. Az előbbi a szélesen ismert és elterjedt ős bárdok költői szövegeire
és dalaira támaszkodik, mig az utóbbi a keresztény egyházi énekekben s az
azokhoz alkalmazkodott népdalköltészetben találta meg modernebb fejlődését. A
skandináv ős-zene nyomaira leginkább Izland lakóinál lehet még ma is találni.
Legközelebb áll ehhez a svéd és norvég népfajok zenéje, melyek dallami
eredetiségben s fordulatokban igen gazdagok. A legújabb kor zeneköltői közül
többen merítettek belőlük. Ezekkel szemben a dánok zenéje, mint a nyugati
civilizáció forgatagához legközelebb eső népfaji zene, mondhatni a
legváltozatosabb módosuláson ment s megy keresztül. A S. általános jellege a
természetes naivság, a komor melankolia s a természet és a családi élet
mozzanataival szorosan egybefüggő hangulatok érvényesítésében van, azért oly
közvetlen hatásu. Táncritmusokban is sajátlagos vonásokkal van telítve, melyek
lényegesen elütnek a nyugati délvidéki népek táncritmusaitól.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|