Skandináv zene

E gyüjtő címen rendesen a dán, svéd, norvég s az izlandi szigetcsoportokat lakó népfajok zenéjét szokás érteni, mely azonban manapság már a fent jelzett nemzetiségek sok százados átalakulása, fejlődése és más nemzetiségekkel való összekeveredése által ugyszólván külön jelleget öltött s modern továbbfejlődésében is épp oly külön utakon halad, mint a többi nemzetiségek zenefajai. A szorosan vett skandináv népfajok zenéi mind egy közös néptörzs őszenéjére, a germánra vezethetők vissza; mindegyiknek fejlődése két külön epokára osztható, u. m.: a kereszténységet megelőző s az azt követő korszakra. Az előbbi a szélesen ismert és elterjedt ős bárdok költői szövegeire és dalaira támaszkodik, mig az utóbbi a keresztény egyházi énekekben s az azokhoz alkalmazkodott népdalköltészetben találta meg modernebb fejlődését. A skandináv ős-zene nyomaira leginkább Izland lakóinál lehet még ma is találni. Legközelebb áll ehhez a svéd és norvég népfajok zenéje, melyek dallami eredetiségben s fordulatokban igen gazdagok. A legújabb kor zeneköltői közül többen merítettek belőlük. Ezekkel szemben a dánok zenéje, mint a nyugati civilizáció forgatagához legközelebb eső népfaji zene, mondhatni a legváltozatosabb módosuláson ment s megy keresztül. A S. általános jellege a természetes naivság, a komor melankolia s a természet és a családi élet mozzanataival szorosan egybefüggő hangulatok érvényesítésében van, azért oly közvetlen hatásu. Táncritmusokban is sajátlagos vonásokkal van telítve, melyek lényegesen elütnek a nyugati délvidéki népek táncritmusaitól.

Forrás: Pallas Nagylexikon