Skandinávia

félsziget Európa É-i részében, amely ÉK-en 520 km. hosszuságban összefügg Oroszországgal, s amelyet az Északi-jegestenger, a nyilt Atlanti-oceán, az Északi-tenger, a Skagerrak, Kattegat és Sund, továbbá a Keleti-tenger és Botteni-öböl határolnak. Hossza 1870, szélessége 370-750 km. Területe mintegy 800,000 km²; rajta van Svéd- és Norvégország (l.o.). Nyugati felét, főképen Norvégiát hegyek takarják, mig K-i fele vagyis Svédország széles és alacsony lépcsőkben ereszkedik le a tengermellék sík vidékére. A skandináv hegyes vidék Európa más hegyrendszerével semmi összeköttetésben sincs; ÉK-ről a Varangerfjordtól DNy. felé a Lindesnäsig vagyis az É. sz. 71°-tól az 58°-ig húzódik, 1800 km.-nyi hosszuságban és 300 km.-nyi átlagos szélességben, körülbelül 500 km²-nyi területet borítván. A skandináv hegység sokkal egyhangubb és kevésbbé tagolt, mint a középeurópai hegységek; nem hegyláncok alkotják, hanem hegytömegek; összefüggő s élesen kiváló gerincek rajta nincsenek; nagyobbrészt csak hullámos felföldek (fjeldek), amelyek a hegység É-i részében keskenyebbek és D-en 75-90 km.-nyi szélesek és amelyeken szabálytalanul elszórt szarv- vagy kúpalaku hegycsúcsok ülnek. A skandináv hegységben 4 fő részt különböztetnek meg, ezek: É-on a 300-650 m. átlagos magasságu lappföldi hegység a Varangerfjord és az É. sz. 67°-a közt; az 500-800 m. átlagos magasságu Kölen vagy Kjölen, az előbbitől Ny-ra; a Statnäs-fokig és a Lagen forrásáig nyuló Dovrefjeld, 800-1100 m. átlagos magassággal; végre a D-i fjeldek, amelyek a félszigetnek DNy-i, a Sognefjord és Skagerrak közt elterülő vidéket foglalják el, a Hardangerfjeldben 1200-1600 m.-nyi átlagos magaságot érnek el és ettől D-re ismét 1000-500 m.-nyire szállnak alá. A hegység tehát É-ról D. felé magasodik és a legdélibb részben ismét hirtelen alá ereszkedik. Ugyanez áll a hegycsúcsok magasságáról. A hegycsúcsok a lappföldi hegységben legfölebb 1000 m. magasak; a Kjölenben a Kebnekaisse (67° 53") 2136 m., a Dovrefjeldben a Snehätten (62° 20") 2306 m. és a hatalmas Jostedalsbraetől K-re fekvő Faldhöppigen 2560 m. Ugyanily arányban növekszik a hegység szélessége is. Magas földrajzi szélességéhez mérten, bár csak középmagasságu hegység, egészen a magas hegység jellegét viseli magán; zordságát és vadságát illetőleg a maga glecsereivel és hómezőivel felülmulja az Alpokat. A K-i lejtő igen szelid, a Ny-i ellenben rendkivül meredek; sok helyen 600 és több m. magas és meredek sziklafalakban ereszkedik le a tengerbe, ahol a partokat szegélyező sziklás szigetek alkotják a folytatását. A K-i lejtőn számos egyközü, DK-nek és K-nek vonuló folyamvölgy mosódott ki, mig a Ny-i oldalon számos a fjord, a keskeny magas sziklafalaktól szegélyezett öböl, amelyek néha több ágra is oszolva, rendkívül mélyen nyomulnak be a szárazföldbe. E fjordoknak a K-i svéd lejtőn az édes vizü tavak felelnek meg, amelyek mindannyian a hegységből a síkságba átmenetül szolgáló 250-330 m. hegylépcsők mélyedései, keskeny és hosszukás medencék, inkább csak a beléjük ömlő folyók kiszélesedései. A Svédország K-i szélén elterülő síkság 360,000 km² területet foglal el. A skandináv hegység nagyobbára gnájszból és csillámpalából, csekélyebb mértékben porfirból, szienitből és gránitból áll. A vulkáni kőzetek teljesen hiányoznak; kövületeket magukban foglaló rétegek még az alföldön is alig találhatók. Ez az oka, hogy S. talaja nagyobbára csak őskőzettörmelékből áll, hogy benne a sórétegek teljesen hiányzanak, kőszén csak D-i csücskén található, mig ezüst-, réz-, de különösen vasércekben bővelkedik.

S. vizekben igen gazdag; a nagy csapadékmennyiség ennek fő oka. Folyói mind a mellett a hajózásnak nem tesznek nagy szolgálatot, mert sziklás medrökben a föld lejtősödésének megfelelően gyakran találni lépcsőket és igy gyakoriak az illető vidékek természeti szépségeit nagy mértékben emelő vizesések. A félsziget K-i felét számos kisebb-nagyobb folyó szeli át. Mindezek a skandináv hegységben erednek és a Botteni-öböl, Keleti-tenger, Kattegat vagy Skagerrak felé folynak. Az északiak iránya ÉNy-Dk-i, amely a többieknél mindinkább D-ivé és végre egészen D-ivé lesz. Közülök a jelentékenyebbek: a Tornea-, Lulea-, Pitea-, Ulmea-, Angermann-, Indals-, Ljusne-, Dal- és Motalaelf, amelyek a Botteni-öbölbe és Keleti-tengerbe torkolnak, a Götaelf és Glommen, amelyek a Skagerrakba szakadnak. A Ny-i lejtő folyói mind rövidek. E folyóvizeken kivül számos az édes vizü tó, amelyek közül a Vener, Vetter, Hjelmar és Mälar a legnagyobbak. Az éghajlat egészen oceáni és sokkal enyhébb mint Európának ugyanazon szélességi fokok alatt fekvő K-i részein. De a félsziget egyes részeiben is nagyok az éghajlati különbségek. A hegység Ny-i oldalán fekvő helyek klimája átlag nedvesebb; a tél kevésbbé hideg és a nyár hüvösebb, ami a tengeráramlatoknak és a tengerről jövő szeleknek tudható be; ellenben a K-i oldalon fekvő helyek klimája már kontinentálisabb, itt kevesebb a csapadék, hidegebb a tél és melegebb a nyár. É. felé a nyár mindig rövidebb lesz, mig a sarkkörön túl a tavaszt és őszt is beleszámítva már csak 56 napig tart. A Ny-i lejtő Európának csapadékban leggazdagabb vidéke; az évi csapadékmennyiség 2000 és több mm.; ellenben a K-i lejtőn ennek alig egynegyed része. Az örökös hó határa a földrajzi szélességgel van összefüggésben; a K-i lejtőn a melegebb nyarak és kevesebb csapadék miatt magasabban van mint a Ny-in. A Galdhöppigen K-i lejtőjén 1446, Ny-i lejtőjén pedig 1255 m.-nyi magasban van. A skandináv országokhoz tágabb értelemben még Dániát is beleszámítják.

Forrás: Pallas Nagylexikon