Sokácok

(sokci), hazai, róm kat. vallásu délszláv néptöredék, melyet a külföld hiresebb etnologusai még a legutóbbi időkig a velük szomszédos területeket lakó bunyevácokkal (l. o.) azonosítottak, ámbár ezektől ugy antropologiai, mint etnográfiai tekintetekben teljesen különállanak. Nevök etimolgiája tisztázva nincsen, de valószinü, hogy azt előbbi hazájuk (a mai Bosznia és Hercegovina, továbbá Dalmácia) valamely földrajzi tényezőjétől nyerhették. Vándorlásuk útját a Szlavoniában szétszórt sokác telepek jelzik. Magyarországon nagyobb számmal Baranya vármegyében, Bács-Bodrog vármegye Szónta, Vájszka, Bogyán, Plávna, Szántova, Bereg, Bács és Monostorszeg községeiben, továbbá Torontál vármegyében laknak, mely vidékekre - s ez különösen a bácsvármegyei S.-ra szól - egyházi anyakönyveik tanusága szerint a törökök sanyargatása elől a XVII. sz. második felében vándoroltak be. Számuk aránylag csekély, a Bácskában hozzávetőleges számmal 15,000-en vannak, összes számuk sem haladhatja meg a 20,000-et.

Antropolgiailag ugy a gör. kel. szerbektől, valamint a szintén róm kat. bunyevácoktól első tekintetre különböznek. Egymás közt házasodnak s ez is hozzájárult antropologiai tipusok megőrzéséhez. Középtermetüek, a 170 cm.-en felüli egyének rendesen szerbeknek bizonyulnak. Arcuk tojásdad körvonalu, a nők kendőzik magukat. A férfiak sötétbarna, de nagy ritkán fekete hajukat vállig és a szemöldökívig növesztik, az aszonyokét szombaton este, egyes községek szerint változó mesterkélt frizurává kötik-fonják, mely aztán egy hétre szól. Az orr legtöbbnyire egyenes, csak ritkán gyenge sasorralaku, szemük mandolavágásu, a szembogár ezeknél is feltünően nagy, fogaik még az öreg embereknél is teljesen épek. A nyak rövid. Mellkasuk aránylag gyenge alkotásu, a kéz- és a lábizomzat satnyulásban van. Kérges tenyér kevés van. Leányaik közmondásos szépségüek, csunyát köztük igazán nem látni, annál többet az asszonyok közt, akik 30 éves korukban már valódi vénasszony számba mennek. Táplálkozásuk, legalább a Bácskában, rossz s éppen a legnagyobb községekben évszámra kenyérből, nyers vöröshagymából és pálinkából áll. A Duna-menti községek lakói, kik hallal is élnek, hasonlíthatatlanul jobb kinézésüek. A népség korán őszül, legtöbbet tüdővész pusztít; a venerikus bántalmak sem ritkák. Erkölcseik hirhedtek, pénzért az apa leányát is prostituálja, máskép nem is telnék a sok női cifra ruhára.

Etnográfiájukat illetőleg a velük lakó németektől átvett és a délszlávoknál általánosan divó házközösség (zadruga) követelményei szerint átalakított házban laknak, melynek legjellemzőbb része a házbeli párok közös hálókamrája (vajat), annyi ággyal és tulipántos ládával, ahány pár használja. Butorzatuk szegényes, a szövőszék egyetlen házból sem hiányzik. Szokásaik a szerbekével sokban egyeznek, rendkivül babonásak. Táncuk a kolo, a dodola-járás (esőkérés) náluk is szokásos, a halottak kultuszát nagyban űzik. Ruházatuk talán az egész országban a legfeltünőbb, a «magyarországi indusok» elnevezés joggal illeti meg őket. A férfiak ruhájára jellemző a báránybőrkucsma és a vastag fekete nyakkendő, mely itt is, mint a szomszédos Szlavoniában sohasem hiányzik a férfi nyakáról. Az ing és a gatya szerb vászonból készül, télen ezek fölött majdnem térdig érő sok szinben kivarrt báránybőrbundát visel. A lábat csíkos kapcába takarja s e fölé szíjas opánkát húz. Az asszonyi ruházat fő alkotó részei: a fejre húzott kapica (a dogék sapkájára emlékeztető formával), a válltól a földig érő, derékben övbe fogott redős ing, néhol keresztbe kötött selyem melling, amihez a leányoknál még az ezernyi művirágból, arany- és szövetcsipkéből álló fejdísz, továbbá a nyakra akasztott, véget-hosszat nem érő üveggyöngysor járul; a lábon az ismeretes himzéses szerb papucsot viselik.

Forrás: Pallas Nagylexikon