Sors
az emberi élet menetének intézője (istenség), vagy az emberi
élet összefoglaló képe (jó vagy rossz sors). A modern drámairodalom inkább csak
életképeket ad, a sorsot csak a cselekedet társadalmi következményének nézi és
inkább hajlandó a sorsban véletlenséget nézni. Az antik felfogás nagyon
ragaszkodott a sors isteni, törhetetlen, vashatalmához és néha még oda is
tévedt, hogy a sors által az egyéni szabad akaratot is megsemmisítve látta. Ezt
a zsarnoki sorsot fatum (l. o.) szó alatt ismerjük. A német irodalomban e
század első negyedében egy fajtája a dramatikusoknak támadt, kik ezt az antik
túlhajtást utánozták és a rémség sorsdrámát (Schicksalsdrama) megújították.
Közép úton jár Schiller, ki Wallensteinjában azt hirdeti, hogy minden ember a
saját sorsának kovácsa, hogy «keblünkben tündökölnek sorsunk csillagai». A sors
metafizikai értelme tehát nagyon elgyengült, elmosódott a mai irodalomban,
annál élénkebben kapaszkodunk még ma is ahhoz, hogy a dráma az emberi sorsot,
mint a jólét és nyomor közt való váltakozást és hányódást fesse. Ebben az
irányban Ibsen, Voss és sokan fölelevenítették a szini irodalom már
megmerevedett sablonjait és figuráit. L. még Nemezis.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|