Spanyol művészet

A középkori S.-ben két, eredetére és jellemére nézve különböző civilizációnak, a mohammedán hódítók és a keresztény birodalmak civilizációinak alkotásai találkoznak. Csak a XVII. sz.-ban tünnek fel kivételesen sajátlagos nemzeti iskolák. Az építészetre vonatkozólag l. Alhambra, Arab művészet és Építészet.

A középkori spanyol szobrászat párhuzamosan halad az északi országokéval, ugyannyira, hogy az emlékművek gazdag kincseiben az idegent a hazai elemtől alig lehet elkülöníteni. A IX. sz. óta tett szobrászati kisérletek félig még barbárok; csak a XII. sz. vége felé kezd haladás nyilvánulni. Az első nagyobb mű a santiagói aranykapu (1188). A tarragonai székesegyház az ó-keresztény időktől kezdve a barok-korszakig különféle stilfajokat mutat; a burgosi székesegyház gazdag gót stilü munkákban, továbbá a toledói és leoni egyházak is. Kataloniában és Valenciában a francia hatás mellett a lombardiai és pisai iskola hatását is észrevehetni. A XV. sz. óta a németalföldi és az alnémet elem tünik föl. A spanyol domborművészet aranykora a XV. sz. közepétől a XVII. sz. első negyedéig terjed, a XV. sz. még a gótikához, a XVI. sz. a renaissancehoz tartozik. Az első korszak legtökéletesebb művei közül valók zaragozai és tarragonai székesegyházak főoltárai; a sevillai (Dancart) és toledói (Egas) székesegyház óriás oltárképei; pazar ornamentikával ékesek a burgosi kartauziak kolostorának (Gil de Siloe) oltára és síremlékszobor, aminők minden templomban vannak. Az olasz renaissance stilusát a XV. sz. utolsó évtizede óta különböző nemzetiségü művészek terjesztették; a legjelentékenyebb képfaragó és ornamentista a burgundi származásu Vigarni Fülöp volt (Burgos, Toledo és Granada). A korai renaissance szép motivumait csakhamar elnyomta az a fantasztikus stil, amelyet a hagyomány Berruguete Alfonz nevével kapcsol össze, noha Diego de Siloe, Covarrúbias, Xamete stb. tán még inkább igényt tarthatnak rá, hogy e szempontból említtessenek. Ekkor épületek a sevillai sekrestye és királyi kápolna Rianótól tervezett s szobrokkal fedett dísztermei s a sevillai városháza. Leon és Pompeo Leoni II. Fülöp s hozzátartozóinak bronz szobrait készítették el, ilyen p. az Escorial kórusában levő szobor. Firenzei művészekkel is találkozunk: Fancelli Domokos készítette János herceg emlékszobrát Avilában, s Ferdinándét és Izabelláét Granadában; Michele Sevillában Mendoza biboros emlékszobrát. A barcelonai származásu Ordonez Bertalan lombardiai és toscanai szobrászok segítségével elkészíti Szép Fülöp és Kasztiliai Johanna emlékszobrait Granadában és a Ximenes biborosét Alcalában stb. A renaissancekori spanyol szobrászatban az első helyet mindazonáltal Aragonia foglalja el, példák rá a zaragozai régi katedrális és a huescai székesegyház alabastrom főoltárainak reliefjei, a San-Engracia-kolostor homlokzata; aztán következik Navarra Anchetával és Vengoecheával. Innen kezdve feltünnek a nagy széles fafaragásu oltárképek, amelyeken az aranyozás és a kifestés is szerepelt. A stil a legkésőbbi renaissance és a Michelangelo stilje, amelynek legkiválóbb képviselői Becerra Gáspár (az astorgai oltárkép, 1569), továbbá Juni János (a Pieta a segoviai székesegyházban) és Hernandez Gergely. Ennek az estofado-szobrászatnak 1600 körül Sevillában Montanes volt a képviselője, akinek klasszikusan nemes alakjai e stil legtökéletesebb munkáihoz tartoznak. Tanítványa Cano (l. o.) volt. A barok stil korában is komoly és jelentékeny munkákat mutathat fel a spanyol szobrászat, ilyenek p. Salcillo nagy természetességgel, mély érzéssel készített szoborcsoportjai.

A spanyol festészet legrégibb emlékei a X. sz.-beli miniatürképek; emlékszerü festményekkel találkozunk a XVII. sz. vége felé a bizánci boltozatfestményeken, a leoni San-Isidoro-panteonban. A XIV. sz. folyamán a gót építészettel együtt az akkori francia stil is meghonosodott; az udvarban a toscanai Dello és Starnina működtek. Számos toledói falfestmény (a San-Blas-kápolnában), a salamancai régi székesegyházban levő nagy tempera-oltárkép a firenzei iskolához tartoznak. A XIV. sz. második felében és a XV. században, mint számos épen maradt oltárkép bizonyítja, már mindenütt voltak vidéki iskolák, amelyeknek stilje hasonló az akkori olasz és alsórajnai stilhez. A XV. sz. közepe táján a flandriai olajfestészet kezdett meghonosodni, előbb Dalmau Lajos révén Barcelonában (1445), leginkább azonban bevándorolt németalföldiek (Flandes János), Miguel, a kereskedelem és spanyol utánzók (Gallegos Zamarobán, Sanchez de Castro és Alejo Fernandez Sevillában) révén. Csak elszórtan mutatkozik az olasz quattrocentisták (Borgogna János Avilában, Toledóban) freskó-stilja, Berruguete Péter (Avila) udvari festő is olasz hatás alatt áll. A XV. sz. festészetében nyilvánuló realizmus elősegítette a nemzeti elem fejlődését, azonban a XVI. sz. második harmada óta ismét feltünt a római-firenzei modorosság, amelyet spanyol festők Olaszországból hoztak magukkal. Az utánzás korszaka volt ez, amelynek képviselői: Berruguete és Correa D. Kasztiliában; Vargas a freskó-festő és a brüsszeliből spanyollá lett Campana Sevillában, Morales Badajozban, San-Leocadia Pál és Macip Vince János Valenciában stb. A valenciai székesegyház oltárszárnyai is Leonardo da Vinci tanítványának Hernand Yanesnek és Fernando de Llaronnak (1507) mesterműve. Az arcképfestésben a németalföldi ízlés maradt az uralkodó; képviselői: Antonis Mór, Alonso Sanchez Coello és Pantoja de la Cruz (megh. 1609.). A XVI. sz. vége felé a nemzeti szellem újra feléledt; Velence a kolorisztikus irányra hatott fejlesztőleg, amelyhez tartoztak: Fernandez, Navarrete és tizian tanítványa, El Greco Toledóban (1575 óta), akinek tanítványai: Luis Tristan és Maino a maguk vágta csapáson haladtak. Pedro Orrentét a spanyol Bassanónak nevezték. A spanyol ízlés sajátságos elemei: a realizmusnak a vallásos érzelemmel való egybekapcsolása, az árnyékos fény kiemelése, az összhatásra célzó ábrázolás először a sokoldalu Juan de las Roelasnál (Sevilla) mutatkoznak (meghalt 1625.); hozzá csatlakozott Herrera, Velazquez tanítója. Valenciában Ribalta (megh. 1628.) volt az új ízlés képviselője. A XVII. sz. aranykorbeli spanyol festészetének legnagyobb mestereit a naturalisztikus alapelvek inspirálták; ide tartoznak: Zurbaran, Jusepe de Ribera (Valenciából) aki azonban Olaszországban képezte tovább magát és ott is maradt; a nagy realista arcképfestő Velazquez (l. o.), Cano (l. o.), akihez a granadai iskola főnökei csatlakoztak; végül leghiresebb festőjük Murillo (l. o.). Tiziannak és Rubensnek a királyi kastélyokban összehalmozott képei hatása alatt Madridban ügyes kolorista-iskola keletkezett: Cerezo, a két Rizi, Diego Polo, Escalante, Antonio de Pereda és Claudio Coello. A XVIII. században a spanyol festészet csak az olasz és francia festészetnek halvány visszatükrözése; ide tartoznak: Bayeu, Vanloo, R. Mengs és Tiepolo, akik a királyi palotában festettek. A spanyol festészet nemzeti szelleme csak Goya y Lucientesben éledt újra. Egy kevéssé fontos új-klasszikai és még ennél is gyöngébb romantikus irányzat letünte után a spanyol festészet az utolsó évtizedekben hatalmas lendületet vett, amelynek fénye egész Európát elkápráztatta. A különböző világkiállításokon kiállított festmények az eredetiség megdöbbentő erejével, érdekes változatosságukkal és a technikának bámulatos tökéletességével hatottak. E különböző talentumok azonban többnyire Párisban és rómában képeztek magukat. A képirásban két irányt lehet megkülönböztetni. A nagy történelmi képeken a tárgyválasztásban és a felfogásban ismét feltünik a tragikusnak, a komornak, olykor a kisértetiesnek és kegyetlennek hajhászása; az ábrázolásban a kérlelhetetlen realizmus és az összhatásra számító módszer. A kabinetfestésnek hódoló festők egy másik csoportja pedig a modern szellemet, a csecsebecsék kultuszát és a jelenkori spanyol társaság léhaságát merészen domborítja ki a képein, amelyek nagyszerü szin- és fényhatásokat mutatnak. E két irány olykor egy személyben egyesül. A nagy történelmi festőkhöz tartoznak: Pradilla (l. o.), Rosales, Martinez Cubello; újabban José Benlliure y Gil, Tejedor s mások is hozzájuk csatlakoztak; genrefestők: Mariano Fortuny, Zamacois, Juan antonio Gonzalez, továbbá E. Sala, Fernandez y Baldenes, Jimenes y Aranda, Angel Lezcano stb. Arcképfestők: Federico Madrazo (megh. 1894.), Pescador, Eguiquipa. A tájképfestés is a francia irányt követi; említendők: Martin Rico, aki tájkép- és genrefestő egyszersmind, Raimundo de Madrazo, J. Masriera, Ruis de Valdivia, Modesto Urgell, Morero y Galicia, Carlos de Haes, Garnelo stb.

Forrás: Pallas Nagylexikon