Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Spanyol zen... ----

Magyar Magyar Német Német
Spanyol zen... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Spanyol zene

Középkor.

Himnuszok, románcok és cantigá-k. A középkorban a spanyol zene sorsa szorosan összefügg az országot hatalmukban tartó arabok fényes kultúrájával. Egyike a legelsőknek, kik a spanyol zenekultúrára jelentékeny hatást gyakoroltak, El Farabi, a hires keleti zenész, aki 950. halt meg Damaszkuszban. Mint teoretikus, már kiválik nézeteinek eredetiségével, melyek eltérnek az akusztikai számviszonyokon alapuló pythagorasi elmélettől. A kultúra fő-középpontja Córdoba, a kalifátus székhelye, de a zenei fejlődés székhelye Sevilla volt. Ez a város még ma is hazája annak az andalúziai, vagy flamenco-zenének, mely egyenes ágon az arab művészet leszármazottja. De meg kell jegyeznünk, hogy ha az arab művelődés befolyásolta is a spanyol zenét, a spanyol nemzeti művészet jelentékeny mértékben viszonozta ezt a befolyást, mint ahogy általában a mozarab művelődés által megőrzött latin és vizigót hagyomány termékenyen hatott az arab nép kulturális fejlődésére. A mozarab rítus megteremtette a nemzeti liturgiát. És hogy a spanyol zeneművészet viszont jelentékeny hatással volt az arab zenére, azt eléggé bizonyítják a hires andalúziai dalok, mint a cana, a seguidilla, a soleares. A lovagi szellem is sokban hozzájárult a két faj viszonyának szorosabbá fűzéséhez. Az arab zenés és énekes költők (raxies) valószínűleg épp olyan népszerűek voltak, mint a spanyol trubadúrok. Másrészről igen jelentős folyamat ment végbe az egyházi zene terén is. Cordobában, jóllehet ott volt a muzulmán birodalom székhelye, Szt. Eulogius és Szt. Alvarus számos himnusszal gazdagították a nemzeti liturgia hymnáriumait. A toledói székesegyházban őrzött Breviáriumokban, Missalé-kben, Antifonáriumok-ban már világosan látszik, hogyan kezd lassankint kibontakozni a nemzeti szellem, amint a nemzeti Egyház hőseit és vértanúit megénekli. A himnusz-gyűjteményekben sok a világi és harcos-jellegű dal s épp ezekből származnak a románcoknak nevezett jellegzetes nemzeti műformák, melyeket eleinte latin, később spanyol nyelven írtak (Cantar del Cid Campeador, Toledo [1085-iki] megvételének históriája, Almeria megvétele [1114-ben] stb.).
Ezek az ősforrásai azoknak a dokumentumoknak, melyekről általában mint a régi spanyol zeneirodalom legérdekesebb darabjairól emlékeznek meg; ilyenek a Canciones, tonades, villancicos, a 16. századi vielle- és vihuela-játékosok s a 17. századi gitár-művészek gazdag repertoárkészlete. Maga a spanyol drámaköltészet is a románcokból ered. A leghíresebb románcgyűjtemény a Romancero del Cid, a spanyol nemzeti művészetnek a középkor végén keletkezett nagy emléke. A spanyol zene a 13. században a cantigá-kkal gazdagodik. Nagyfontosságú gyűjtemény a Cantigos de Loores y Milagros de Nuestra Senora (Miasszonyunk csodatetteiről szóló dicsőítő dalok) című; vagy 400 kompozíciót tartalmaz, mind a 13. század dalterméséből, különböző szerzőktől. A nagyrészt jámbor áhítattól sugallt dalokat X. Alfonz (1252-84) rendeletére gyűjtötték össze. (Pl. Rosas da rosas et flos da flores.)
X. vagy Bölcs Alfonz uralkodása nagyjelentőségű a spanyol kultúra szempontjából, mellyel szoros érintkezésben állott a provencal trubadúrok kultúrája II. Alfonz, Aragónia királya (1162-1196) kiváló trubadúr is volt. A korszak kiválóbb költői és zenészei közül Giraldo de Cabrera, Guillem de Bergadá, Hugo de Mataplana, Ramón Vidal de Bezandun és II. Péter aragóniai király nevét kell megemlítenünk. X. Alfonzé az az érdem is, hogy a salamancai egyetemen felállította a hírneves zenei tanszéket és elrendelte, que aya un maestro en organo et que yo le de circuënta maravedis de cada anno (alkalmaztassék egy orgonamester és adassék neki évi ötven maravedi).

A dráma kezdetei.

Cancionero-k. A cantigá-k mellett meg kell említenünk a spanyol művészetnek még egy emlékét, melyet valósággal a 13. század zenés drámájának tekinthetünk: a Festa di Elche c. misztériumot. A kis Elche városkában adták elő és Szűz Mária halálát és mennybemenetelét hozza szinre. A Festa di Elchét később a 16. század polifón stílusában írták át partitúrába (consueta), amivel nagyon eltávolodott az ősi hagyományoktól. A consueta megszerkesztésében bárom kiváló spanyol művész vett részt: Juan Ginez Perez, Antonio de Ribera és Lluis Vich.

A 14. századig nincsen világi színjáték s erősen egyházi hatások táplálják akkor is, mikor végre megjelenik: ez a Danza general de la muerte (Haláltánc, 1360), melyről a nagy Cervantes is megemlékezik a tűzesfantáziájú manchai lovag kalandjai között. Ugyanebbe a korszakba tartoznak Pero Gonzales de Mendoza dalai (Cantares scenicos), éneklésre szánt klasszikus utánzatok. Abban az időszakban, amely II. János (1419-1454) uralkodásától a katolikus királyokig (1474-1516) terjed, keletkeztek az irodalmi és zenei Cancionerok (Dalgyűjtemény), a művészi dokumentumoknak e megbecsülhetetlen értékű gyűjteményei. Hires a Cancionero de Palacio, 460, 15. és 16. századi szerzemény gyűjteménye. Barbieri, a kitűnő zenetudós adta ki 1890; a spanyol zene történetének legfontosabb forrásmunkája.

Elméleti irodalom.

A spanyol zenekultúra történetében nagy szerepük van a teoretikusoknak, főként a 15. és 16. században. A 15. században Bartolomeo Ramis de Pareja-nak, a salamancai egyetem zenetanárának neve foglal el uralkodó helyet. 1482. Olaszországba ment, Bolognában telepedett meg és iskolát nyitott, ahol eredeti és akkoriban nagyon merész elmélete heves vitákat idézett fel. E viták kapcsán különösen híressé lelt az a polémia, melyet tanítványa, Giovanni Spataro folytatott az ő védelmében Nicola Burzioval és Franchinus Gafurius-szal. Ramis de Pareja Bolognában adta ki de Musica c. traktátusát, mely talán az első nyomtatott zeneelméleti mű s ma már igen ritka. Ramis eltér Boëthius hagyományától s makacs ellenfele az Arezzoi Guido-féle hexakkord-rendszernek és szolmizációnak. Ő volt az első, aki felismerte az egyenletes temperálás szükségességét. A 16. században Spanyolországot valósággal elárasztják a teoretikus művek. Mind e didaktikusok között a legeredetibb és legönállóbb kétségkívül Gonzalo Martinez de Bescargui volt, Ramis de Pareja vetélytársa és később követője. Műve: Arte de cantollano (= cantus planus, egyszerű korál) e contrapunto e canto de organo con proporciones y modos, 1511-ből való. Külön említést érdemel a toledoi Diego Ortiz, aki 1558. Nápolyban az alkirály karmestere volt. Főérdeme, hogy egyike a legelsőknek, akik hangszeres zenét tanítottak és ebből a szempontból nagyfontosságú munkája, a Tratado de glosas sobre clausulas y otros géneros de puntos en la música de violones (Róma 1553). De az a teoretikus, ki legjobban foglalta össze a spanyol zenei praxis elveit, Juan Bermudo andalúziai szerzetes volt, Declaración de los Instrumentos c. könyvével (Ossuna, 1549). Ez az egész elméleti mozgalom azután a spanyol zeneelméleti irodalom főművében, a tudós Francisco Salinas nagy munkájában kulminál: De musica libri tres (Salamanca, 1577); végül nem hagyhatjuk megemlítetlenül Francisco de Montanos orgonista művét: Arte de música theorica y prática (Valladolid 1562). A zenei gyakorlat terén mindenekelőtt Juan de l'Encinát kell megemlítenünk, kinek értékes munkásságát a Cancionero de Palacio dokumentálja; működését tehát a 15. század vége és a 16. század eleje tájára kell helyeznünk.

A 16. század mesterei.

A 16. század egész sor kiváló komponistát adott Spanyolországnak, kik között a polifón zene művelői a legjelentősebbek. Említsük meg itt mindenekelőtt Bartolomeo de Escobedot (Elhunyt 1563) s mellette három nagynevű komponistát: Moralest, Guerrerot és Victoria-t. Cristobal de Morales (Sevilla, 1512. Elhunyt 1553.) egyházzenei művek gazdag sorozatát hagyta hátra. Művei közül különös említést érdemelnek: Magnificat more hispano (Velence 1542), a megkapó Lamentációk (a böjti officiumra) és számos motetta. Rabelais korának legnagyobb zenészei között említi.
Francisco Guerrero szintén sevillai származású komponista, tehetségben egyenrangú Morales-szel, kinél egyébként fiatalabb (1528). Olaszországban Zarlinotól tanult s 1599. fejezte be életét. Mélységesen vallásos lélek volt s ez a vallásosság hatja át egyházi kompozícióinak gazdag sorozatát. Guerrero számos kompozíciója általánosan ismert volt a maga idejében; különös említésre méltók a következők: Sacrae Cantiones (motetták, 1555), két misegyűjtemény (1566); egy vecsernye (1584) és a Magnificat hagyományos dallamának mint cantus firmusnak 8 tonus -ára irt Magnificat-ok gyűjteménye. Írt még két ötszólamú Passio-t és igen elterjedt műve volt négyszólamú miséje a Simile est regnum coelorum cantus firmusára.
Az andalúziai iskolához tartoztak még: Fernando de las Infantas és Francisco Soto, aki majdnem állandóan Rómában élt, mint Neri Szt. Fülöp mellett az Oratórium-kongregációnak egyik szervezője. De a 16. század legnagyobb spanyol zenésze Tomas Luis de Victoria (1540 körül); valószínűleg Bartolomeo Escobedo tanítványa. 1566. Rómában találjuk mint a Collegium Germanicum káplánját, később karmesterét. Victoria élete folyása ismeretlen; halála évét sem tudjuk. Kizárólag egyházi zenét irt: miséket, motettákat, zsoltárokat. Ő komponálta meg először a liturgiai évnek teljes himnáriumát (Hymni totius anni secundum Sanctae Romanae Ecclesiae, consuetudinem, Róma 1581).

A többszólamú világi zene forrásai a 16. századra nézve is a már említett Cancionero de Palacin és a Villancicos de diversos autores, melyeket az uppsalai egyetem könyvtárában őrzött értékes kötet foglal magában. A többszólamú világi zene legismertebb művelői Juan Vasquez és Pedro Alberto Vila, a -katalán iskola képviselője, Mateo Flecha, a népszerű Ensaladas (Egyveleg) szerzője és az ünnepelt Penalosa voltak. A hangszeres zene kultiválói közt a legelső helyek egyikén áll Antonio de Cabezón orgonista (elhunyt 1566), tientos (toccaták), diferencias (variációk) stb. szerzője. Filippo Pedrell, ki műveit közzétette, a spanyol Bachnak nevezi Cabezónt. De az orgonakompozíciók irodalmánál a spanyol hangszeres zene történetében sokkal fontosabb a vihuela irodalma.

A vihuela (viola-típus) igen elterjedt hangszer volt, akárcsak Olaszországban a lant és különösen népi dallamokból készült átiratok előadásánál játszott jelentős szerepei. A kézzel pengetett vihuela (v. de mano, lant) elterjedtebb volt a vonósnál, hat húrja volt, amíg Bermudo, a jeles teoretikus, egy hetedikkel meg nem toldotta. A legjelentősebb vihuelisták Don Luis Milan, Luis de Narbaez, Alfonso Mudarra és mindegyiknél kiválóbb a hires Miguel de Fuenllana a hires Orphenica Lyra (Libro de Musica para vihuela, intitulado O. L., Sevilla 1554) szerzője. A vihuela fénykora a 16. század utolján ér véget, amikor a másik népi hangszer: a gitár (guitarra) kezdi meg uralkodását. Az első ismert gitárelméleti művet Juan Carlos Amat orvos írta.

A 17. század.

A 17. században a spanyol zenekultúra hanyatlani kezd; nyoma sincs többé nagy egyéniségeknek. Mindazonáltal megemlíthetjük néhány komponista nevét, így Sebastián Aguilera de Herediá-t (polifón egyházi kompozíciók szerzője), Manuel Correa villancico-komponistát, Fray Juan Romana orgonistát, a hires Mateo Romerot, akit Maestro Capitán néven ismertek és Sebastián Lopez de Velascot, ki főként miséket, motettákat, zsoltárokat és Magnificatot tartalmazó gyűjteményével tette nevét ismertté (Madrid 1628).

A 17. századi spanyol színpadi zenének nem volt határozottan körvonalazott jellege; itt általában az a recitálás és ének váltakozásából álló forma uralkodott, melyet zarzuelá-nak neveztek, Zarzuela kastélyról, ahol először tartottak ilyen előadásokat (a 17. század közepén). Az első spanyol zenés színjáték Lope de Vega pásztorjátéka volt, La selva sin amor (Erdő szerelem nélkül), melyet Madridban adtak először 1629; zenéjéből semmi sem maradt ránk. Az olasz értelemben vett operának még nem volt talaja Spanyolországban; első képviselőjét csak a 18. században találjuk. A sok zarzuela közül külön megemlítést érdemel Antonio Literes Acis y Galateá -ja (Madrid 1710). A hangszeres zene terén különösen Don José Cavanillas, a cataloniai Urgel székesegyházának orgonistája tűnt ki rendkívüli gazdagságú termésével, melyet kortársai is emlegetnek.

A spanyol gitár -nak, ennek a speciálisan spanyol nemzeti jellegű hangszernek elterjedésével kialakult a sajátos spanyol instrumentális stílus, nevezetesen azokban a táncformákban, melyek később általánosan ismertekké lettek. Ilyenek az ősrégi eredetű sarabanda, melybe pogány elemek vegyültek (az ugyanilyen nevű és a klasszikus zenei repertoárban annyira elterjedt tánc egészen másvalami és nincs benne semmi az eredeti spanyol jellegből); a ciaccona (chaconne), némelyek szerint indián és mulatt eredetű, meglehetősen elterjedt tánca a 17. századnak és csak később szorította ki a seguidilla és a fandango; a passacaglia (pasacalle); a hires folia, mely annyira népszerűvé lett Olasz- és Franciaországban stb.

A 17. század nagyszámú teoretikus műve közül megemlítjük az olasz Cerone spanyolnyelvű, sajátságos egyvelegét, melyet Nápolyban nyomtattak 1814.; címe: El Melopeo y maestro.

Az olasz invázió.

A 18. század első éveit az az elkeseredett, de kevéssé érdekes harc foglalja le, mely a spanyol és a határokon át beözönlő olasz zene közt tört ki. Az első olasz stílusban irt opera, Canisares költő Angelica y Medoro-ja volt, az olasz Francesco Coradini zenéjével (1722). A zenés színpad olasz szerzői közül megemlíthetjük még Francesco Corsellit, G. B. Melet és A. Confortit; mellettük két, spanyol szerzőtől való operát: Joaquin Martinez de la Roca Cassandra -ját és Juan Sisi y Mertre El oráculo infalible -jét (A csalhatatlan jóslat). A meglehetősen gyenge és elhanyatlott spanyol zene hiába igyekezett kivédeni az olasz zenészek fölényét, akik a királyi udvarnak is nagy kegyében állottak. A spanyol nemzeti művészet akkor kapta meg a kegyelemdöfést, amikor az országban megjelent a Farinelli néven ismert Carlo Broschi, a nagyhírű olasz szopránénekes, ki rendkívüli hatással volt V. Fülöp királyra. A király minden kegyével elhalmozta és a teljes zenei élet irányítójává emelte. Ugyanilyen csodálattal és pártfogással tüntette ki V. Fülöp utóda, VI. Ferdinánd is, úgy, hogy Farinelli hatalma erősen megnövekedett és jó 25 évig tartott. A nemzeti zeneművészet igen kis körbe húzódott vissza és úgy tűnik fel, mintha a spanyol zene története ebben az egész időszakban nem állana másból, mint a spanyolországi olasz zene történetéből. Mindazonáltal történtek kísérletek arra, hogy az autochton zene lerázza a jövevény olasz szellem igáját; és ebben az összefüggésben említhetjük meg Don José de Nebra és Don Luis Misson fuvolajátékos és komponista nevét; utóbbi teremtette meg a tónusok -ról elnevezett tonadillá-t, afféle többszólamú vokális ouverture-t, mellyel a spanyolok meg szokták nyitni színielőadásaikat. Don Antonio Rodriguez de Hita érdeme, hogy életre keltette a letűnt zarzuelát; a tudós Don Ramón de la Cruz közreműködésével megírta a kétfelvonásos Briseidá-t, a spanyol színházi zene egyébként közepes termésének egyik legértékesebb művét. Hasonló érdemeiért méltó a megemlítésre a katalán Don Pablo Esteve y Grimau, kit tonadillái tettek híressé. Végül meg kell említenünk a korszak szerény kamarazene-irodalmát, melynek nagyrészét nemzeti jellegű táncdarabok, kanzonék teszik. Ebben a nemben a legjelentősebb művek közül való Maria Antonia Fernandez Tirana del Caramba-ja, a 18. század utolsó harmadából, A tirana andalúziai tánc volt, mely a fandangóból alakult ki.

Az egyházi zene terén különösen a zseniális Francisco Vallas, a barcelonai székesegyház karmestere tűnt ki: széleslátókörű és újító szellem, ki hires ötszólamú miséje, a Scala Aretina (1715) Misererejének egyik merész ötletével olyan zajos háborúságot idézett elő, amilyenhez hasonlóról az akkori idők zenei krónikái nem tudnak. Említést érdemel még Vallas hatszólamú Misereréje, a Tibi soli peccavi gyönyörű versettusával, melyet legutóbb Mitjana közölt, a Lavignac-féle Encyclopédie de musique hasábjain megjelent spanyol zenetörténetében. Meglehetősen el voltak terjedve Spanyolországban az oratóriumok, melyek gyakran a régi auto sacramentalokat pótolták; ilyeneket írtak Vallason kívül Luis Serra, Salvator Figueres, Domingo Teixidó, Antonio Sala. Juan Francis de Tribarren (1737-60. a malagai székesegyház karnagya) egyike azoknak a zenei egyéniségeknek, kiknek aránylag sikerült magukat kivonniuk az olasz befolyás alól. Meg kell említenünk ezenkívül Pedro Rabayá-t, Antonio Ripá-t, aki 1768-1795. karmester Sevillában; Pascal Fuentes-t, aki 1757-1768. valenciai karmester s aki különösen karácsonyi villancicoival tűnt ki; José Pons-t, aki színpadias és külsőséges stílusával a valenciai katedrális nagyhírű kórusának végleges hanyatlását idézte fel; Francisco Javier Garciá-t, kit az olaszok Spagnolettonak neveztek, jóllehet a valóságban velejéig áthatotta az olasz szellem.

A 18. században Spanyolország a hangszeres zene terén is a többi országok színvonalán alul maradt. De itt is megemlíthetünk néhány nevet: Antonio Soler és Isidoro Castaneda nevét a clavicembalisták, Don Ferrando Ferrandiere, Antonio Ximenes, Carlo Francisco de Almeida és Pedro Martinez nevét a hegedűsök, végül Enrico Cabalt-ot, Pascual de Juant, Rufino Lacyt és Felipe Libónt a koncentráló kamaraművek szerzőinek sorából. De ennek a korszaknak spanyol zeneszerzői közül azok tűntek ki igazán és azok élték túl hamar homálybaborult kortársaikat, akik Olaszországba mentek tanulni: ami azt mutatja, hogy a spanyol zene 18. századi hanyatlásának okait nem az egyesek képességében, hanem kedvezőtlen milieu-viszonyaikban kell keresnünk. Dicső nevet szereztek maguknak Domingo Terradellas (1711.) és Gerolamo Abos, akik Nápolyban, Durante és Leo iskolájában nevelkedtek, Davide Perez, ki szintén Nápolyt választotta hazájának és Martin y Soler, aki Olaszországban Martini lo spagnuolo néven volt közismert. A zeneteoretikusokról is ugyanazt mondhatjuk, amit a komponistákról. A század két legnagyobb spanyol teoretikusa: Antonio Eximeno (1729. Elhunyt 1808,), kit kortársainak lelkesedése a zene Newton -ja epithetonnal ruházott fel és Stefano Arteaga (elhunyt 1799), a tudós jezsuita, ki sok évet töltött Bolognában. Mindketten Olaszországban telepedtek meg és olasz nyelven írták műveiket. Különösen említésreméltó Arteaga munkája: Le rivoluzioni del teatro musicale italiano (1783).

Vicente Requeno y Vives (1743. Elhunyt 1811.) szintén olaszul írta művét: Saggi sul ristabilimento dell' arte armonica dei Greci e Romani cantori (Értekezések a görög és római dalnokok zeneművészetének újéletrekeltéséről, Párma 1798). A 19. századot két nagynevű muzsikus munkássága nyitja meg: Mariann Rodriguez de Ledesma (1779. Saragoza), kitűnő egyházi zeneszerző és a sevillai Manuel Garcia (1775. Elhunyt 1832.), az utolsó tonadillero , aki mint zeneszerző és mint előadóművész egyaránt hires volt. Atyja és mestere volt a 19. század két ragyogó művészfenoménjének: Maria Malibran és Paolina Viardot énekesnőknek. Fia, Manuel is kitűnő énekmester volt. Az id. Manuel Garcia számos operát irt: El Farfulla, El tio y la tia (Bácsi és néni), Quien porfia, mucho alcanza (A türelem rózsát terem), El hablador (A fecsegő) stb. Jellegzetes és ismert műve az Álszolga (El criado fingido) c. vígopera pólo-ja, melyből Bizet a Carmen IV. felvonásának előjátékát komponálta.

A napóleoni háborúk kora végzetes volt a spanyol zenére; később, VII. Ferdinánd visszatérésével megindul a Rossini-befolyás. Ettől az időtől fogva Spanyolországban minden olasz: az énekesek, a komponisták, meg az uralkodó stílus. A spanyol zenészeknek nincs semmi nemzeti egyéniségük; mind elolaszosodtak, mint pl. Gomis, Sarmiento, Lapetra, D. Ramón Carnicer, aki többek közt egy Don Juan-t is szerzett. Említést érdemelnek még: Juan b. Arriaga y Balzola, Mozart utánzója, ki hangszeres műveivel tűnt ki; Pedro Albeniz y Basarla, zongoraművész és zeneszerző; Diego de Araciel hegedűs; Don Pedro Tintorer y Segarra, kamaraművek szerzője.

A megújulás mozgalma.

A 19., századnak egész első fele dicstelenül múlik el a spanyol zene felett. Érettebb korszaknak kell eljönnie, hogy a nemzeti zene szelleme felébredjen, hogy népdalának és nagy múltjának hagyományából, szűzi tisztaságából erőt meríthessen a teljes megújulásra. Ennek a mozgalomnak úttörői Joaquin Nin és főképpen Filippo Pedrell, kinek nevéhez a spanyol zene új korszaka fűződik. 1841. született Barcelonában, tanulmányait Nin vezetése mellett kezdte, megismerte a polifónia spanyol mestereinek műveit és a spanyol népdalnak - minden korszak népdalának - gazdag kincstárát. A madridi Academia Espanolá -n és Ateneo -n volt tanár. Méltán tekintik az új spanyol zeneszerző-iskola megalapítójának. (Sokoldalú munkásságának termékeit A. Reiff sorolja föl teljes számban az Archiv für Musikwissenschaft 1921. jan. számának hasábjain.) Mint főművét megemlítjük a Los Pireneos-t, valamint a régi spanyol zene emlékeinek publikációját, a Hispaniae Schola musica sacra c. gyűjteményben és a Teatro lirico espanol anterior al siglo XIX. (A 19. század előtti spanyol lírai színmű) c. ötkötetes munkáját. Ő adta ki Victoria összes műveit is.

Isaac Albeniz (1860. Elhunyt 1909.), bár zenei kiképeztetését Franciaországban nyerte D'Indy és Dukas mellett, semmit sem veszített erősen nemzeti jellegéből. Főképpen zongoradarabjai tették híressé. Kortársai közül kitűnt Enrico Granados y Campina, Pedrell tanítványa, kinek munkásságát a világháború alatt (1916) szakította félbe a kegyetlen halál. Zongoraművész és zeneszerző volt; művei: operák és zarzuelák (Picarol, Graziel, Liliana), Spanyol Táncok (zongorára) és egyéb darabok (Paisaje, Bocetos, Goyescas stb.). Közzétette Domenico Scarlatti 26 kiadatlan szonátáját is.

Az újabb spanyol zeneszerzőgárda több figyelemreméltó tehetséget mutathat fel; legkiválóbb és legreprezentatívabb közülük Manuel de Falla, a Canciones espanoles, El amor brujo (A szerelem: boszorkány), El retablo de Maese Pedro (Pedro mester bábszínháza), El sombrero de tres picos (A háromszögletű kalap), stb. szerzője.

Népzene.

A spanyol nemzeti zeneművészet értéke, ereje és sorsa szempontjából oly fontos spanyol népdal, mely a spanyol zenei szellem és kultúra valódi magva, megérdemli, hogy külön figyelmünkre méltassuk. A spanyol népdal az ország különböző vidékeinek jellegzetessége szerint alakul és változik. A baszkok vidékén különösen éles körvonalakkal határolódik el a félsziget többi dallamaitól a nép éneke, stílusban is, érzésben is. Megemlíthetjük a következő dalokat: Lo, lo (Aludj, aludj), Aita Meaguerrec, Nele consolagarria, Illargui eder (A szép hold): 2/4-es ütemben, lassú, espressivo jelleggel. Navarra zenéje is teljesen önálló karakterű. Igen hires a Jota, melyet navarrai eredetűnek mondanak, melyet azonban főleg Aragonában ismernek. A Baszk táncok közt fontosabbak a meglehetősen élén Aurresku (3/4 és 5/4), a Contrapas (4/4), a Zortzico (5/8), az igen élénk Arin-arin (2/4). Meglehetősen elterjedt a Jota egy neme, a fandango is. Különösen gazdag népi táncdallamokban Ó-Kasztília. A kasztíliai Jota kevésbé élénk, mint a navarrai és aragonai. Legjellegzetesebb a Rueda (5/8), a Seguidilla-Bolero (3/4), az Entradilla (2/4) és a Madrid vidékén divatos Seguidilla madrilena.

A dalok közül nevezetes a bölcsődal (canción de cuna), melynek típusait D. Federico Olmeda gyűjtötte össze. Galíciában a legrégibb tánc a Muneira (6/8); markánsan ritmikus jellegű a Charrada, mely Leon tartományban divatos. Ritmusa 9/8-os ütemű és ezzel a sorral kezdődik: Se fueron a vasa Gini (Elmentek Ginihez); élénk kastagnetta- és pandereta- (baszkdob)-kísérettel adják elő. Más vidékeken 2/4-es ütemű Charradá-k fordulnak elő. Hires még a salamancai Fandango (3/8), pl. La Huevera es buena moza (A tojásoskofa jó leány). Aragonában a népdal típusai aszerint különböznek, hogy a hegyvidékről, vagy az alföldről valók-e. Különösen szuggesztívek az ansó-i hegyvidéki dalok (4/4): a Gitanilla (cigányleány), a Segadora (aratóleány), mely ezekkel a szavakkal kezdődik: De la tierra baja vengo (Az alföldről jövők) és a hires Jota. A jota az aragóniaiak kedvelt tánca, vele szimbolizálják szerelmes, heroikus és vallásos életük gondolatvilágát. A jota eredete, mint a legtöbb spanyol táncé, homályos. Az aragóniak többféle jota-típust különböztetnek meg: a ravalerá-t, a golondriná-t, a zaragozaná-t, a fermaterá-t stb. A cataloniai népdalok közt olyan dallamok akadnak, aminők a 12-14. században virágzottak. Repertoárjuk nagyon emlékeztet a francia félibrige-re. Megemlíthetjük a következőket: Lo dezember congelar (2/4 és 3/4), Mariagneta (A y Aden Mariagneta), La Filadora stb. A katalán táncok igen változatos típusokat mutatnak fel, főként koreografikus szempontból; a katalánok nemzeti táncuknak a sardaná-t tekintik (6/8). Igen jellegzetesek a Valls-i Xiquet-ek, ezek a népies maskara-táncok, melyeket grallá-val (a dolzaina nevű fúvóhangszer egy fajtája) kísérnek. Valenciában igen népszerű a Ball des Nanos (Törpék tánca) és a Ball de Torrent (zuhatagtánc), mindkettő álarcos tánc; Murciá-ban az Aurora-dal és a szép Malaguena de la Madrugada (Malagai reggeli dal), lassú és ünnepélyes melódiájával. Andalúzia a gitár hazája; az a föld, ahol a legjellegzetesebb a spanyol népdal, ahol a flamencok érzelmes és érzéki éneke virágzik. A flamenco (cigánydal) eredete s hangulata a mór megszállás idejébe nyúlik vissza. A 18. századtól kezdve főként a tonadillákban találkozunk jellegzetes táncokkal, amilyenek a seguidilla, el caballo, el cerengue, a tirana, a serandillo, a bolero, a sarabanda. A 19. század közepe táján leginkább a cana, polo és serrana nevű dalokat énekelték; legelterjedtebb táncok a bolero, a fandango és a seguidilla. A tango (mely nagyjában a 16. század sarabandá-jának felel meg), a guajira, a perruca: modern táncok. A flamenco kultuszának legkiválóbb képviselője Petenera asszony homályos, szinte legendás alakja és a hires Manuel Garcia, kiről már fentebb szólottunk. Pannain.

Syringa meyeri "Palibin"Syringa meyeeri "Palibin"

Szerkesztette: Lapoda Multimédia



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is