Spitkó

Lajos, filologus és pedagogus, szül. Leibicen (Szepes) 1846 nov. 25. Középiskolai tanulmányait Lőcsén és Egerben, az egyetemieket Budapesten és Lipcsében végezte. Tanári működését a sátoraljaújhelyi gimnáziumban kezdette, 1874-től fogva Aradon tanított. 1884-ben a besztercebányai királyi főgimnázium igazgatójává, 1890. a székesfejérvári tankerület főigazgatójává nevezték ki. Tanügyi elfoglaltságán kivül egyrészt az irodalmi, másrészt az egyesületi téren fejtett ki jelentős tevékenységet. Aradon nagy része volt a Kölcsey-egyesület létesítésében, Besztercebányán pedig megalakította a tanári kört, amelynek 1890-ig munkás elnöke volt. Irodalmi munkásságát még mint pesti egyetemi hallgató kezdette meg a görögök és rómaiak neveléséről irott pályanyertes latin tanulmányával. Főbb dolgozatai és nagyobb értekezései: A latin nyelv a rokon nyelvek körében és történetének forrásai (1876), mely művével az akadémia 1877-iki nagygyülésén dicséretet nyert; Az indogermán összehasonlító nyelvészet újabb iránya (Középiskolai Szemle 1882); Az új-grammatikusok és alapelveik (Philoligiai Közlöny 1883); A reáliskolai kérdéshez (Középiskolai Szemle 1882); Az egységes középiskola kérdése (1888); Észrevételek a gymnasiumi német nyelvi tantervhez és utasításokhoz (Közoktatási Szemle 1889-90); Tanárképzés és tanárképződés (Magyar Paedagogia 1895). Ezenkivül számos tanulmányt és birálatot irt a napisajtóba és szaklapokba, 1882. segédszerkesztője volt az aradi Középiskolai Szemlének és élénk részt vett az egységes középiskola előkészítésében (Csáky-féle értekezlet stb.), miáltal irói tevékenysége is ezóta a filologiától inkább a pedagogia felé terelődött.

Forrás: Pallas Nagylexikon