Stoicizmus

a stoikusok tana. Megalapította Zenon Kittiából Kr. e. 308.; hivei Zenon tanítványai: Persaeus, Ariston Kioszból, Herillus Karthagóból és Kleanthes, ki Zenon utódja lett, továbbá Chrysippus, ki először fejtette ki a tant egészen rendszeresen, azután Diogenes Babiloniából, Posidonius Roduszból, Cicero egyik tanára, s Hekaton Roduszból. Római stoikusok: L. Annaeus. Cornutus, Kr. u. az első században, L. Annaeus Seneca, Epiktes rabszolga és Marcus Aurelius Antoninus császár Kr. u. a II. sz.-ban s egyebek.

Ez Aristoteles utáni filozofiai iskola magát a Sokrates követőihez számította. Szerinte a filozofia nem öncél, hanem inkább alapja a bölcs és erényes életnek. Szigoruan megkülönböztetik az erkölcsileg jót a pusztán kellemestő, amellyel nem érdemes törődni. Az ész kiművelése az ember legfőbb feladata, bölcs elvekhez következetesen alkalmazkodni a gyakorlati élet legfőbb követelménye. Igy lett a S., különösen a római köztársaság idején, a jellemképzés iskolája. Aki a szenvedélyek hatása alól teljesen fölszabadítja magát és az élet kellemetlenségei és bajai iránt jóformán semmi fogékonyságot nem mutat, azt a népies nyelvhasználat ma is stoikusnak mondja. L. még Erkölcstan és Filozofia.

Forrás: Pallas Nagylexikon