az északi germán nyelvekhez tartozik, amelyek közt a dán
nyelvvel együtt a keleti ágat alkotja. A legrégibb S. nem különbözik a többi
északi nyelvágtól. Jellemző képet a S.-ről csak a XIII., XIV. és XV. sz.-beli
terjedelmes irodalom ád. Az ó-S., amint e korszak nyelvét nevezni szokás,
megkülönböztetésül a reformáció óta fejlődő új S.-től, az ó-norvég-izlandi
nyelvvel összehasonlítva hangbeli, grammatikai, szótári szempontból, eleinte
csekély különbséget mutat. Csakhamar azonban külső hatások következtében a
nyelv őseredeti alakja mindinkább elváltozik. A kereszténység felvétele (1050
után) és ez által a latin nyelv ismerete a szókincset formai és tartalmi
tekintetben egyaránt gyarapította. Ugyanekkor váltották fel az eladdig főleg a
köveken való feliratoknál használatos runairást a latin betük, ami szintén nagy
jelentőségü volt a hangjelölésre. Még jobban változott a nyelv, midőn a XIII.
sz. közepe óta a német keleti-tengeri partvidékekkel való sűrü érintkezés révén
a német, s a XIV. sz. vége óta a kalmari unió következtében a dán nyelv fokról
fokra az elvadulásnak bizonyos állapotába jutott, amely tetőpontját a XVI.
század első felében érte el. Ez volt az átmenet az új S.-hez. Alakulására az új
francia nyelv mellett a dán és a német voltak jelentékeny hatással. Viszont
igen üdvös eredménnyel jártak a nyelv tisztítására vonatkozó törekvések,
amelyeket bibliiai fordításaik révén főleg Andreä Lőrinc, Petri testvérek, a
XVII. sz.-ban Stjernhjelm, a XVIII. sz.-ban Dalin, sőt az ország királyai, I.
Vasa Gusztávtól II. Gusztáv Adolfig, nagyban előmozdítottak. Hozzájárult a
nyelv fejlesztéséhez a gótok társaságától felvirágoztatott nemzeti irodalom is.
Mindez, valamint a nyelvnek grammatikai szempontból való vizsgálata oda
hatottak, hogy a nyelv ismét eredeti természetének megfelelő fejlődésnek
indult, amely a XVIII. sz. kezdete óta magas fokot ért el.
Ama mintegy husz dialektus közül, amelyeken a S.-et beszélik
és amelyek közt néhányan már a XIII. sz.-ban tartományi törvéyneket szereztek,
a Svearikeben (azaz a Mälar-tó melletti országokban) járatosakon kívűl,
amelyekből a mostanában beszélt irodalmi nyelv származott, a
Dalarne-tartományban és a Gottland-szigeten járatos dialektusok említendők.
Mind e két dialektus ódon bélyeget visel. A S. grammatikáját, melyet régebben
Buraeus (1636), Fryxell (1824, 13. kiad. 1865), Euberg (akinek névtelenül
megjelent nyelvtanát a svéd akadémia adta ki, 1836) irtak meg először, a mai
nyelvtudománynak megfelelőleg Rydquist (Svenska sprakets lagar, 1-6. köt.,
Stockholm 1850-83), Södervall (Hufvudepokerna af svenska spraklära, u. o. 1875)
dolgozták ki. A hangtannal főleg Kock A. foglalkozott: Studier öfver fornsvensk
ljudlära (2 köt., Lund 1882-86) és Sprakhistoriska undersökningar om svensk
akcent (2 köt., u. o. 1878-85) címü műveiben. A S. történetét a XVII. sz.-ig
Petersen irta meg Det Danske, Norske og Svenske Sprog Historie (2 köt.,
Kopenhága 1830) címü művében, újabban pedig Noreen De nordiska spraket-ja
(Stockholm 1850-1853) és Rietz Svensk dialektlexikon-ja (Malmö 1867). Egy nagy,
Grimmet utánzó szótárat a svéd akadémia ad ki: Ordbok öfver svenska spraket
(Lund 1893-tól); kitünő etimologiai munkát Etymologisk svensk ordbok címen Tamm
(Stockholm 1890) adott. A gyakorlati használatra legjobb Hoppe szótára (u. o.
1892); jó német nyelvü svéd grammatika a Poestioné (Bécs és Lipcse). A régi S.
szótárat Sädervall (1884 óta) adja ki; a törvények szókincsét Schlychter:
ordbok til samlingen af Sveriges gamla lagar (Lund 1887) címü műve tartalmazza.
L. még Svéd irodalom.
Forrás: Pallas Nagylexikon