magyar gyalog katonák a Tisza és Kőrös közti vidéken a XVI.,
XVII. és XVIII. sz.-ban. Fegyverük görbe kard, csákány és lándsa, bal karjukon
kis kerek paizs. 1526 körül említtetnek legelébb, mint martalócok, kik a török
ellen vitézkedtek. A politikai és vallásszabadságért vívott XVII. sz.-i
szabadságharcainkban eminens szerepet vittek. 1604.Bocskay fölkelésekor,
egyetemleg Belgiojoso ellen, Bocskay táborába mennek a hajduk s mindvégig
dicsőséggel és sikerrel küzdött e magyar és erős kálvinista marcona had a
nemzeti ügy mellett. Amiért is Bocskay, hadjárata befejezésekor 1606. a
hajdukat egyetemleg megnemesítvén s bizonyos szabadalmakkal ruházván fel, a mai
Bihar és Hajdu vármegye térségein telepítette le. A hajduknak ezen kiváltsága
és szabadalma Erdély törvényeibe (Approb. Constit. Pars III. Tit. 86. Art.
I-V.) 1626. következőleg iktattatott be: «A hajdu városok, kik hajdui
szabadsággal és némely dolgokban a vármegyék törvényétől megkülönböztetve
vannak és élnek, azok, kiket Bocskay fejedelem elsőben megtelepítvén és
nemesítvén, bizonyos szabadságokkal meg is erősített, meg is ajándékozott volt,
ez hazának fegyverekkel való szolgálatjokért s azután több fejedelmektől is
abban megtartattanak és erősíttettenek, mellyek nevezet szerént ezek: Szalonta,
Ürögd, Szent-Márton, Tamási, Harsány, Körösszeg, Komádi, Vekerd, Sas, Régen,
Félegyház, Bagamér, Mike-Pércs, Bagos, Konyár, Derecske, Berettyó-Újfalu, Kaba,
Sáránd, Tépe. ezeken kívűl több hajdu-városok, fejedelmek és ország hire s
consensusa nélkül ne ültessenek és telepíttessenek hasonló szabadsággal. - A
fellyebb megirattakon kívűl, a szabad hajduságnak nevezeti penitus tolláltassék
és létetessék». Ezek tehát az eredeti szabad hajdu fészkek, melyek elseje
Szalonta, hol egy őrtornyot is építettek. Katonailag valamennyi az erdélyi
fejedelem váradi kapitányának hatósága alatt állott. A XVII. században gyakran
találjuk emlegetve a lovas hajdukat, kik alatt a hajduság területéről való
lovasok értendők. Már a XVIII. sz.-ban azonban a hajdu ismét csaknem kizárólag
gyalog. II. Rákóczi Ferenc hajdu-ezerei (t. i. ezredei) alatt voltakép magyar
gyalog ezredei értendők. A török hódoltság megszünésével, valamitn vallási és
politikai szabadságharcaink bevégeztével (1711) hivatását veszti a régi fajta
hajdu, minélfogva meg is szünt mint külön katonság. De ezzel egyidejüleg
indultmeg a szabadalmaik elleni hajsza, mely végre is azzal végződött, hogy
legnagyobb részök jobbágyi állapotba vettetett. 1745. iktatták be Esterházy
Antal Pál herceget a derecskei majorátusi uradalomba, melyhez Szalonta, Komádi,
Zsadány, Szt.-Miklós, F.-Bátor, Sas, Bajom, Sáránd, Berettyó-Újfalu, Kaba,
Gáborján, Bagos, Konyár és Félegyháza községek tartoztak. A statutio nagy
rémületet idézett elő a szabad hajduivadékok közt; több helyt ellenállottak,
mindenütt ellenmondottak, több helyt csak azt kérték, hogy «mint nem jobbágyo,
hanem szabad emberek, istentől nyert javaikkal máshova költözhessenek». A
derecskei uradalomba kebelezett egykori hajduközségek lakóinak sorsa az úrbéri
elbánásban részesült jobbágyokéhoz képest tűrhető volt; szerződéses viszoynba
lépve a földesúrral, az urbariumot s ennek kapcsán a robotot és dézsmát alig
ismerték.
Forrás: Pallas Nagylexikon