Szakáll
a férfiaknál előforduló hajzat (l. Haj) a száj, áll és arc
körül. A Sz.-haj rendesen durvább, rövidebb és merevebb, mint a fejen levő haj
és tulajdonképen csak a serdült korban kezd nőni. A nőknél bizonyos kis
Sz.-féle csak az élemedett korban fordul elő, többnyire a nemzőképesség megszünése
után, továbbá mint hiszterikus hiperplazia; főleg a (rendesen terméketlen)
hermafroditáknál is. A Sz. szine rendesen egyezik a haj szinével, de számos más
változatban is előfordul. Eredetileg valamennyi népnél a Sz.-t az erő jelének s
a férfiuság díszének tekintették; ezért gondosan ápolták és szentnek tartották.
Borotváló eszközöket mindazonáltal egész Közép- és Észak-Európának már
fém-korszakbeli sírjaiban találhatni. A Keleten is ősrégi a borotválkozás
szokása. Fárao hosszukás, jól ápolt hegyes Sz.-t viselt. Assziriában először
Szardanapal és Nabukadnezár idejében kezdtek borotválkozni. A babiloniak s a
régi persák gondosan ápolt Sz.-t viseltek. Valamennyi régi keleti népnél
azonban a Sz.-viselés joga csak az uralkodót és a főnemességet illette meg, az
eunuchok Sz.-talanok voltak. Az izraelitáknál a Sz.-t csak kevéssé nyirták és
mint a szabadság és jámborság jelét ápolták és kenték. A görögök az arc, ajk és
áll körül növesztették Sz.-ukat és nagy gondot viseltek rája. A nyirás csak
Nagy Sándor korában honosodott meg. A rómaiak Kr. e. körülbelül 300-ig nem
nyiratkoztak; az első borbélyt állítólag Licinius Maenas hozta Sziciliából
Rómába. Azóta, kivéve a gyász idejét, simára borotválkoztak. Cicero korában az
előkelő ifjak még 22. születésnapjuk után is kurtára nyirt Sz.-t viseltek
állukon (barbati, barbatuli). Hadrianus korától Nagy Konstantinig megint
általánosan dívott a Sz.-növesztés. A régi germánoknál Tacitus (Germania 31)
szerint a rövid haj és a nyirott Sz. a szabadságtalanság és a becstelenség jele
volt. Dél-Németországban a «nyirott» szót máig is megbélyegző szóként
használják. A longobardok nevüket hosszu Sz.-uk után kapták. Franciaországban
még a XII. sz.-ban is a mellig érő Sz.-t külön csombókokba kötötték. A középkor
vége felé az előkelő és művelt körök ismét divatba hozták a Sz.-t. IV. Henrik
finoman ápolt hegyes (kecske-)Sz.-t viselt az állon (Henri quatre), amely
némileg átalakulva ma is tipusa a francia Sz.-nak. XIII. és XIV. Lajos óta a
Sz. Nyugat-Európában a divat, majd a katonai fegyelem hatása alatt mindenféle
változatoknak van alávetve. Oroszországban Nagy Péter cár eltiltotta a nagy Sz.
viselésétől az összes parasztságot és Sz.-adót hozott be. Főleg 1848 óta ismét
a telt Sz. jött divatba; hosszu ideig a demokratikus érzés jelének tekintették.
A magyaroknál l. Magyar viselet. A különböző európai hadseregeknél részint elő
van irva, milyen Sz.-t viseljenek, részint általánosan meghonosodott szokásokat
követnek. A papságnak a Sz.-viselést majd szigoruan megtiltották, majd ismét
megengedték. A gör.-kat. papok a IX. sz. közepe óta élénken kardoskodtak a Sz.
mellett, melyet maig is viselnek, főleg az orosz falusi pópák. Újabban a
protestáns papok is növesztenek Sz.-t. A zsidó rabbinusok a régi vallási
előirás szerint nyiratlan Sz.-t viselnek. L. még Hajfestő szerek.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|