Szántó

1. István (Arator), jezsuita hittérítő és iró, szül. a győri egyházmegye területén 1541., meghalt Olmützben 1612. Tanulmányait Bécsben végezte; nevét már ekkor kezdte latinul irni. A nyitrai egyházmegyébe lépett, püspöke 1560. Rómába küldte, ahol a német papnevelőben nyert helyet és jezsuita tanárai voltak. Ő is közéjök állt. Fölszentelése után Rómából Bécsbe rendelték 1566., ahol barátságot kötött az ott fogva levő Báthory Istvánnal. Tanított ezután nagyszombatban, a bécsi és grazi főiskolákon (filozofiát), 1575. Rómába helyezték át Szt. Péter templomához magyar gyóntatónak. Itt azonkivül, hogy Báthory István lengyel királlyá választását lelkesen támogatta a bibornoki kollégium tagjai előtt, különösen két ügyben fáradozott. Egyrészt számos emlékirattal és utánjárással kieszközölte, hogy Rómában külön magyar papnevelő állíttassék, s a jezsuiták vezetésére bizott intézett céljaira a magyar pálosoknak Coelous-hegyi, időközben idegen kézre került kolostorát nagy küzdelemmel visszaszerezte; midőn a pápa és a biborostestület ez intézetet nemsokára a német kollégiummal egyesítette, Sz. ez ellen rendkivül hevesen küzdött, de sikertelenül. Tartósabb eredménye volt másik igyekezetének. Már Báthory Istvánnal folytatott tárgyalásokat a jezsuiták Erdélybe viteléről. 1579. kieszközölte a pápától, hogy több rendtársával Erdélybe küldjék Báthory Kristóf fejedelemhez a kat. hit terjesztése végett. Ott térített, iksolát szervezett (kolozsvári gimnázium 1581), tanárkodott és vitatkozásokat tartott a prot. és unit. lelkészekkel. 1582. és 1584-88. Váradon szervezte a kat. hitéletet, ahol hires szónoklatait messze földről jártak hallgatni. Nyilván az ő hatása alatt tért át az ottani alispánnak, Pázmánynak serdülő fia Péter. Éles vitája volt a váradi prédikátorral, Bornemisza Péterrel, s itt általán fanatikus támadások érték. Erre Gyulafehérvárra helyezték át; azonban ő sem tudta megakadályozni a jezsuiták száműzését Erdélyből. Akkor a vágsellyei jezsuitaház fejévé tették, néhány év mulva pedig a bécsi kollégiumba erkölcstanárnak. 1602. Znióváraljára küldték, honnan ismét térítő munkásságát folytatta, főleg az erdélyi fejedelemségre és a török hódoltságra terjesztve ki figyelmét, ahol a kat. vallás legjobban el volt nyomva. Egyáltalán a térítői működés volt szenvedélye, mindig a legnehezebb küzdelmeket kereste és legfőbb vágya volt hitéért martirhalált szenvedni. Mikor Bocskai támadásakor az erdélyi hadak Znióra értek, ott égtek Sz.-nak kéziratai, 40 éves irodalmi munkásságának gyümölcsei; csak egy munkáját sikerült megmentenie, mely a Korán tanításait cáfolta. Ekkor Sz. az olmützi kollégiumba menekült, s ott készítette legnagyobb művét, a biblia fordítását az eredeti nyelvekből. Az ószövetség elkészült 1611-re, de már az újszövetség befejezésében megakadályozta halála. Kézirata nyomtalanul eltünt, de Káldi György valószinüleg használta. A Calepinus-szótár magyar részét Sz. szolgáltatta. V. ö. Fraknói, Egy magyar jezsuita a XVI. sz.-ban (Budapest 1888).

2. Sz. Simon, zsidó tudós és publicista, szül. Nagy-Kanizsán 1819 aug. 23-án, megh. Bécsben 1882 jan. 17-én. Mint korán árvaságra jutott fiu eleinte talmudiskolákat, Pozsonyban folytatott gimnáziumi tanulmányainak befejezése után a prágai egyetemet látogatta. Később magán tanintézetet nyitott Bécsben, hol 1864. törvényszéki héber tolmácsnak, 1869. a zsidó hittani iskolák felügyelőjének neveztetett ki. Fényes tollát és polemikai tehetségét első sorban a zsidóság társadalmi és szellemi érdekeinek, kivált pedig vallási reformjának szentelt. 1860. megalapította a még most is megjelenő Neuzeit c. zsidó érdekü hetilapot; a Wertheimer-féle Jahrbuch für Istaeliten címü évkönyvet 1864-66. Kompert Lipóttal, azontúl egymaga adta ki. Irt héber kommentárt Mózes öt könyvéhez (Bócer ollelót, Bécs 1845), azonkivül számos kisebb-nagyobb cikket pedagogiai és zsidó felekezeti lapokban.

Forrás: Pallas Nagylexikon