(szauromata), a szittyákkal egynyelvü, bár azoktól
dialektusilag különböző ókori nép, mely a monda szerint szittya ifjak és az
amazonok egybekeléséből származott, vagyis ugy látszik, hogy az az eredetileg a
törökséghez tartozó szittya törzs, melyből a Sz. alakult, erősen vegyült csúd
elemekkel. Az a néhány adat, ami a Sz.-k nyelvére világot vet, arra vall, hogy
a mai csuvas nyelv nem egyéb, mint a régi Sz. nyelv maradványa. Az a csúd nép,
mellyel Sz.-k vegyültek, a cseremiszek ősei lehettek; a cseremisz, cermisz,
szarmisz név sem egyéb, mint a Sz. átalakulsáa s maguk a cseremiszek a velük
etnikailag teljesen rokon, csupán nyelvileg különböző csuvasokat, a Sz.-k
ivadékait épp ugy «mari»-ank nevezik mint saját magukat. A Sz.-k Herodotos
korában a Dontól és Meotisztól északkeletre eső pusztaságon tanyáztak, ugy hogy
kelet felé a masszagétákkal, észak felé a csúd budinokkal érintkeztek. A kr. e.
II. sz. folyamán azonban nyilván az uzun-jüecsi vándorlás által előidézett
népáramlat, részint a Don és Dnyepr közti régi Szittyaföldre szorította őket,
ahol a szittyák fölött csakhamar elhatalmasodtak; részint a Káma és Volga
összefolyása körül tömörültek, hol ősi szaur, szauar nevük alatt emlegeti őket
Ptolemaios a csúdos mata végzet nélkül. E néptorlódások alatt a legkülönbözőbb
elemek kerültek össze a Sz. név alá foglalva: a volgai Sz.-k, kiket csódosan
roxolánoknak (l. o.) neveztek, a tulajdonképeni Sz.-k fensőbbsége alatt nagyobb
tömegükben kétségkivül csúdokból álltak; a Don torkolata körül tanyázó jazigok
vagy jaxamaták, kiknek egyik ága Kr. szül. körül a magyar Alföldre is
benyomult, a törzsneveikben található gant (vogul: khant a. m. had) végzet
tanusága szerint az alsóbb néposztály közt jelentékeny vogul elemet is
foglaltak magukban, míg a harmadik Sz. törzs az alán, a vogul-masszagéta
elemeken kívűl iránokkal is keveredett s ezen irán-alán keveréknépnek az
ivadékai a mai osszétek a Kaukázus északi részének közepén. A Kr. u. első három
században a jazigok az Alföldön, a roxolánok a déloroszországi síkságon egész
az Al-Dunáig, az alánok a masszagétákkal vegyülve a pártusok uralma alatt a
Meotisz és Káspi-tenger közti pusztaságon nomadizáltak. A germánság már korán kapcsolatba
jutott velük, Magyarország területén a jazigok és quádok között fejlődött ki
egy évszázadokra terjedő fegyverbarátság, mely alatt viseletben, szokásokban
egymáshoz hasonlóvá váltak s mint félelmetes rablók, gyakori becsapásaikkal
háborgatták a szomszédos római tartományt, Pannoniát. A Kr. u. III. sz. elején
a Fekete-tenger felé nyomuló gótok és roxolánok kerültek egymás szomszédságába
s az utóbbiak csakhamar amazok hatalma alá; majd a IV. sz. folyamán a
Magyarországba áramló roxolánok és alánok, meg a vandalok közt alakult
szorosabb szövetség, ami a vandalok Afrikába való költözése után is fennállott.
A Don és Közép-Duna közti egész területen tehát a gótok elhatalmasodása után a
germánok fensőbbsége alatt mindenütt feltalálható az a Sz.-germán keverék
népség, mely a hunnok fellépte után részben a nyugati tartományokba, Itáliába,
Galliába, Hispaniába vonult, részint pedig a hunnok uralma alá került, kik 373
körül átkelve az Alsó-Volgán, előbb az azovi-tenger-melléki alánokat hódították
meg, csakhamar pedig a keleti gótokkal együttesen a roxolánokat. A germánok
(keleti gótok és gepidák) 80 év mulva kivonták magukat a hunnok alól, a Sz.-k
nagyobb tömege azonban a hunn nemzet alkotórészévé vált, vagy szabatosabban
mondva, a hunn törzs politikai és katonai fensőbbsége alatt képződött
keleteurópai hunn nemzet etnikai állományát a Sz.-k s a velük már félezredévvel
előbb összeolvadt szittyák alkották s ezzel a Sz. név eltünt a hunnságban vagy
amennyiben még később is szerepel, egy egészen más fajta népségre megy át, t.
i. a szlávságra, mely a szittya hatalom megszünése után a Sz.-k uralma alá
került s az alatt maradt egész a gótok terjeszkedéséig, sőt mivel az előkelő
osztály a Sz.-kból képződött, átalakulva, elszlávosodva bár, a Sz. uralom
azután is tartott. A Sz.-k a nomád életmóddal sokáig nem hagytak föl. Ammianus
Marcellinus p. az alánokat a legtisztább nomádoknak mondja, akik ösztönszerü
ellenszenvvel viseltettek a letelepült életmód iránt. Mint valamennyi turán
nép, ők is hires nyilasok és lovasok voltak s ugy látszik, a kengyel
feltalálása nekik tulajdonítható, melynek legrégibb emlékei Sz. területen IV.
sz.-beli leletekben tünnek fel s tőlük vették át a népvándorláskori germánok.
Vallásos kultuszukban nagy jelentősége volt a kardtiszteletnek, ami megvolt a
szittyáknál s nyomai vannak a régi magyarságnál és gouloknál. Szokásaik közül a
megölt ellenség koponyájának ivóedényül való felhasználása a germánoknál is
meghonosodott. Szintén tőlük vették át a pikkelyes vértet, ami nemcsak a
népvándorlás korában, hanem a középkor elején is az eegész nyugaton el volt
terjedve. Ékszereik közül jellemzőek a guggoló griffes és virágleveles övtagok,
melyek az antik és irán művészet hagyományaiból a Kr. u. századokban a
déloroszországi Sz.-knál fejlettek ki, nálunk 300 körül tünnek föl a leletekben
s népvándorláskori emlékeinknek egyik nagy csoportját alkotják. Viseletükből a
bőrködmen és a bő gatya ma is egyik alkatrésze a magyar népviseletnek.
Forrás: Pallas Nagylexikon