Szarvas

Gábor, kiváló nyelvész, a magyar nyelvtisztaságnak hires bajnoka, szül. Ádán (Bács) 1832 márc. 22., megh. Budapesten 1895 okt. 12. Hat éves korában szülői Bajára költöztek s ott végezte a középiskolai tanulmányokat is. Mikor hat osztályt elvégzett, 1848. nemzetőrnek akart állani, de fiatal kora miatt nem fogadták be. Akkor a bencések közé ment, de midőn 1852. letette az érettségit, kilépett a szerzetből és öt féléven át jogot hallgatott. Tanulmányait két évi betegség miatt félben kellett hagynia. 1857. tanári állást vállalt a bajai gimnáziumban; 1858. az egri gimnáziumhoz nevezték ki, 1860. ismét Bajára, 1861. Pozsonyba, 1869. pedig Pestre. 1877. gerincvelőbajba esett s ennek következtében szeme is mindinkább gyöngült s 1881. nyugalomba vonult. 1882. vette el Harrer Paulát, ki betegségében ápolta s munkájában támogatta. Tagja volt a magyar tud. akadémiának (1871-től levelező, 1884-től rendes) s a helsingforsi finn-ugor társaságnak (1889-től). 1890. királyi tanácsosi címmel tüntették ki. A magyar tudomnyra s műveltségre való hatását legfényesebben bizonyítja az, hogy mindjárt halála után mozgalom indult meg emléke megörökítésére, s ennek eredménye az akadémia előtti térre szánt szép mellszobor, melyet Jankovics Gyula mintázott. Ugyane mellszobor másolatát állítják föl szülővárosában, Adán.

Sz. 1867. keltett föltünést első nagyobb értekezésével, melynek ez volt a címe: Magyartalanságok. Ugyanakkor akadémiai pályakérdésül tűzték ki a magyar igeidők helyes használatát és 1869. az ő munkája lett a nyertes. Ekkor tájban sokat beszéltek arról, hogy a magyar nyelv művelésére s a nyelvészeti kutatások népszerüsítésére folyóiratot kellene indítani. Szerkesztésével az akadémia Sz.-t bizta meg. A Magyar Nyelvőr (l. o.) megindult s csakhamar rendkivüli hatást tett. Az irodalom s a közönség körében rendkivüli érdeklődést keltett, de egyszersmind kemény támadásokat idézett föl maga ellen a nyelvújítás egyes hiveitől, főleg magában az akadémiában. E támadások visszaverésében fejtette ki Sz. legnagyobb erejét. A nyelvőrködés mellett a tudománynak még két ágában jeleskedett Sz. termékeny munkássága. Egyik nyelvünk története, melyet a Magyar nyelvtörténeti szótárban (l. o.) vitt hatalmas lépéssel előbbre. Másik a szófejtés, melynek fényes példái közölték kötetről-kötetre a Nyelvőr lapjai. Sikeresen küzdött ő a nemzeti hiuságnak ama balvéleménye ellen, mintha szégyenünkre válna az idegen nyelvekből való jövevényszók kimutatása. Ellenkezőleg, ebben van, mint az angolnak, a mi nyelvünk gazdagságának is egyik legdúsabb forrása. Sz. legtöbb munkája a Magyar Nyelvőr 24 kötetében jelent meg. Értekezései közül kiemelendők: A amgyar nyelvbeli idegen szók, 2. köt.; Az ikes ragozás kérdése, 3. köt.; A nyelvújítás apologiája, 4. köt.; A nyelvfilozofia, 5. köt.; Tisztázzuk a nézeteket (a jövevényszókról), 6. köt.; A magyar nyelv szótára (Czuczor és Fogarasi szótárának elitélő birálata), 7. köt.; Ballagi Mór és a magyar nyelv, 10. köt.; A nyelvigazítók, 12. köt.; A német kölcsönszók, 14. köt. stb.; A magyar mutató névmás, 15. köt.; Egy szemenszedett germanizmus, 16. köt.; Mit beszél a göncölcsillag, 17. köt.; A nyelvgazdagodás, 18. köt.; A c és cz mérkőzése. V. ö. Nyelvőrkalauz a Magyar Nyelvőr 25 évfolyamához (Budapest 1897). Továbbá: Nyelvőremlék, Sz.-nak királyi tanácsossá történt kinevezése emlékére szerkesztették barátai és tisztelői (Bpest 1890).

Forrás: Pallas Nagylexikon