Szász

1. Béla, költő és filozofiai iró, idősb Sz. Károly fia, szül. Nagy-Enyeden 1840 ápr. 23. Tanulmányait Németországban fejezte be, hol a többi közt Fischer Kunót hallgatta Heidelbergában és Faust-előadásait a Budapesti Szemlében bő kivonatban ismertette. Irodalmi működése több irányban halad; lefordítja számos kiváló angol és német történetiró művét, igy Thackerayt (Esmond Henrik-jét és Négy Györgyét), Mac Carhyt, John Stuart Mill Logikáját 3 kötetben, újabban Kanttól: Az erkölcsök metafizikáját (megjelent az Erdélyi Muzeumban). Ugyanitt jelent meg néhány filozofiai birálata és értekezése. Mint műfordító is kiváló. Longfellow verseit mintaszerüen fordította, egyformán gondot fordítva az eszmei tartalom hű előadására és a tiszta, zengzetes formára. Ugyane tulajdonságok jellmezik saját lirai költészetét is, melynek legkiválóbb termékeit 1886-ban gyüjtötte össze tartalmas kötetbe. Érzelmekben és gondolatokban gazdag, «nemes és megnyugtató hangon szól az élet visszásságairól, megérinti nagy kérdéseit is és ritka melegséggel, tréfás játszisággal zengi apró örömeit» (Beöthy). A Kisfaludy-társaság már 1868. választotta tagjai közé (székfoglalója: A szabadelvüek, szatira, 1869). 1872 óta a kolozsvári egyetemen a bölcsészet tanára, 1883 óta az akadémia levelező tagja. Különböző lapokat szerkesztett: 1868-69. a Székely Hirlapot Maros-Vásárhelyen, később a kolozsvári Keletet. Egy ideig a kolozsvári nemzeti szinház intendánsi tisztségét viselte. Harmonikus, tartalmas egyéniség, ki sokoldalu tevékenységet fejtett ki, melyet most már évek óta tartó betegség megbénított.

2. Domokos, ev. ref. püspök, az előbbinek bátyja, szül. Nagy-Enyeden 1838 máj. 25-én. Atyja vezetése mellett tanult egész 1851-ig, amikor a marosvásárhelyi főgimnázium hetedik osztályába lépett. Már 15 éves korában letette az érettségi vizsgálatot. 1855-59-ben végezte a teologiát Kolozsváron, ahol mindjárt ez év aug. lelkésszé választatott. 1860. külföldre ment s egy évig a heidelbergai egyetem hallgatója volt. Egyházába 1861. tért vissza s ettől fogva élénk részt vett, sokszor intéző szerepet játszott az erdélyi egyházkerület, valamint egyháza és Kolozsvár városa mozgalmaiban és küzdelmeiben. Egyházkerülete igazgató-tanácsossá, 1878. generalis notariussá, állandóan konventi taggá, 1881. a debreceni zsinat tagjává, 1885 máj. 26. végre püspökké választotta, amely hivatalánál fogva rendesen részt vesz a konventi ülésekben s részt vett a budapesti zsinaton is, mindenütt vezérszerepet vive. Fontos tényező volt a magyarországi protestáns egyesület megalakításában is, amelynek azután fennállása idején folyvást választmányi tagja volt. Jelenleg az erdélyi muzeum-egyesületnek alelnöke, a magyar protestáns irodalmi társaságnak választmányi tagja és legbuzgóbb taggyüjtője, s ugyancsak tagja (1896 febr. 25. óta) a főrendiháznak is, de munkálkodásának súlypontja természetesen püspöki hivatalára esik. Alkotó ereje s találékony szelleme pihenést nem ismerő szakadatlan tevékenységgel igyekszik az erdélyi egyházkerületet anyagilag és szellemileg virágzásra emelni. Tiz évi püspöki munkálkodásának (1885-1895) eredményét hiven tünteti fel az a domborművü térkép, mely a millennáris évben a közoktatásügyi pavillonban ki is volt állítva. De működésének koronáját még eddig a kolozsvári teologiai akadémiának, ugy szólva, a megteremtése képezi. Huszonegy évnek minden áldozatra kész, melléktekinteteket félretevő, néha szinte könyörtelennek és kegyeletlennek mondható küzdelmes munkássága után 1895 őszén nyitotta meg ez intézetet, nagyszerü helyiségben, mintaszerü berendezéssel, megajándékozván azt ugy a maga, mint Pap Gábor dunántúli püspök hátrahagyott s általa megvásárolt gazdag könyvtárával. Most az egyházkerületi lelkész-árvák elhelyezésére szolgáló szeretetházat s a kolozsvári egyház harmadik templomát vette gondjai alá. Munkálkodásának áldásos eredményei még e mellett egyházkerülete határain túl is terjednek. Az összes magyar ref. lelkészek özvegyei és árvái részére 1896. alkotott egyetemes gyámintézet alapszabályait hosszas előmunkálatok után ő készíté el s az u. n. tőkesegélyezés, mely annyi sülyedő egyházat állított lábra, szintén az ő tervei szerint hajtatott végre. Püspöksége előtt sokoldalu irói munkásságot folytatott. A költészet terén is működött, de főleg az egyházi irodalomban kifejtett működése jelentékeny. Az Erdélyi Protestáns Közlönynek 1871-76. főmunkatársa, 1877-84. szerkesztője s az azzal megjelent Prédikátori Tárnak (1871-73) Sz. Gerővel együtt szintén szerkesztője volt. Ebben s a Prot. Egyh. és Isk. Lapban cikkei, valamint a Prdéikátori Tárban, a Fördős-Sz.-féle Papi Dolgozatokban és a Kalászokban prédikációi s agendái nagy számmal jelentek meg. Önállóan közzétett ily irányu művei: A romániai misszió története, tekintettel Czelder Márton működésére (Kolozsvár 1870); A confessiók kérdése, különös tekintettel az u. n. apostoli hitformára (Pest 1872); A vallásos eszmék története (2 köt., Kolozsvár 1870-73); A kolozsvári ev. ref. egyházmegye emlékirata az erdélyi ev. ref. egyházkerület papnöveldéje ügyében (u. o. 1874); A kolozsvári m. kir. tudomány-egyetemmel kapcsolatban felállítandó ev. ref. theologiai fakultás és tanárképezde tervezete (u. o. 1875); Válasz Kovács Albert urnak az erdélyi ev. ref. egyházkerület papnöveldéje ügyében (u. o. 1875); Emlékirat a házassági törvénykezés terén mutatkozó controversiák tárgyában (Budapest 1892), továbbá számos halotti beszéd. Kiadta végül a következő nem teologiai irányu könyveket: Egy falat kenyér története (Macé J. nyomán, Kolozsvár 1868) és Az északamerikai Egyesült-Államok története (Laboulaye után Huszár Imrével ford., Budapest 1873).

3. Sz. Gerő, ref. experes, szül. 1831 aug. 5-én Ördögkeresztúron, ahol tanulni is kezdett; 1840-től Kolozsváron folytatott tanulásában a szabadságharc megzavarta, sőt abban való részvétele folytán az osztrák hadseregbe is besorozták, honnan csak 1851 nyarán bocsátották el. Szülőföldjén töltvén egy évet, 1852. a teologiai tanfolyamra lépett Kolozsváron, ahol aztán 1856. segédlelkész lett. Két év mulva külföldre indult s miután az 1858-59-iki tanévben a berlini egyetemen hallgatott, 1859 aug. a kolozsvári egyház lelkészül választá. 1867. esperességre következvén, egyházkerülete később igazgató-tanácsossággal s konventi tgsággal is megbizta, míg 1885 szept. generalis notariussá válassztatván, ettől fogva állandóan tagja mindkét testületnek, valamint tagja volt azelőtt a debreceni s újabban a budapesti zsinatnak. Irói munkássága főleg a költészetre irányul. Több kötet költeménye, Corday Charlotte címü nagyobb költői beszélye s Rolandné címü tragédiája teszi e nemben működése eredményét. Tagja a Petőfi-társaságnak, alelnöke az erdélyi irodalmi társaságnak. Egyházi téren mint jeles szónok tünt ki és irodalmilag különösen mint az Erdélyi Protestáns Közlöny megindítója s 1871-1876., valamint 1886 óta jelenleg is szerkesztője munkálkodik. Szerkesztette még e mellett a Prédikátori Tárnak régibb (3 köt., 1871-73, Sz. Domokossal) és újabb (3 köt., 1887-91) folyamát. Lapjában s a Prot. Egyh. és Isk. Lapban, valamint az Ellenzékben közölt egyházi érdekü számos cikkén s a Prédikátori Tárban levő prédikációin és imáin, valamint a Nagy P. és Vadas J.-féle Agendában kiadott szertartási beszédén kívűl a következő ilyen irányu munkája jelent meg: A kolozsvári ev. ref. eggyház történeti fejlődése (Erdélyi egyházkerület névkönyve 1869-70).

4. Sz. Gyula, szobrász, szül. Székesfejérváron 1850., hol atyja szintén szobrász és műasztalos volt. Mint gyermek már segített atyja műhelyében, ki őt a rajzolás és mintázás elemeibe bevezette. Mint 15 éves gyermek a bécsi művészeti akadémiába került és tehetségével csakhamar magára vonta tanárai figyelmét. Ugyanakkor a kormánytól hat éven át ösztöndíjban részesült. Mint növendék készítette Péter és Pál apostolok szobrait a nagyrécsei, Szűz Máriáját pedig a tapolcai templom számára. Ugyancsak Bécsben, Kundmann tanár vezetése alatt mintázta Bacchus neveltetése c. szoborcsoportozatát, mely általános elismerésben részesült és akadémiai díjat és díszoklevelet szerzett alkotójának. Tanulmányai befejezése után Olaszországban, főleg Rómában, Velencében és Firenzében töltött egy évet, az antik szobrászat tanulmányozásával foglalkozva. Azután Budapesten telepedett meg s itt először is szigligeti Ede és Halmi szobraival keltett érdeklődést tehetsége iránt. Eötvös József báró féldomborművü arcképét szintén ő mintázta az ercsii síremlék számára. Később özv. Izsó Miklósné férje hátrahagyott munkáinak többszörösítésével bizta meg s ez a körülmény indította őt arra, hogy a Búsuló juhász-hoz mellékalakot mintázzon. Igy született az Arató leány. Mint dekorativ művész a ferencvárosi templomra készített alakjaival kezdte meg működését; ezeket követték Gluck ésMozart a dalműszinház homlokzatán, a Fonciere-épület Merkurja s a Sváb-palotn levő bájos gyermekalakok. Újabb időkben az új országház számára hét magyar király szobrát mintázta s ugyancsak ő készítette a honvéd főparancsnoksági épület homlokzatát diszítő óriási alakokat is. Sz. 1883 óta a budapesti II. kerületi reáliskolában a mintázás tanára.

5. Sz. István, botanikus, szül. Étfalván (Háromszék) 1848 febr. 18., megh. Sepsi-Szent-Györggyön 1888 márc. 21. Székely-Udvarhelyen az ev. ref. kollégiumban tanult, 1872. Kolozsváron a tudományegyetem matematikai és temrészettudományi karához iratkozott és Teleki Károly gróf fiainál nevelősködött. A növénytan iránt már előbb melegen érdeklődött s már 1872 őszén, még mielőtt a tudományegyetemre ment volna, főkép Bischoff nyomán összeállította A növénytan történetét Linné koráig, mely a Székely Hirlap negyedik évfolyamának (Marosvásárhely) szept. - nov. számaiban jelent meg. Az egyetemen szabad idejét a növénytani intézetben szorgalommal töltötte. 1875 nyarán a növénykertben és a régi muzeumkertben feltünően gakran mutatkoztak növénymonstruózitások, ezeknek egy részét Sz. lerajzolta és Adalékok a növények teratologiájához (Kolozsvár 1876) címen kiadta. Mint bölcsészetdoktor segédtanárnak ment Sepsi-Szent-Györgyre a Mikó-főiskolához. Eleinte még folytatta teratologiai tanulmányait, de azután más kötelességek a botanikától mindinkább elvonták. Később ugyancsak Sepsi-Szent-Györgyön mint polgári iskolai tanár és végre mint igazgató működött.

6. Sz. József (ilencfalvi), költő, szül. Dedrád-Széplakon (Kolozs) 1782 jul. 1., megh. Maros-Vásárhelyen 1812 máj. 29-én. 1802 okt. 8. tnaárai ajánlatára Teleki Sámuel gróf könyvtárnoka lett s egyszersmind 1804-től 1806-ig a kollégiumban köztanító volt. 1807 végén külföldi útra indult, s előbb néhány hónapot Bécsben töltvén, 1808 májusban a jenai akadémiába lépett. Itt annyira vitte, hogy 1808. a jenai mineralogikus társaság, 1809. az altenburgi füvészeti társaság rendes taggá választotta. 1810. visszatérvén Maros-Vásárhelyre, újra átvette a Teleki-könyvtár vezetését. Dalai halála után Döbrentei kezéhez kerültek, aki az Erdélyi Muzeum 1814. II. kötetében tette őket közzé. Naív hangjuk, tekintve a kort és szerzőjük elszigetelt helyzetét, nincs minden báj nélkül. V. ö. Honművész 1836. II. 91.

7. Sz. Károly (idősb), ref. tanár, 1848-49. a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban államtitkár, szül. az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem által szemerjai előnévvel nemesített családból Vizaknán 1798 jan. 25., hol székely eredetü atyja János főbiró volt; megh. Maros-Vásárhelyen 1853 okt. 25. Kiváló szellemi tehetségének már mint kis gyermek meglepő jeleit adta; 1805-13. a nagyenyedi főiskola növendéke volt, 1814. Kolozsváron a kat. kir. liceumban jogot hallgatott; 1815. a marosvásárhelyi királyi táblánál volt jurátus, 1817. megszerezte az ügyvédi oklevelet; ugyanezen évben a vele majdnem egykoru Zeyk János és Teleki Elek gróf mellett nevelő, ezekkel együtt Bécsbe ment, hol az általa különösen kedvelt szám- és természettudomnyokkal foglalkozott; 1820. visszatérvén, Enyeden lett segéd-, 1821. rendes jogtanár; csakhamar megválasztotta Alsó-Fehér vármegye táblabirájává, Vizakna városa polgárává s ez időtől fogva Erdély politikai életében és reformküzdelmeiben jelentékeny szerepet játszott Alsó-Fehér vármegyében. A magyar tudományos akadémia 1833-ban levelező, 1834. rendes taggá választotta a törvénytudományi osztályba. A hires 1834-iki erdélyi országgyülésen mint szülővárosa Vizakna követe jelent meg s ott Bethlen János gróf, Wesselényi Miklós és Kemény Dénes bárók mellett mint Erdéyl első törvényhozója s kitünő szónoka vezérszerepet játszott. E szereplése az országgyülés feloszlatása után politikai üldözéseknek tette ki fiscalis actióba (főben járó perbe) vonatott, és az udvari kancellária a jogtanári széktől elmozdítását, vagy más tanszékre áthelyezését követelte. Az 1837-iki szebeni országgyülésen már nem vehetett részt. A nagyenyedi kollégiumon a fizika és matematika tanszéke 1838-ban megüresedvén, maga kérte arra áthelyezését, ami - bár pöre lejárt - 1839. meg is történt. 1848-ban ismét fellépett Alsó-Fehér vármegye közgyülésén; Kemény Dénessel, a két Zeykkel a szabadság vezérfiai közt állott; ismét mint Vizakna követe az 1848-iki erdélyi és az unió kivívása után a pesti első nemzetgyülésnek is tagja volt; egyszersmind a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz államtitkárul neveztetett ki. A szomoru napok bekövetkeztével egy ideig Sz.-t is zaklatták s a büntetéstől a per folyamán Haynau által megkegyelmezett 207 között ő is szabadon bocsáttatott. Az erdélyi főegyháztanács által tanári állásába visszaállíttatván (Enyed elpusztulván), Maros-Vásárhelyre rendeltetett a hires Bolyai Farkas helyére 1851., s itt végezte be küzdelmekben és nagy eseményekben gazdag életét. A harmincas évek közepén mint enyedi tanár ugyszólván országra szóló harcot vívott Péterfi László és Albert tanártársaival a nyelvészet, s némileg a politikai elvek s reformok mezején; emezek mint nyelvészek és mint a debreceni irodalmi iskola hivei Kazinczynak s minden gyökeres újításnak szenvedélyes ellenségei; Sz. pedig a nyelvészetben és politikában a haladásnak s reformeszméknek lelkes bajnoka volt. A szenvedélyes pernek az erdélyi országos kormányszék által ez ügyben kiküldött bizottság itélete vetett véget. Művei: Az 1831. esztendő története (főleg a lengyel forradalom); Sylloge tractatuum aliorumque actorum publicorum et argumenta b. Diplomatis Leopoldini illustrantium (Erdélynek az osztrák birodalom alá Magyarország társországául csatoltatásáról szóló okmányok gyüjteménye, 1832); A perrendtartás és perfolyamat (táblázatokkal és mintákkal, 1839); Latin nyelvtudomány (Nagy-Enyed 1838); Igeidők formálódásának szabályai (1838); Magyar nyelvtudományi tanítók és tanulók számára (2. kiad. u. o. 1839); Parthenon, tanítmányok tára (2 kötet, u. o. 1839); Számtan (1853); kisebb dolgozatok és emlékbeszédek folyóiratokban és lapokban. V. ö. P. Szathmári Károly, A gyulafehérvári főiskola története; Kemény Zsigmond emlékbeszéde Sz. Károly felett (a magyar tudományos akadémia 1860. kiadv.); Vasárnapi Újság (1853. évf.).

8. Sz. Károly (ifj.), ref. püspök, rendkivül termékeny egyházi, világi iró és műfordító, az előbbinek fia, szül. Nagy-Enyeden 1829 jun. 15., ott végezte iskoláit is, mi alatt a többi között Salamon Ferenccel, majd Kolozsváron Gyula Pállal, Szilágyi Sándorral lépett belső barátságba. Nagy-Enyeden a gimnáziumi tantárgyakat vegyes osztálytanítók mellett tanulva, Mentovich Ferenc vezetése alatt végezte; 1845. az akadémiai tanfolyamra lépve, azt a rendes tanárok s jelesen a mennyiség- és természettant atyja és Zeyk Miklós, a bölcsészetet Mihályi Károly vezérlete alatt végezte be s a matematikából szaktanítóvá neveztetett ki. Azonban már ekkor az első magyar felelős minisztérium kineveztetvén, atyjának vallás- és közoktatásügyi államtitkárrá történt kineveztetésekor (1848) ő is Budára jött és itt a pesti egyetemen mennyiség- és hadtudományi tanfolyamot hallgatott. Csakhogy 1849 jan. 1. atyjával s a magyar kormánnyal együtt menekült Debrecenbe, hol egy ideig (miniszter nem létében) az atyja veeztése alatt álló vallás- és közoktatásügyi minisztériumban fogalmazó volt, azután pedig fegyvert fogott ő is és mint utász (pionnier) szolgált a honvéd seregben, előbb mint káplár, majd mint hadnagy. A forradalom után Tisza-Roffon a Borbély-családnál talált menedéket; 1850 tavaszán Bejébe (Gömör) a Szentmiklóssy-családhoz ment nevelőül, hol azelőtt Tompa Mihály (akkor már Keleméren) volt lelkész, kivel bensőbb barátságot kötött. Egyszersmind ott magán úton, mert a főiskolák szüneteltek, a teologiát elvégezte; 1851 nyarán a gömöri egyházmegye vizsgáló bizottsága előtt a papi vizsgálatot letette és Rimaszombatba neveztetett ki segédlelkészül. De mielőtt ezen állását elfoglalta volna, az akkor szervezkedett nagykőrösi gimnáziumhoz kapott meghivást a magyar nyelv és irodalom tanszékére; hogy azonban erre Arany Jánost lehessen megnyerni, önként átlépett a mennyiségtan tanszékére; itt Arannyal, Mentovichcsal, Jánosival két évig együtt működött. Ez idő alatt nőül vette unokatestvérét Sz. Pólit (l. o.), kit azonban alig egy évi házasság után elvesztett. 1853-ban a kecskeméti gimnáziumhoz ment át, ugyancsak a mennyiségtan tanárául; 1854. Kézdi-Vásárhelyre hivatott meg lelkészül; 1857-ben egyszerre Zágonba és Kun-Szent-Miklósra hivatván meg, az utóbbit fogadta el, hogy Bibó Antoniával lépett boldog házasságra, kivel négy leány- és négy fiu-gyermeket nevelt fel. 1863. Szabadszálláson lelkész, de 1865. egyszersmind a fülöpszállási kerületet az országgyülésen is képviselte. 1867. a vallásügyi minisztériumhoz osztálytanácsossá, 1869. ideiglenesen pestvármegyei, majd jász-kun kerületi tanfelügyelővé neveztetett ki; Trefort alatt ismét a minisztériumban működött mint miniszteri tanácsos 1884-ig, amikor (jun. 7.) a dunamelléki egyházkerület püspökévé, majd egyszersmind a budapesti ref. egyház első lelkészévé választatott. A magyar tudományos akadémia megválasztotta 1858. levelező, 1869. rendes, 1878. igazgató taggá, 1892. másodelnökké. A Kisfaludy-társaság 1860. választotta tagjává, később alelnökévé; a király 1896. a Lipót-rend középkeresztjével, a budapesti egyetem előbb magán tanárul habilitálta, majd 1882. bölcsészetdoktori címmel tüntette ki. Mint püspök maradandó emléket szerzett magának s az egyházkerületnek becses egyháztörténelmi anyagot szolgáltatott egyházlátogatásaival; 1885-93. kerületének mind a nyolc megyéjében és a Szlavon-Szerémségben fekvő anya- s jelesebb leányegyházait - összesen mintegy 280-at - meglátogatta, mindegyikben egyházi beszédet tartott és pedig a gyülekezetnek az előre beszerzett adatokból felismert viszonyaihoz, jó s rossz szokásaihoz mértet; ezeket, melyek a gyülekezetek valláserkölcsi és műveltségi helyzetének eléggé hű tükrei, két vastag kötetben leirta, ugy szintén a gyülekezetek anyagi és birtokviszonyaira vonatkozó hiteles adatokat is beszerezte és összegyüjtötte. Részint mint püspök, részint mint budapesti lelkész, tagja, részint elnöke mindazon egyházi hatóságoknak, gyüléseknek, melyek a hazai ref. egyház kormányzatával vagy törvényhozásával foglalkoztak és foglalkoznak (zsinat, konvent, egyetemes tanügyi bizottság stb.); ugyszintén azon társulatoknak, egyesületeknek, melyek az evangéliumi protestáns vallásosság, egyháziasság, művelődés és az emberbaráti szellem ápolását tűzték ki feladatokul. Igy p. az ő elnöklete alatt eszközöltetik 1889 óta az egész bibliának az angol bibliaterjesztő társaság anyagi támogatása mellett, a Károli Gáspár fordítása alapján, a mai irodalmi és biblaiai nyelv igényei szerint átdolgozása és kiadása. Elnöke volt hat évig a magyar protestáns irodalmi társaságnak, tagja a protestáns ifjusági, a nagypénteki, a Lorántffy Zsuzsánna, az országos protestáns árva egyesületeknek. Egyházirodalmi művei: Buzgóság könyve (elmélkedések és imák protestáns hölgyeknek, Pest 1855, s azóta hat kiadásban); Kis biblia népiskolák számára (u. o. 1863); Konfirmációi káté (1886); Halotti imák (Debrecen 1864); Áhitat órái (Zschokke után, Pest 1864); Papi dolgozatai (u. o. 1881); az Egyházi évkör (ünnepi prédikációk u. o. 1881); Csak a Krisztus! (egyházi beszédek); Élet a halálban (halotti beszédek 1893).

Mint költő 1846. lépett fel az Életképekben s ugyanez évben a Szabad székely dalával pályadíjat nyert. 1848. Pesten megismerkedett az irodalom kitünőségeivel s Vörösmarty és Petőfi buzdítására megtanulván angolul, nagykőrösi tanár korában, Arany János társaságában, megkezdte műfordítói pályáját, melyhez hasonló termékenységre, sokoldaluságra és általános értékre nézve koráig nem volt, sőt ma sincs példa a magyar irodalomban. Ebbeli működése kétszeresen fontos volt az 50-es években, mert a Petőfi-utánzók népies rímpengetését a világirodalom remekeinek átültetésével segített ellensúlyozni s a magyar közönség megtámadt ízlését helyrehozni. Ily gyüjteményei: Moore Tamás költeményeiből (1853), Angol és francia költőkből (1856), Lirai áloék (nyugati költőkből fordította s újra összegyüjtötte Pest 1869), Gyöngyvirágok (1862), A századok legendájából (Hugó Viktor után, 1862), s egy évtized mulva Kisebb műfordításai (3 köt., 1872). Fordította ezekben Moore, Heine, Burns, Bíron, Hugo, Béranger, Lamartine, Lemoyne, Scott, Longfellow, Tennyson, Wordsworth, Horatius és többek műveit, több-kevesebb, gyakran kitünő sikerrel; ritka technikai készségével és simulékony talentumával eddigelé leginkább megközelítve műfordítóink közt azt a célt, hogy a fordítandó irók egyéniségét, sajátszerü hangját, a mű lokális szinezetét a magyarban is visszaadja. Nagyobb műfordítói alkotásainak száma is nagy. Részt vett nyolc drámával a magyar Shakespere és hét vígjátékkal a magyar Moliere létesítésében. Lefordította Goethe lirai költeményeit (2 köt., 1875), Hugo Viktor Hernaniját (1875) és Borgia Lukréciáját (1881), Tennyson Alfréd Király-idilljeit (1889) és Schiller költeményeit (Vargha Gyulával 1890) s két nagy eposzt: a Nibelungéneket (1868) és Dante Divina Commediáját (Pokol 1885, Purgatorium 1891). Eredeti költészetében is művelte a kötészet mindhárom ágát. Lirájának szerelem, család, haza, emberiség, vallás a tárgyai s általán az élet minden alkalma; fogékony kedélyét s könnyen hangolódó képzeletét minden megihleti, ami költőt általán ihlethet. Azért rendkivül termékeny, de ritkán tesz mélyebb és maradandóbb hatást. A költői szó és forma mindig rendelkezésére áll. Kisebb versei: Költemények (2 köt., Pest 1861), A kis Ilonka emlékezete (1862), s újabban Kisebb költeményei címen 1883. (2 köt., válogatott és bővített kiadás) jelentek meg. Nevezetesek alkalmi ódái: Széchenyi emlékezete (Pest 1860), a Kazinczy-, Vörösmarty-, Petőfi-, Eötvös-, Calderon- stb. óda, s a Deák Ferenc-óda, mellyel az akadémia 100 aranyas pályadíját nyerte el. Legutolsó lirai gyüjteménye az Úti tárca (1890). Nagy kedvvel művelte a drámát is, s gakran nyert is páyladíjakat, de művei nem váltak maradandó szinpadi alkotásokká. Szindarabjai: Zsigmond király (1847); Lothario és Speráta, A Perényiek, Királyok iskolája, Kálmán király, Jog és bitorlás, Telivér és lángész, József császár, Heródes, Az apám felesége, Fattyu Borics, Erős szer hat, Zrinyi Miklós, Fráter György, A politikus asszonyok, Attila, István vezér, Bölcs Salamon (1889). Sokkal jelesebbek epikai munkái, kivált a kisebb elbeszélések. Murány hölgye c. költői elbeszélése már 1848. pályadíjat nyert a Kisfaludy-társaságnál. Három nagyobb eposza akadémiai koszorút nyert: Trencsényi Csák (1861), Almos (1868), Salamon (1874). Ez utóbbi legjelesebb eposza, eszméjében, jellemeiben sok a költői erő; értékéből azonban sokat levon az élénk hatás, melyet költői hangjára Arany epikája gyakorolt. Általán Sz.-nak mint költőnek nem az eredetiség a legerősebb oldala, hanem a nagy hangolódás, a változatosság és technikai művészet; ahol kevésbé hat, az ok nem az inspiráció hiánya, hanem a könnyü inspiráció. Prózai dolgozatai szintoly sokfélék és nagy számuak. Még számos szakba vágó tankönyveket is irt, számos oktatásügyi törvényünk az ő tollából való, fordított külföldi jelesebb könyveket, Lewestől Goethe életét, Laweleyetől Deák Ferenc jellemrajzát, Verne regényeit stb. Eredeti dolgozatai irodalmi s kritikai tanulmányok; ezekkel is részint a világirodalom ismeretét terjesztette, részint a művészibb felfogásnak egyengette útját. Nevezetesebbek: A műfordítás elveiről (akadémiai székfoglaló, 1859); A tragikai felfogásról (1870); Goethe, Schiller, Horatius élet- és jellemrajza, Madách Ember Tragédiájáról (1862), A legújabb magyar lyráról (1874), Arany Toldi szerelméről (1880) stb. Önálló művei: Gróf Széchenyi István és az akadémia megalapítása (1880), Trefort életrajza (1886), és a legnagyobb: A világirodalom nagy eposzai (2 köt., 1882).

9. Sz. Károly (legifj.), az előbbinek fia, szül. Szabadszálláson 1865 nov. 11. Középiskolai tanulmányait a budapesti II. kerületi főgimnáziumban, a jogiakat pedig 1883-87. a budapesti tudományegyetemen végezvén, 1888. jogtudományi doktori oklevelet szerzett s belépett a vallás- és közoktatásügyi minisztériumba, hol jelenleg segédtitkár. 1888. egy szemesztert a strassburgi egyetemen töltött s körutat tett Német-, Francia-, Olaszországban és a Svájcban, mely alkalommal úti tárcákat irt a Fővárosi Lapokba s a Vasárnapi Újságba. E lapokban, valamint a Budapesti Szemlében, Ország-Világban, Magyar Bazárban stb. több költemény jelent meg tőle s a Vasárnapi Újságban néhány életrajz és kisebb közlemény; a Protestáns Naptárba pedig, melynek 1891 óta szerkesztője, verseken kívűl számos cikket irt. 1892. A muzsa c. egy felvonásos, 1894. Katolnai úr házasodik c. három felvonásos vígjátéka került szinre a nemzeti szinházban. Előbbi nyomtatásban is megjelent az Olcsó könyvtárban. 1897-ben A botrány c. négy felvonásos vígjátékát a magyar tud. akadémia a Teleki gróf-féle 100 aranyas pályadíjjal jutalmazta meg.

10. Sz. Póli (Paulina), költőnő, szül. 1831 febr. 17-én, megh. Nagy-Kőrösön 1853 jun. 17. Idősb. Sz. Károly testvérének, Jánosnak volt három közt legidősb leánya. Már mint egészen fiatal leány Iduna álnév alatt több költeményt irt, melyek különböző szépirodalmi lapokban jelentek meg s az érzés bensőségével általános feltünést keltettek. Rajongó szerelemmel csüggött unokatestvérén, a költő Sz. Károlyon, kihez 1852 ápr. 15-én férjhez ment, de néhány havi boldogság után súlyos betegség támadta meg és 10 hónapig tartó szenvedéssel sírba vitte az épp oly szép, mint fenkölt lelkü fiatal nőt. Sírversét Arany János irta (Egész teste fájdalom volt, Egész lelke szeretet...). Költeményeit Iduna hagyományai címmel adták ki (Pest 1853).

Forrás: Pallas Nagylexikon