Székely

1. Ádám (borosjenői) gróf, gazdasági és pedagogiai iró, atyja szintén Ádám, anyja Rhédey Katalin volt, megh. 1789 jun. 1. Neveltetése a hazában kezdődött s külföldi utazásokkal végződött. Hazajötte után az erdélyi ref. egyházi alapítványok és iskolák gondnoka lett. Irodalmi munkái közül kettőt ismerünk: Marhák körül való ausztriai rendtartás (ford., Nagy-Szeben 1763); A gyermekek neveléséről (Locke János után Coste átdolgozása szerint franciából, Kolozsvár 1771). Nőtelen maradt s benne családja kihalt.

2. Sz. Bertalan, történeti festő, született Kolozsváron 1835. székely nemes családból, melynek ősatyja Sz. Bertalan 1592. kapta nemesi levelét Báthory Zsigmondtól. Tanult a kolozsvári ref. kollégiumban, tanulói pályája azonban 1848., tanítók hiányában, félbeszakadt. 1850 végével Bécsbe ment a politechnikumba, de matematikai előkészületek hiányában itt nem boldogulhatván, átment a művészeti akadémiára. Itt 1855. első díjat s ezzel katonaságmentességet nyert. 1857-58. Brassóban és Szebenben dolgozott, majd Berres de Perez József ulánusőrnagy ajánlatára Kanizsán oltárképet és több arcképet festett. Az igy szerzett pénzből az 50-es évek végén Münchenbe ment s Piloty tanítványai közé lépett. Münchenből küldte be II. Lajos király holttestének feltalálása a mohácsi csatatéren címü nagy történeti festményét az 1861-iki budapesti műkiállításra. Ugyanabban az esztendőben készült Dobozija is, melynek bevégezése után Pestre jött. Összeköttetéseit Münchennel azonban nem szakította meg és 1864. már ismét ott találjuk, amikor is VII. Károly búcsuját festette meg freskóban az ottani National-Museum számára. Párisi és hollandi útja után jött 1865. az Üdvözítő Péter apostollal a tengeren, a modorvárosi evang. templom számára, majd másolatok útján is nagyon elterjedt képe a Mohácsi csata (1866), melyet megrendelője Fuchs Gusztáv a nemzeti muzeumnak ajándékozott. Ez a műve a párisi Salonban is figyelmet keltett. Ezután bejárta Olaszországot, nagy kedvvel tanulmányozva a régi mestereket s azok festési modorát. További művei: Az egri nők védik a várost a törökök ellen (1867); V. László és Cillei (1871); Az árva, Leda, Az apáca (megannyi az 1871-iki bécsi kiállításon); a Vihar (1872); Thököly Árva várában; A japán nő; Irgalmas szűzek a betegágynál; Az anya gondos szeme (az 1873-iki bécsi világkiállításon). 1878. Londonba, Párisba és Hollandiába utazott, a nagyobb képtárakat tanulmányozva. 1882. festette az opera előcsarnokát s u. o. a királyi páholy előtermét, 1884. a Deák-mauzoleum falfestményeit, 1885. pedig Zrinyi Szigetváron címü történelmi képét. Két évig (1887-88) a pécsi székesegyház kápolnáinak festésével volt elfoglalva, 1886 óta pedig a budai Mátyás-templom díszítésén dolgozott. Nagyobb festményein kivül számos rajzot készített, melyek az Illustrationban és a lipcsei képes lapokban láttak napvilágot. Vannak illusztrációi Eötvös József báró és Petőfi munkáihoz is. Sz. jelenleg a budapesti mintarajztanoda és rajztanítóképző intézet tanára. Művészi érdemeinek elismeréséül 1867. a Ferenc-József-rend lovagkeresztjét, 1878. a becsületrendet nyerte.

3. Sz. Ferenc, jezsuita, szül. Gyarmaton 1658 máj. 14., megh. Ungváron 1715 szept. 22. A teologiának és filozofiának doktora, tanította a filozofiát Kassán, később Egerben és Nagyszombaton, utoljára Kőszegen a gimnázium igazgatója volt. Művei: Canon sinuum, tangentium et secantium, ad partes radii 100,000, problematibus trigonometricis amplificatus (Nagyszombat 1694); Trias virorum illustrium de collegio Tyrnaviae (u. o. 1688); Gloriosa Belgradi libertas (u. o. 1689); Tacitus philosophicus (u. o. 1695).

4. Sz. Ferenc, kuriai biró, jogtudomnyi iró s kodifikátor, született Szombathelyen (Vas) 1842 márc. 11. Középiskoláit ugyanott, jogi tanulmányait Pesten végezte és 1865 aug. 14. a pesti kir. táblánál joggyakornoki állásba lépett. 1866. a jog- és államtudományok doktorává avatták fel; 1870. köz- és 1871. váltóügyvédi oklevelet nyert. 1867. az igazságügyi minisztérium szervezése alkalmával ugyanoda segédfogalmazóvá, ugyanazon évben fogalmazóvá, 1871. titkárrá és még ugyanazon év decemberében főügyészi helyettessé neveztetett ki, mely minőségében 18 éven túl szolgált. 1890 márc. 4. a kir. kuriához biróvá hivatott meg, hol az elnök 1891 máj. a sajtóügyek előadásával, 1892 mrác. pedig a kir. itélőtáblai döntvények ellenőrzésével, és esetről esetre az ily ellentétes döntvények kiegyenlítése végett az alkotandó kuriai döntvények előadásával bizta meg. 1876. a IX. nemzetközi statisztikai kongresszus II. szakosztályának titkára volt; 1876-tól kezdve az ügyvédvizsgáló bizottságnak tagja és jelenleg másodelnöke. 1889-től fogva kültagja a budapesti tudományegyetem jogi karánál fennálló jogtudomnyi államvizsgálati bizottságnak is. Ugyanezen évtől tagja a magyar jogászegyesület igazgató választmányának. 1890. készítette el az 1890. XLIII. t.-c.-nek s az erre vonatkozó miniszteri rendeletnek s a kir. főügyészségek szétosztásának és a vonatkozó rendeleteknek tervezetét. Ugyancsak 1890. neveztetett ki az országos statisztikai tanács tagjává. Tevékeny részt vett a budapesti rabsegélyző egyesületnek 1874. történt megalakításában s szervezésében, valamint a kőbányai menedékház felállításában s ügyének intézésében. E jótékony egyesületnek egy évtizeden túl igazgatója és ügyvezető alelnöke, majd 1890. tiszteletbeli elnöke volt; 1896-tól fogva pedig az elnöki tisztet viseli. A budapesti unitárius egyház megalapításában szintén munkás részt vett s jelenleg ez egyháznak egyik gondnoka, valamint az országos főtanácsnak tagja. Irodalmi működése még gimnáziumi tanuló korában kezdődött. Minisztériumi és főügyészi szolgálata folyamán a Pesti Naplóban s a Magyar Igazságügyben jelentek meg - leggyakrabban polemikus természetü és ezért névtelenül közlött - dolgozatai. Tőle való a budapesti és marosváráshelyi kir. főügyészeknek a fő felügyeletük alá tartozó fogházak 1872-1886-iki állapotáról szóló nagy szabásu jelentése is (Budapest 1887).

5. Sz. György, l. Dózsa (4).

6. Sz. Imre, zongoraművész és zeneszerző, szül. Mátyfalván (Ugocsa) 1823 máj. 8. nemesi családból, megh. Budapesten 1887. Kiváló zenei tehetsége kora éveiben nyilatkozott és 11 éves korában nyilvánosan hangversenyzett Pesten. 1847. Párisba utazott Reményivel, hol mindketten nagy sikerrel hangversenyeztek, onnan Londonba ment s csak 1849. tért haza, hogy részt vegyen a szabadságharcban. A világosi katasztrófa után neki is távoznia kellett s Reményivel ismét Londonba tért, hol fényes sikerü hangversenyeket rendeztek. 1852. tért vissza hazájába s ekkor tünt fel először Honi emlékeim c. magyar ábrándjával, mely ekkor egészen új irányba terelte a magyar zene zongorairodalmát. A nyolcvanas évek elején a nemzeti zenede a legmagasabb zongorakiművelési osztály tanárává választotta és mint ilyen egész ahláláig annak körében fejtett ki kiható tevékenységet. Sz. egyike volt a legtermékenyebb magyar zeneiróknak, ábrándjai, idilljei s másnemü műveivel egészen új irányt adott a magyar zongorairodalomnak, csak magyar ábrándot többet irt negyvennél, e mellett szalon- és más irányu zongora- és instrumentális művei meghaladják a százat s nincs zongora, melyen az ő műveivel ne lehetne találkozni, melyekben eszmebőség, brilliáns szongoratétel s magyarság tekintetében igaz nemzeti érzület nyilatkozik.

7. Sz. István (bencédi), reformátor, szül. Bencéden (Udvarhely). Mint a Ferenc-rend tagja iratkoztt be 1529 nyarán a krakói egyetemre, honnan hazájába visszatérve, csaskhamar a reformáció szolgálatába lépett s 1538. Szikszón, 1544. Liszkán az iskolamesteri állást töltötte be. Már 1548. újra Szikszón volt, még pedig ezúttal minden valószinüség szerint lelkészi minőségben. 1550-től Kassán terjesztette a protestáns elveket; pár év mulva Göncre ment lelkésznek, hol már a svájci reformáció szellemében működött. Itt még 1563 végén is élt, amikor már lelkésztársa is volt a Károli Gáspár személyében. Művei: Kalendarium magyar nyelven (Krakó, év nélkül, 1538 előtt v. éppen ez évben jelent meg; a benne közlött csiziónak, melyet egy előbbi keletü verses csizióból alakított át, az összes ezutáni magyar csiziók csak lényegtelen módosulatai); Keresztyénség fundamentumáról való tanuság (u. o. 1538, 2. kiad. u. o. 1544, 3. bővített kiad. u. o. 1546); Istenes énekek (u. o. 1538); Zsoltárkönyv, magyar nyelvre fordíttatott (u. o. 1548); Krónika ez világnak jeles dolgairól (u. o. 1559, újra kiadta Toldy Ferenc 1854). Készült a teljes biblia lefordításához is.

8. Sz. István, egyházi és bölcsészeti iró, kat. teologiai tanár, szül. Nagyváradon 1861 febr. 26. Középiskolai tanulmányait Nagyváradon 1861 febr. 26. Középiskolai tanulmányait Nagyváradon végezte, a teologiát u. o. kezdte, majd Bécsben folytatta és mint a bécsi Augustineum tagja nyerte el a teologiai doktori koszorut. Pappá szentelték 1884 márc. 9-én. 1885. egyházmegyei püspöki iktató, 1886. az erkölcstan és lelkipásztorkodástan tanára a nagyváradi papnevelőben s egyúttal tanulmányi felügyelő, 1891 óta u. o. a szentirástan és filozofia tanára, jogakadémiai hitszónok és az államvizsgálati bizottság kültagja. A Szent-István-társulat tudományos és irodalmi osztálya tagjául választotta. Azonkivül tagja az Aquinói Szt.-Tamás-társaságnak és nagváradi szentszéki ülnök. Önálló munkái: Az emberi nem kora és a szentirás (Esztergom 1887); Az emberi nem régisége történelmi és őstörténelmi szempontból (Budapest 1889); A szentirás apologiája (Nagyvárad 1891); Dr. Karsch Szentirási apologetikájának második része (u. o. 1892); Monismus és dualismus a fizlozofiában (Budapest 1893); Erő és anyag (u. o. 1894); Ösztön és ész (Nagyvárad 1897, 2 köt.).

9. Sz. János, horvát bán (1445-48), Hunyadi János unokaöccse, részt vett Hunyadi János minden harcában; elesett a rigómezei ütközetben (1448 okt. 17.); emlékét a szerb-horvát népdalok őrzik, melyek Szekula Iván név alatt hősi tetteit dicsőítik és elestét megsiratják.

10. Sz. József, iró, szül. Debrecenben 1825 márc. 1-én, megh. Budapesten 1895 szept. 16. Iskoláit szülőhelyén, a joggyakorlatot Miskolcon és Pesten végezte. Jurátus Szemere Bertalan mellett volt a pozsonyi országgyülésen. 1847. ügyvédi oklevelet nyert. A szabadságharc idején előbb fogalmazó volt Szemere minisztériumában, majd a hadseregben honvéd századossá küzdötte fel magát. Az elnyomás éveiben tollal dolgozott, költeményeket, beszélyeket, regényt, publicistai dolgozatokat irt a Pesti Divatlapba, Szépirodalmi Közlönybe stb. Egy ideig Bécsben élt mint az ott kiadott Magyar Sajtó munkatársa; majd itthon volt hol szerkesztő, hol munkatárs s egyáltalán az 50-es és 60-as évek irói csoportjának egyik karakterisztikus alakja volt. Nagyobb dolgot nem alkotott, erejét szétforgácsolta. Tanulmányai közt legnevezetesebb Markovics grófné levelei Kármán Józsefhez c. kiadása. Közjogi, közigazgatási és politikai cikkeket és röpiratokat is irt. A szabadságharc után jelent meg: Megyerendszer-e vagy központosítás? Az Egy év története c. 11 ív terjedelmü politikai művét (1857) elkobozták. Önálló szépirodalmi művei: Liliputi Tóbiás (komikus regény, Pest 1851); Kedélyhangok és gyöngyök (költemények); Kármán és Fanni (szinmű); Szeszélydalok (Pest 1853) és Kalárisok (u. o. 1854). V. ö. Önéletrajz (Budapesti Hirlap 1895. évf. 256. sz.); Vadnay (Fővárosi Lapok 1895. évf. 255. sz.); Vasárnapi Újság (1895. évf. 40. sz.) stb. Élemedettebb korában Pest vármegye főlevéltárnoka volt; ekkor leginkább történeti adatok közzétételével adott jelt magáról.

11. Sz. Kornélia, szinésznő, szül. 1868 jan. 14. Az országos szinészeti akadémiában végezte tanulmányait, 1891 jun. 17. ment férjhez Ujházi Edéhez, a nemzeti szinház tagjához s ugyanezen év nov. 10. a nemzeti szinházhoz szerződött, hol 1894 dec. 31-ig működött; jelenleg a bécsi szinház tagja.

12. Sz. Mózes (siménfalvi), hadvezér, erdélyi fejedelem. Az 1550-es években született állítólag Székely-Udvarhelyen, ha ugyan nem Lövéte értendő ez alatt, hol - Orbán Balázs szerint - a falu derekán egy nem régen még romokkal borított kiszökellő fok van, melyet Udvarhelynek hivnak. Itt állott a hagyomny szerint Sz. udvarháza. Kora ifjuságában mint egyszerü lófő-székely család tagja, sókereskedéssel foglalkozott. De csakhamar katonának csapott fel Báthory István hadseregébe. Lelki bátorságának - irja Bethlen Farkas - legelső tanubizonyságát (1575 julius 7.) Báthory Istvánnak Békés Gáspár elleni harcában adta, amikor is Radnótnál a Maroson, kardját szájába fogva, átúszott és az ellenséges tábor egy emberét személyes viadalban levágta. E vakmerő fegyvertényeért a fejedelem testőrei és egy székely dandár vezérévé tette, kiknek élén két nap mulva ő kezdte meg a szentpáli csatát és oly hevesen csapott Békés táborának bal szárnyára, hogy csak kemény tusa után tudták visszaverni. 1580. az időközben lengyel királlyá választott Báthory Istvánhoz ment ki Lengyelországba, hova «egy ember füle elvágásáért budosott». Báthorynak az oroszok elleni hadjárataiban mint gyalogsági parancsnok vett részt. Különösen kitüntette magát Danzig, Polock és Pleskov bevételénél, amiért is a király őt, a súlyosan sebesült harcost, a «szentelt vitézek» sorába iktatta. Kalandos élete sora rövid idő mulva ugy fordult, hogy két magyar vitéz boszujától tartva, Lengyelországból menekülnie kellett. Haza jött s itt a sófalvi sóbánya kamaraispánja lett. Báthory Zsigmond fejedelem előtt, bár vallására nézve unitárius volt, csakhamar nagy kegyre tett szert s tőle annyi kitüntetést, birtok- és dézsmaadományt nyert, hogy 1591 óta Erdély «nagyságosai» vagyis főurai közé számíttatott. Ezután Báthory Zsigmond alatt a törökök ellen hadakozott, s midőn ez Rudolf császár javára a fejedelemségről lemondott, előbb Báthory Endre mellett küzd Mihály oláh vajda ellen, majd amikor a vajda Rudolf megbizásából átveszi Erdély kormányát, ennek lett vezérévé. Midőn aztán Mihály vajda rémuralmát megkezdette, ő támadt fel ellene legelőször s arra törekedett, hogy ismét Báthory zsigmond legyen fejedelemmé. Báthory Zsigmond azonban 1601 aug. 3. a goroszlói ütközetben végkép megbukván, Sz. a jezsuita-ellenes, hazafias párt élére állott, mely a német barátságtól semmi jót nem várt. A szabad fejedelemválasztás jogát védve, Bástával mérte össze fegyverét, de szerencsétlenül: 1602. Gyulafehérvár mellett megveretett és ő maga előbb solymosi várába, majd Temesvárra menekült. Ezután a török támogatását kieszközölvén, nem hajtott Básta igéreteire, ki is végtére a medgyesi országgyülésen száműzöttnek nyilváníttatta és javait a kincstár részére elkoboztatta. E miatt 1603 elején Sz. az elégedetlenek élére állván, Bektás temesvári basa segítségével kikergette Erdélyből Básta csapatait. S ugyanazon időben III. Mohammed szultántól athnamét s az erdélyi fejedelemség jelvényeit: kardot, buzogányt és zászlót nyervén, 1603. áldozócsütörtökön Erdély fejedelmévé kiáltották ki. Ekkor, szerencséje tetőpontján, Rudolf császár is hajlandó lett a békére s Sz. fejedelemségének elismerésére. Midőn azonban Radul oláh vajda a sokáig halogatott segítséget Bástának megadta, újult erővel tört ki a harc. 1603 jul. 17. Brassó mellett volt a döntő ütközet, melyben elesett. Fejét levágták, Radul vajda sátra előtt karóba húzatta, onnan Brassóba vitte s a kutyáknak vetette, mignem Weiss Mihály brassói biró saját kertjében eltemettette. A brassói Európa-szálló nagy éttermében márványtábla jelöli, hogy ott volt elásva, ahol most a vendéglő áll.

13. Sz. Sándor (aranyosrákosi), unit. szuperintendens, epikai költő, szül. Kálban (Erdély) 1797 szept. 13. nemes székely családból, megh. 1852 jan. 27. Atyja István unitárius lelkész volt Kálon. 1808. lépett a székelykeresztúri unit. gimnáziumba, hol 6 évig tanult, 1814. ment át a kolozsvári főiskolába, 1820. pedig Bécsbe, hogy tanulmányait kiegészítse. 1822. tordai unit. lelkésszé, 1830. u. o. igazgató-tanárrá, 1832. a kolozsvári főiskolához a hittan professzorává s igazgatóvá, 1838. a tordai zsianton az erdélyi unit. egyház főjegyzőjévé, végre 1845. a homoródalmási zsinaton ugyanannak szuperintendensévé (püspökévé) választatott s ez maradt haláláig. Irodalmi kisérletekre Döbrentey példája s biztatása lelkesíté. A Hebe zsebkönyv 1823-iki évfolyamában megjelent tőle 4 énekben s hexameterekben irva: A székelyek Erdélyben címü hősköltemény, melyben regényesre hajló élénk képzelet s valódi epikai előadás mutatkozik, bár inkább csak pongoylán rajzolt vázlatnak, mint gondosan bevégzett egésznek mondható, s Mohács-a, szinte 4 énekben (Torda 1824), sem mutat a művészi alkotás terén haladást. Az említett eposzokon kivül irta még be nem végzett első kisérletét: A kenyérmezei harcot (5 énekben, 1817); a Vienniászt 25 énekben, alkaikus versekben (1821); Camoens Lusiadájából az első ének fordítását (1818); Dierniasz címü regényes költeményt prózában, Ossian modorában; Mikola Mária hősregét 1660-ból, s Regét Bécs ostroma idejéből, 1683-ból; Hattyueposzt Hunyadiról (1830); több ódát s lirai költeményt. Későbben, mint tanári hivatása hozta magával, történeti műveket is irt: Erdélyország történetét (1845); Világtörténetet (Dittmár szerint, 1844); Az unitárius vallás történetét Erdélyben (1839). V. ö. Régi magyar könyvtár (Budapest 1897).

Forrás: Pallas Nagylexikon