Legyen Ön is szerkesztőnk!
Küldjön be címszót!

Pályázatok

Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Székelyek e... ----

Magyar Magyar Német Német
Székelyek e... ----

Címszavak véletlenül



Legújabb kommentek



Címszó:
Tartalom:

Székelyek eredete

Az a krónikás, aki magyarországi szent Erzsébet lakodalmára 1221 körül újra szerkesztette s a hunnokról szóló résszel kiegészítette a régi, folyton toldott nemzeti krónikát, a székelyeket attól a 3000 harcostól eredteti, akik a Krimhild-csatából menekülve, Csigle mezejére vonultak s ott magukat biztonsági szempontból nem hunnak, hanem más néven szíkölnek (sicul), azaz székelynek nevezték. A hunnok többi maradványa Csabával Görögországba (Bizáncba), innen pedig Szkíthiába költözik. A keleti rokonság Attila bujdosó fiát itt annyira megveti, hogy feleséget is csak idegen földön, a szkíthák szomszédságában élő korozminok között kap. E házasságból származik Ed, aki később atyjával otthon marad, és Edemen, aki népével az új hazát kereső magyarsághoz csatlakozik s a visszafoglalt örökségben alapítója lesz az Aba-nemzetségnek. A mondát ugyanebben a formában ismerte Anonymus is, aki szerint a székelyek egykor Attila király népei voltak. A kalandosnak tetsző Csaba-mondát nem fogadta el. Elemeit a honfoglaló Zuard történetébe szőtte be, mert róla állítja, hogy Görögországba megy és ott idegen nőt vesz feleségül. Népéről pedig azt mondja, hogy az ő idejében azért nevezték Sobamogerának (Csobamogyerának, Csaba magyarjának), mivel ura halála után nem akart visszatérni hazájába. E nevet Anonymus a görög stoba s a vele egyeztetett magyar «ostoba» szóval magyarázza. Amit a hibás etimologiával tolmácsolni akart, azt a nép, hunn krónikásunk vallomása szerint, a következő tréfás közmondással fejezte ki: Akkor térj vissza, amikor Csaba Görögországból. A monda egyéb törmelékeit szintén önkényesen használta fel. Mert mig a hiven alkalmazkodó hunnkrónikában az olvasható, hogy a csiglemezi székelység Ruthéniában fogadja a magyarokat, nála az a hét kin vezér lesz a ruthéniai csatlakozó, akiknek sorát Eddel és Edemennel nyitja meg. Sőt a monda alapján még azt is följegyzi róluk, hogy nemzetségükből származott Sámuel király, az Abák dísze, akit szerinte kegyességéért neveznek vala Obának.

A hiányosan s részben elferdítve ránk maradt hagyomány később számos eltérő magyarázatra adott okot. A régi történetirás, mely csak a nemzeti krónikák naiv szövegét ismerte, a mondának teljes mértékben hitelt adott. A közfelfogás ellen 1725. Fasching Ferenc jezsuita emelte fel először szavát. A kis nép több százados fenmaradása szerinte merő képtelenség. Helyette inkább hihető, hogy a keleti végek titokzatos multu lakóit IV. Béla a jászokból telepítette oda, midőn a tatárok elleni védelemre szüksége volt. Mivel töltevését adatokkal igazolni nem tudta, Stilting János nevü szerzetestársa 1747. már azt vitatta, hogy a hunn származással áltatott nép besenyő töredék. Közben Timon Sámuel azzal az érdekes adattal állt elő, hogy Regécen (Ugocsa) az erdőkerülőket szintén székelyeknek nevezik. A későbbi irók közt Pray a kunokra, Fejér György a kabarokra vont következtetést, mig Horvát István már az ótestamentomi zsidóságnál kalandozott. Az újabb irodalomban Hunfalvy Pál támasztott vitát. Több rendbeli hozzászólásának végeredménye az lett, hogy a székelyek, mivel nyelvük a magyarokéval még a bevett idegen szavakat illetőleg is megyegyezik, kitelepített magyar határőrök voltak. E felfogás ellen és mellett többen foglaltak állást. A krónikák Szabó Károlyban találtak lelkes védőre. Külön véleményét arra a fontos jelenségre alapította, hogy a székelység a magyar közjog értelmében mindig külön nép volt az erdélyi magyarság és szászság mellett. Sőt sikerrel bizonyította azt is, hogy mig a szász joggyakorlat a XII. sz.-i viszonyokban gyökerezik, addig a székelyeké egész a legújabb időkig vérségi volt, ami szerinte annyit jelent, hogy eredetére nézve régibb, mint a királyi trón. Ezt kiegészítőleg Tagányi és a porosz Meitzen az agrárviszonyokból szintén azt olvasta ki, hogy a székelység, különösen a csíki, gyergyói és a háromszéki rész volt Erdélyben az első foglaló.

Ha a rendelkezésünkre álló adatok közül figyelembe veszünk mindent, ami e nép történeti szerepére, jogszokásaira, nyelvére, nevére és néprajzi emlékeire vonatkozik, a több szász éven át sikertelenül vitatott kérdést immár nem nehéz eldönteni. A nemzeti krónikák XII. sz.-i közelkoru szövegében az olvasható, hogy II. István 1116-iki cseh hadjáratában «a hitvány besenyők és székelyek egy seb nélkül futának a király táboráig». Az 1146-iki osztrák hadjárat már szerencsésebb volt, ámbár ez alkalomból is felhangzik a vád, hogy «a gaz besenyők és hitvány székelyek, kik szokásuk szerint a magyarok dandárai előtt járnak vala, mind egyaránt futának, mint a juhok a farkasok előtt». Midőn II. Ulászló 1499-iki kiváltságlevelében a régi hadi rend és minden más régi szokás föleleveníttetett, akként történik intézkedés, hogy ha a király személyesen vezetne hadat, akkor az egész székely katonaság kötelezve van arra, hogy a felség serege előtt járjon, visszajövet pedig arra, hogy a királyi sereg mögött. Ha viszont a kötelesség északnak vagy délnek szólítaná őket, ugyanigy csak a fele, nyugatnak pedig csak a tizede tartozik szolgálatot teljesíteni. Mikor a király személyesen nincs jelen, az arányszám felére száll. Erdély védelmrée pedig bármily pillanatban kötelesek «a lehető legszebben fölfegyverkezve fölkelni, amint eddig is szokásban volt, sőt tartoznak a haza védelmezésére folytonosan őrködni, amiért azok a székelyek minden adózás v. bármi más fizetés alól föl vannak mentve és mint igazi nemesek Magyarország dicső királyai által nemesi kiváltságban részesíttettek». Ezzel az van mondva, hogy eddig határőrök voltak s háboru esetén szerepüknek megfelelőleg éppen olyan előőrsi szolgálatot teljesítettek, mint XII. sz.-i őseik. Ha történelmünkben még messzebb visszamegyünk, azokra a körösvidéki székely előőrsökre bukkanunk, akik Anonymus szerint a bihari kozárok felé kalauzolták a honfoglaló magyarokat. A beköltözést közvetlenül megelőző időkről pedig Konstantin császár 950 körül szerkesztett könyve azt vallja, hogy Keleten a szomszédos kozár nép egy része hozzánk csatlakozott, nyolcadik törzsünk lett, Etelközben velünk együtt telepedett s holmi kabarnak neveztetett. «Miből folyólag a kozások nyelvére is megtanították azokat a turkokat (azaz törökül a magyarokat) és máig is ugyanazt a szójárást használják (ti. i. a kabarok), de tudják a turkok másik nyelvét is (t. i. a magyart). S mivel háborukban a nyolc nemzetség erősebbjeinek mutatkoztak, a háboruban elüljárni is nemzetségeik elsőknek választattak». Hogy az előőrsi szolgálatot mindig meghódolt idegenk végezték, a keleti népek taktikájának általános sajátsága volt. Igy tettek a hunnok, avarok, sőt Julián barát levele a nagymagyarországi rokonokat leigázó kazáni tatárokról is azt állítja, hogy mindig idegeneket alkalmaztak előhadak és előőrsök gyanánt. A székelyek legrégibb története tehát szintén a mellett bizonyít, hogy hozzánk csatlakozó s előőrsi, határőri szerepre alkalmazott őseik nem magyarok, hanem meghódolt idegenek voltak.

Hogy melyik lehetett ez a nép, a név segítésével tudjuk eldönteni. Timon feltevését később több olyan oklevéltári adattal igazolták, amely mind a mellett bizonyított, hogy a XVI-XVIII. századbeli abaúji és zempléni erdőőröket székelyeknek nevezték. Újabban a munkácsi vár XVII. századbeli összeirásából az derült ki, hogy az őrségre berendelt jobbágyok szerintén székelyeknek neveztettek és u. n. székelységet szolgáltak. A foglalkozást jelentő név értelme ekkor már elhományosult, de a hagyományos alkalmazás még mindig jelezte, hogy valamikor az őrködés fogalmát fejezték ki vele. A képzés útján létrejött szó töve a szék és szik volt. E tőszó összehasonlító nyelvészeti úton kinyomozható családja egyaránt képviselve van az ugor és török nyelvekben, ahol a legősibb kulturfokon még gázlót, sekély vizet, aztán gázló-rekesztőt, rekesztő halfogót s belőle támadt száraz átkelőt, majd resztő szárazföldi vadászást és madarászást, szárazföldi rekeszt, kerítést, gyepüt stb. jelentett. A gázlós, sekély vizes hely természetes haár lévén, a képzettársítás csakhamar egyesítette vele a végek fogalmát. És ez annál is gyorsabban megtörténhetett, mert a végek szerepével nyomon járt a végek rekeszekkel, torlaszokkal, rekesztő halászásnál alkalmazott sövényfonatokkal való megerődítése. Igy lett aztán a szék gyök kiterjedt szócsaládja elvégre kifejezőjévé annak a végnek is, amely a székely névben, akár magyar, akár török eredetü legyen, mindenkép benne van. Mivel eddigi ismereteinkkel a szó sajátos képzését magyar nyelvi alapon megmagyaráznunk nem sikerült, bátran elfogadhatjuk Réthy László és Munkácsi Bernát véleményét, amely szerint a székely, illetve a régibb (már 1086. előforduló) sziköl név a török -li «valahová tartozó» képzővel jött létre, épp ugy mint ahogy létrejött lech-liből «Lech-földi, lech-i» a lengyel. A név értelme igy «székhez tartozó, széken lakó», azaz végbeli, határőr lesz. A törökös képzés mellett szól még az a fontos körülmény is, hogy taktikánk értelmében a vele megjelölt nép idegen hódoló volt. Ilyen hódolót eddig kettőt ismerünk: a besenyőt és kabart. Amaz hozzánk a XI. sz. derekán csatlakozott és a székelyek mellett állandóan régi nemzetségnevén szerepel. Ez a körülmény tehát teljesen kizárja, hogy a törökös képzés ettől a török néptől származnék. A név e szerint csakis a kozár kabaroktól származhatik, akik szintén törökök és a velük rokon besenyőket megelőzve szintén előőrsök, azaz határőrök voltak. Kabar törzsnevüknek a hagoymányban és a helynevekben nem maradt nyoma, ami szintén a mellett bizonyít, hogy ez a nyolcadik törzs volt az, mely a hagyomány szerint nem eredeti, hanem más néven neveztetett székelynek. Anonymus a soknejü (török) Mén-Marót bihari fejedelemségét nevezi kozárnak, ami világos mondai tévesztés, de mint ilyen is érdekes azért, mert ugyanott lépteti fel a velük viaskodó székelyeket. Ha tehát a kabarok azonosak a székelyeknek nevezett török határőrökkel, akkor a feltüntetett viszony helyes s csak az alkalmazása helytelen, mert eredetileg nem a bihari részekre, hanem az Azovi mellékére vonatkozott. Végül csak igy lesz megérhető az a sajátságos jelenség is, hogy a mai székelység gyönyörü kapufaragványain persa eredetü motivumokat alkalmaz. Mert a persák közvetlen szomszédjai tudvalevőleg azok a kozárok voltak, akiktől a hozzánk csatlakozó s előőrsi szolgálatra alkalmazott kabar törzs elszakadt.

A magyarországi végek legmesszebbre visszanyomozható története a mai és középkori okleveleink helynevei alapján arról győz meg bennünket, hogy a foglalás után megállapított határ a mainál jóval szűkebb kiterjedésü volt. Ott, ahol kevesebb rázkódásnak volt kitéve az elhelyezkedő népelem, körülbelül összeesik a törzsekből keletkezett tájnyelvek mai határvonalaival. Keleten ez a vonal a bihari hegyek lankái közt vonult el. Ha tehát Anonymus ide helyezte a kozárok és a velük azonos székelyek zömét: világosan a mellett tanuskodik, hogy a hagyomány alapján elég jól volt értesülve. Minden jel arra mutat, hogy e tájon volt a nemzeti kórnikák Csiglemezeje is. A székelyek nyelve szintén a mellett bizonyít, hogy a megmagyarosodás ezen a keleti vonalon ment végbe. Az a rész ugyanis, mely északnyugat felől a Szamos-völgyön és a Maros felső folyásain át vonult keletre, a felsőmagyarországi ë-ző dialektus befolyása alatt magyarosodott meg; mig a Maroson és a Küküllő völgyein felhúzódó nyugati fél az ö-ző alföldiek délebbi szomszédja volt. A kivándorlás Meitzen térképtanulmányai szerint nem egyszerre történt. Először, midőn az ősi földközösség még teljesen érvényben volt, a keleti ág telepedett le, s utána a nyugati ág csak a XI. sz. végén, vagy a XII. sz. elején következhetett. Az első jó okkal csakis 1003 tájára tehető, mert Szt. István ekkor győzte le Gyulát s birtoka bekebelezésével feleslegessé tette a régi északkeleti végek további őrzését, vagyis azt a fontos szerepet, mely a hódolt idegen nép közjogi helyzetét eddigelé biztosította. Hogy e mozgalomhoz, vagy az utána következőkhöz csatlakoztak-e más magyarországi székelyek is, egyelőre eldönteni nem lehet. Amely rész az első foglalási földről nem mozdult ki, az a határ fokozatos kibővítésével egyenes arányban szerepét vesztette s a viszonyok későbbi változásaival beolvadt azok közé, akiknek szomszédságában megmagyarosodott. Vannak oklevelek, amelyekben az ilyen elhanyagolt őrségek feljajdulnak, s vannak egyszersmind olyanok is, amelyekből megtudjuk, hogy az eltünt határok őrzése helyett a királyi erdők őrzésére alkalmaztatnak. Ezek az Árpád-kori oklevelek magyarázzák aztán meg, hogy miért neveztettek az egykori abaúji és zempléni erdőőrök székelyeknek. Midőn Anonymus a monda székelyei helyett kunokat csatlakoztat a Ruthénián átvonuló honfoglalókhoz, a magyarországi székely őrsogek gyors beolvadása miatt tévelyedett meg. De a hét kun vezérnek juttatott szállásbirtokok földrajzi helyzetéből még igy is könnyen kitatlálható, hogy a csatlakozók csupa végbeli vitézek, azaz a későbbi határőrző székelység kiválóbb ősei voltak. Ezeknek idővel már csak a foglalkozást jelentő nevük volt ismeretes. Hajdani nemzetnevüket a kényszerhelyzetbe jutott krónikásnak kellett kitalálnia. Mivel a keleti székely-kozárok emléke Bihar vidékére, a besenyőké a nyugati végekre utalta, az északi és déli őrvonalak helyi mondáinál már csak azokra a kunokra lehetett gondolnia, akikről sem sejtette, miként a velük gyakran összetévesztett besenyőkről sem sejtette, hogy itt az új hazában csak a XI. sz. folyamán lettek ismeretesek. Ilyen rekosntrukciók alkalmával a naiv népmonda szokott elkalandozni legmesszebbre. Midőn a székely határőrök nemzetiségét a foglalkozást jelentő név befogadása után elfeledte, s midőn az Azovi melletti csatlakozást történeti távlata is elhomályosult: az itt talált hunn mondák befolyása alatt megteremtette a hunn-székely regét, melyben hunn-rokonná lett a tényleg rokonná változott idegen kabar, s amelyben ruthéniaivá lett az Azovi-táji csatlakozás. Sőt nem ejtette el azt az emléket sem, amely a tőlünk elszakadt és keleten maradt fajrokonainkról Konstantin közelkoru tudósításában olvasható. Csakhogy az elszakadt elem a többi mondai tévedés befolyása alatt szinén hunná, Csaba királyfi népévé változott.

A végeredmény tehát a krónikákban fenmaradt monda figyelembe vétele és helyes értelmezése mellett is az marad, hogy az a megmagyarosodott idegen faju nép, mely határőrt jelentő székely néven s a névnek megfelelő történelmi szerepben külön nemzetiség gyaránt megmaradt, a török kozárságtól elszakadt s velünk együtt letelepedett kabar törzzsel azonos.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Szóljon hozzá!


Neve: (megjelenik)

E-mail címe: (nem jelenik meg)

Üzenete:



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is