Szellem
a nyelvújítás kora előtt a latin spiritus, ném. Geist
értelmében a szellet járta, melyet az újabb nyelvszokás a hangtani «spiritus»
műszóra foglalt le. A régi nyelvben a démon jelentésü «spiritus» (genius) is
szellet volt: «Kiben gonosz szellet vagyon» (Nyelvtörténeti Szótár), szelletes
(pythoricus, besessen). Animisztikus szempontból l. Animizmus, magyar
néphitbeli sajátos tekintetben pedig Lélek.
Sz., filozofiai műnyelven a tudat jelensége, általában a
lelki élet, amint tudatunkban megjelen előttünk; szűkebb értelemben jelenti a
gondolkodást, megkülönböztetvén azt az érzelemtől, akarattól, képzelőerőtől stb.
Ezeknek a metafizikai és lélektani fogalmaknak jelzésére nyelvünknek elég más
szó áll rendelkezésére, de ezek közül egyik sem fejezi ugy ki az élő nyelvben a
lelki élet tartalmát, fejlődésének eredményeit mint a Sz. Beszélünk a Sz. tág
látóköréről, gazdag tartalmáról, tanultságáról, fejlődéséről s ez esetekben
semmi más kifejezés nem pótolhatja többé a Sz.-et. Innét van, hogy minden
gondolatbeli tartalmat is Sz.-nek nevezünk; a törvény betüivel ellentétben van
Sz.-e (nem lelke, esze stb.); a kornak van Sz.-e; a nép lelke egészen más mint
a nemzet sz.-e; amaz lélektani kategoria, emez kultúra. Erre mutatnak a Sz.-ből
képzett szavak is; szellemes ember, kinek kiválóan képzett és formailag is
kiművelt gondlkodása van, Sz.-es beszéd, melyben sok a finoman csiszolt
gondolat, átszellemült arc, mely sugárzik az észtől. Sz. tehát ma leginkább a
lelki élet tartalmának mivoltát s átvitten a gondolatok értékének bizonyos
magas fokát jelenti.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|