Szepes

vármegye (l. a mellékelt térképet) hazánk Tisza-jobbparti részében, az ország É-i határán; határai É-on Galicia, K-en Sáros vármegye, D-en Abaúj-Torna és Gömör, Ny-on Liptó vármegye és Galicia. Területe 3605,0 km^2. Felszine általában hegyes; Ny-i határán emelkedik a szépségéről és vadregényességéről hires Magas-Tátra (lásd Tátra), hazánk legmagasabb hegysége, melynek gránitalkotta csúcsai a 2600 m. magasságot is meghaladják (Ferenc-József-csúcs 2663 m., Lomnici-csúcs 2635 m.). Ezen hatalmas hegységhez É. felől a Sz.-i Magurának (l. o.) ívben húzódó jóval alacsonyabb (1267 m.) és eocén képletekből álló láncolata csatlakozik, melytől É-ra a Pienin-hegység (l. o.) terül el, a Dunajec hires áttörésével. A Magas-Tátrát D. és K. felől a Poprád vizétől öntözött kies sz.-i lapály határolja, hazánknak egyik legmagasabban fekvő nagyobb feltérsége, melynek tenger feletti magassága 675 és 800 m. közt ingadozik. Ezt K. felől a Lőcselublói hegység kiterjedt csoportja szegélyezi, mely Sz. vármegye K-i részét borítja a Hernád völgyétől kezdve a Poprád nagy kanyarulatáig; magassága 1284 m. DK. felé a Branyiszkó-hegység csatlakozik hozzá (Viszoka hola 1172 m.) a hires Branyiszkó-szorossal (758 m.). A Hernád völgyétől D-re a Gömör-Sz.-i Érchegység különböző csoportjai terülnek el; jelesül a Hégény-csoport (l. o.) vagy Gölnicbányai hegycsoport, mely a Gölnic folyó mentén húzódik s a Buchwald csúcsban 1130 m. magasságot ér el; jelentékenyebb emelkedései még a Rabenkopf (1022 m.) és Thurzó-hegy (1030 m.); ezen hegylánchoz É. felől a Szkala (1014 m.) és Gálmusz (921 m.) csoportjai csatlakoznak; Ny. felé pedig a Káposztafalvi hegycsoport (l. o.) következik (1271 m.), míg a vármegye Ny-i sarkába az Alacsony-Tátra-hegység K-i csoportja, a Királyhegy bocsátja végső nyulványait. A Gölnic völgyétől D-re, az abaúj-tornai határszélen végül a Szomolnok-kassai hegycsoport (Kojsói hola 1248 m.), a gömöri határszélen a Szulyova (1248 m.), Aranyasztal (1318 m.) és Pipityke (1226 m.) emelkedik.

Folyóvizekben a vármegye gazdag; fő folyója a vármegye Ny-i határszélén eredő Hernád, mely a vármegyét Ny-K-i folyásban, részben regényes völgyszorosban, részben kies lapályon futja keresztül; vele közel párhuzamos folyásu a már Gömör vármegyében, de a Sz.-i határhoz közel eredő Gölnic, mely a hires Sztracenai völgyet (l. o.) alkotja; ez jobb felől a Szomolnok vizet veszi fel. A vármegye harmadik fő folyója a liptói határszélen a Magas-Tátrában eredő Poprád, mely a Sz.-i lapályt K., majd ÉK-i irányban szeli, a Magas-Tátra összes vizeit magába veszi, majd a Sz.-i Magura mentén K-re fordul, Sáros vármegyébe lép át, de alább ismét Sz. vármegye határszélét mossa; vizben bővelkedő mellékvizei legnagyobbára a Magas-Tátrából folynak alá, mint a Menguszfalvi és Felkai patak, a Tarpatak, Kőpatak, Fehérviz és Béla, mindemegannyi hatalmas hegyi folyó. Végül a vármegye É-i határát mossa a Dunajec folyó, mely a Pienineken áttörve a szépségéről hires szorosban hagyja el hazánk földjét; mellékvizei közül a Bialka és Rieka említendők. Nagy számmal vannak Sz. vármegyében tavak is, nevezetesen a Magas-Tára tengerszemei (lásd Tátra), melyek közül a Hincói-tó, Halas-tó, Tengerszem, Öttó stb. a nevezetesebbek. Ásványos forrásokban a vármegye szintén igen gazdag; a legnevezetesebbek: Tátrafüred, Lubló, Szmerdzsonka, Lucsivna, Leibic, Gánóc, Baldóc stb., mihez még a hidegvizgyógyintézetek és klimatikus gyógyhelyek (Feketehegy, Thurzófüred, Iglóhuta, Barlangliget, Táraháza és a Magas.Tátra számos egyéb telepe csatlakozik.

[ÁBRA] Szepes vármegye címere.

Éghajlata igen zord, nemcsak mivel itt emelkedik hazánk legmagasabb hegysége, de a vármegye legnagyobb része, a tátraalji nagyobb síkot leszámítva, teljesen hegyes. Az évi közepes hőmérséklet a tátraalji síkon csak 6,2°C. (Késmárk), a távolabb eső hegyvidéken már több (Lőcse és Igló 7,3, Sz.-Váralja 7,6°); a leghidegebb hónapban (jan.) a hőmérséklet közepe -5, sőt -6°, és a legmelegebb hónap közepe Késmárkon csak 16,8°C. A legnagyobb észlelt hideg Késmárkon -26,9, a legnagyobb meleg 28,7° volt. A csapadék évi mennyisége Tátrafüreden 848 mm., Lőcsén 639, Iglón 669, sőt Késmárkon csak 596 mm.

Földje általában sovány és az éghajlat zordsága, valamint a magas fekvés miatt kevéssé termékeny; a vármegye termőterülete 345,865 ha., miből szántóföld csak 119,349, kert 1633, rét 39,519, legelő 30,559 és erdő 154,805 ha.; a nem termőterület 21,775 ha. A Sz.-i föld a gondos művelés folytán azelőtt jól fizette a reá fordított munkát, újabban azonban a közgazdaság többi ágainak hanyatlásával a mezőgazdaság nehéz válságos időket él. Terményei közül legelterjedtebb a zab (30,334 ha. területen 326,337 q termés) és árpa (23,819 ha. területen 311,995 q), a nemesebb gabonafajok közül a rozs a leggyakoribb (12,294 ha. területen 156,372 q termés), míg búza alig fordul elő; rendkivül nagy ellenben a burgonya termelése (24,852 ha. területen 2.311,418 q); termelnek még lent, hüvelyes veteményeket (különösen jó borsót), tatárkát stb. A gazdasági viszonyok emelésére 16 gazdasági egyesület és kör alakult, kisebb községekben is. Erdőségei igen kiterjedtek, de az okszerü gazdálkodás hiányában csak igen keveset jövedelmeznek; a kisebb magánbirtokosok erdeinek nagyobb része ki van pusztítva. Az erdők legnagyobb részt lúc- és jegenyefenyőkből állnak, keverve vörös- és szurokfenyővel; lomberdők csakis a vármegye D-i részén vannak, túlnyomóan bükkösök. Az erdőöv felső határát a törpefenyő jelöli, melyen túl a Magas-Tátrában már teljesen havasi vegetációt találunk. Szőllő a vármegyében nem terem, gyümölcs is csak kevés helyen és csak egyes fajok. Kiterjedtek ellenben a havasi legelők, melyek a tej- és sajtgazdaságot teszik lehetővé. Az állattenyésztés újabb időben erősen csökkent; a házi állatok létszáma a következő: 12,135 ló, 22,178 magyar és 26,039 nem magyar fajtáju szarvasmarha, 68,164 juh (1870. még 158,793), 18,846 sertés és 212 kecske. A juh- és sertéstenyésztés az előbbi évtizedekhez képest jelentékenyen csökkent; nevezetesebb juhászat Káposztafalván és Welbachon, tehenészet Sz.-Váralján van. A juhsajttermelést leginkább Scsavnik, Leibic, Bela, Ábrahámfalva, Daróc és Sz.-Sümeg községekben űzik, tehénsajtot jakabfalva, Toporc, Tótfalu és Landok készít. A házi szárnyasok száma: 89,020 tyúk, 1997 pulyka, 34,728 lúd, 9597 kacsa és 10,387 galamb. A méhkasok száma 9326. Vadakban (őz, nyúl, zerge, medve) bővelkedik; a halak közül pisztráng és lazac igen gyakori. Ásványkincsekben a vármegye igen gazdag és bár a bányászat ma már korántsem oly virágzó, mint hajdan volt, mégis még mindig igen jelentékeny; ma a bányászat fő tárgyai a vaskovand és vasércek; amaz Szomolnok körül bányásztatik évenkint 500,000 q mennyiségben, a vasércet főleg Szomolnok, Porács-Kotterbach, Zsakaróc, Bindt, Kis-Hnilec (Rostoken), Szlovinka, Nagy-Kunchfalva, Prakfalva, Sz.-Remete, Merény, Igló, Zavadka és Teplicska körül nyerik s az évi termés 1.300,000 q-ra rúg; ezenkivül bányászat folyik ezüst- és kénesőtartalmu rézércekre (Gölnic-bánya, Szlovinka, Nagy-Kunchfalva, Porács-Kotterbach, Krompach), valamint sárgarézércre (Igló, Porács-Kotterbach, Szlovinka, Zsakaróc és a Gölnic völgyében). A kohótermények közül ezüst, réz, kéneső említendő, melyeket a kluknói Istvánhuttában nyernek.

Lakóinak száma 1870-ben 175,061 volt, 1881. már csak 172,881 s 1891-ben 163,291. Egy km²-re 46 lélek esik és igy Sz. vármegye a ritkábban lakott vármegyék közé tartozik. A lakosság nagy mérvü csökkenését az Amerika felé irányuló kivándorlás okozza, mely főleg a bányászat csökkenése óta igen nagy mértékben elharapódzott s 1880-tól 1890-ig mintegy 20,000 lakótól fosztotta meg a vármegyét; bár a kivándorlók egy része idővel visszatér és a kivándorlottak tekintéyles pénzösszegeket küldenek az itthon maradt hozzátartozóiknak, mégis a kivándorlás a munakerő tetemes megcsappanása és a munkabérek szertelen emelkedése miatt a közgazdasági viszonyokra igen kedvezőtlen hatást gyakorol. Sz. vármegye lakói közt van jelenleg 4999 magyar (3,1 %), 44,958 német (27,5 %), 93,214 tót (57,1 %), 17,518 rutén (10,7 %) és 2602 egyéb; a magyarság 10 évi szaporulata 1327 lélek. Hitfelekezet szerint van 106,346 r. kat., 21,397 gör. kat., 28,923 ág. evang., 481 ev. ref. és 6095 zsidó. A katonák száma 1761.

Foglalkozásra nézve ekként oszlik meg a lakosság: értelmiség 1404, őstermelés 34,329, bányászat és kohászat 2638, ipar 11,872, kereskedelem 1197, hitel 43, közlekedés 621, járadékból élők 1582, napszámosok 11,002, házi cselédek 5357, háztartásban 31,615, egyéb foglalkozásu 402, foglalkozás nélküli 14 éven alul 55,441 és 14 éven felül 5180. A lakosság egyik fő foglalkozása az őstermelésen kívűl a bányászat és kohászat (l. fentebb); az ipar az újabb időben fejlődik jobban; nevezetesebb gyárai a szomolnoki dohánygyár (918 munkás), a késmárki vászon- és damasztgyárak (nevezetesen a Wein-féle), több fonó- és szövőgyár (Podolin, Késmárk, Leibic, Bussóc), posztógyár (Késmárk, Leibic), műmalom (Igló, Betlenfalva), három burgonyakeményítőgyár (Késmárk, Béla, Poprád), 11 sörfőző (a legnagyobbak Késmárk, Poprád, Sz.-Szombat, Sz.-Váralja, Béla, Lőcs), egy tengerikeményítőgyár (Márkusfalva), három papirosgyár (Igló, Poprád, Svedlér), egy fasejt- és papiroslemezgyár (Javorina), egy gipszmű (Igló) és 70 szeszgyár. Az előbbi virágzásához képest tetemesen hanyatlott vasipar még ma is jelentékeny; főbb vállalatai a gölnicbányai Máriahuta, krompach-hernádi, prakfalvi és sztracenai nagy vasgyárak és kohók, a merényi, óvizi és Sz.-sümegi vasgyárak, a káposztafalvi és svedléri vashámorok, továbbá a gölnicbányai lánc-, vas-szeráru- és szeggyárak s a mateóci lóvakaró-, pléháru- és gépgyár. Némi jelentősége van a faiparnak is. A hajdan hires kézműipar és kisipar újabb időben nagyon hanyatlott; ma csak a bélai cipészipar, a késmárki, podolini takácsipar, a leibici posztóipar s a bányavárosok kovácsipara érdemel említést. A sajtkészítés újabban nagy lendületet vett. A kereskedelem kevésbé élénk, mint hajdna volt, amidőn Lengyel- és Észak-Németországgal igen élénk üzleti összeköttetésben állott. A hiteligények kielégítésére 4 bank, 10 takarékpénztár és 4 szövetkezet szolgál, melyek összesen 1.110,000 frt tőkével rendelkeznek.

A közlekedés fő erei a vasutak; a fő vonal a kassa-oderbergi vasút, melyhez a gölnicvölgyi és a poprádvölgyi vonalak s a lőcsei és Sz.-váraljai szárnyvonalak csatlakoznak; az összes vonalak hossza 180 km. az állami utak hossza 110 km., a törvényhatóságiaké 452 km.; valamennyi igen jó karban tartva. Az 577 km.-nyi községi közlekedési út közül 309 km. nincs kiépítve. Hajózható folyói nincsenek, de a Poprád és Dunajec folyásának alsó részében tutajozható.

Közművelődés tekintetében Sz. vármegye a kedvezőbb viszonyu vármegyék közé tartozik; a 6 éven felüli férfilakosságnak 32,1, a női lakosságnak 35,5 %-a nem tud sem irni, sem olvasni s a tanköteles gyermekeknek 7,9 %-a nem jár iskolába. A vármegye területén összesen 276 iskola van, u. m. egy hittani intézet (Szepeshely), négy gimnázium (Iglón és Késmárkon ág. evang. főgimnázium, Lőcsén kat. fő-, Podolinban kat. algimnázium), egy reáliskola (Lőcse), tiz ipari és kereskedelmi iskola, két tanítóképző (Iglón állami, Szepeshelyen r. kat., három polgári, két felsőbb leányiskola és 242 elemi iskola, továbbá kilenc kisdedóvó, egy árvaház s egy börtöniskola. A népiskolák közül 17-ben a tannyelv magyar, 80-ban német-magyar, 110-ben tót-magyar, 16-ban rutén-magyar, 24-ben csak nem-magyar; a 364 tanító közül 302 okleveles; 127 nem képes a magyar nyelven való oktatásra. A szellemi élet élénken lüktet a vármegye törekvő városaiban. Központjai Lőcse, Késmárk és Igló.

Közigazgatás. Sz. vármegye 8 járásra oszlik és van benne 8 rendezett tanácsu város u. m.:

Sz. vármegyében van 8 rendezett tanácsu város, 18 nagy-, 197 kisközség és 267 puszta és telep. A községek általában kicsinyek, 2000-nél több lakója 12 községnek van. Székhelye Lőcse. Az országgyülésbe Sz. vármegye 6 képviselőt küld.

Története. A vármegye a «törvéynesen egyesült két Sz. vármegye» hivatalos nevét viselte és használta minden kiadványán 1848-ig. Mert a nagy megye vagy sedes inferior comitatus Scepusiensis és a kis megye vagy sedes superior nobilium X Lanceatorum comitatus Scepusiensis nevezetü két külön és egymástól független törvényhatóság egyesítése által létesült 1803., az 1802. X. t.-c. alapján. De azután is volt még területén 1876-ig más három, sőt később négy, önálló törvényhatóság, u. m.: a sz.-i XVI város kerülete, Lőcse és Késmárk szabad királyi és Gölnicbánya szabadlmazott bányaváros, melyek mind véglegesen csak az 1876. XXXIII. t.-c. által lettek egy törvényhatósággá egyesítve.

Hogy a mai vármegye területe már a történelem előtti korban is lakott volt, tudjuk azt az itt sűrün található őstelepek nyomaiból, terrasz-földépítések és körsáncok maradványaiból, ahol számos, ugy a kő-, mint a rézkorból való eszközök találtattak, és melyek mind többé-kevésbé kezdetleges vagy fejlődöttebb népek itten való tartózkodásáról tanuskodnak. Legnevezetesebb ily lelhely: a gánóci telep, mely a Tátraalja e vidékén talán az ember legelső nyomának tekinthető. Béla, Poprád tőzegrétegeiben pedig még cölöpépítmények nyomaira is akadtak, valamint érdekes leleteket birunk a haligóci, porácsi és a Sz.-várhegy melletti barlangokból is. Terraszépítmények Mahalfalu, Szalók és a lőcsei várhegyen, körsáncok ismét a késmárki Jeruzsálem-hegyen, a gánóci Hradeken és Csötörtökhely mellett láthatók. De kétségtelenné teszik a honalapítást megelőző időből eredő sokféle leletek azt is, hogy időszámításunk első századaiban és a népvándorlás idejében sem volt lakatlan a Kárpátalja e vidéke, hanem hogy itt is hullámzott a sokféle népek tömege és hogy a magyarok honfoglalásakor is éltek a Poprád és Hernád völgyeiben, valamint az azokat határoló hegyek déli lejtőin ős kelte, vandal-germán és talán többféle szláv eredetü törzsekből való népek.

Ezeket találhatta tehát itten Anonymus szerint Bors vezér, amidőn hadaival Lengyelország felé hatolva, a Tátra hegysége alá ért és megalapíotta magyarjaival a későbbi «kis vármegye» területén az első honfoglaló széket. Ezen telepesek mint határőrök (székelyek) építették az Eőr, Sztrázsa, Nagyőr nevü őrhelyeket. Hogy pedig magyarok voltak e telepesek, mutatják az ezen most is tótok lakta vidéken maig fenmaradt magyar dülő- és helységelnevezések, valamint IV. Béla 1243-iki kiváltságlevele is, mely nem új jogokat adományoz a széken élő nemeseknek, hanem azok rég-időktől való kiváltságait csak megerősíti. utódjaik ezen oklevélre támaszkodva, őrizték meg különállásukat, és a Hernád és Poprád folyók mentén elszórtan fekvő néhány helységben lakva, alkották századokig az országnak legkisebb törvényhatóságát. Főispánja a széknek rendszerint ugyanaz volt, aki a nagy vármegye élén állott, de alispánját, egy szolgabiróból, esküdt- és jegyzőből álló tisztikarát a többnyire Bethlenfalván tartott közgyülésen választotta, melyen éppen annyi autonomiával intézte el közügyeit, mint az ország akármilyen nagy vármegyéje. Minthogy csupa nemes lakta a széket, sem adót, sem tizedet nem fizettek, hanem tartoztak a hadba induló királyt tiz fegyveressel kisérni. Később, midőn a hadászati változott viszonyok nagyobb tagolást igényeltek, a lándsás széknek felkelő kis csapatja a vármegyével egyesülve vonult ki, de akkor is megmaradt a hagyomány által szentesített tizes számnál.

A Béla királytól nyert kiváltságos levél előtt, vagy vele egyidejüleg megalakult, mindenesetre legelső királyaink alatt, a Sz.-i vártól nevét nyert tulajdonképeni Sz. vármegye. Tudjuk guyanis, hogy e vár 1129. már létezett, mert akkor említtetik Boris herceg, II. István királyunk öccse, mint annak górfja. Szinte ez időtájt jelentkezik itt legelsőbb egy népelem, mely megadta a Sz.-ségnek különleges jellegét. A XII. sz. folyamában kezdődött ugyanis a németek - szász vendégek - itteni első gyarmatosítása, mert 1190. Késmárk, városaik egyike, már létezett. E szászoknak nevezett vendégek, nyelvjárásukból következtetve, legnagyobb részt a közel Szilézia vidékeiről jöhettek s külön jogkönyvüket (Zipser Willkühr) és jogszaokásaikat hozták magukkal, és királyaink által pártolva, azok érvénye és emezek védelme mellett, egy választott grófjuk hatósága alatt alakultak Provincia Saxonum de Scepus nevezetü tartománnyá, mely 24 városból állott, és melynek hivatalos címe Universitas XXIV Regalium Civitatum Terrae Scepus volt. A telepesek eleinte erdőirtással nyert földeiken mezőgazdasággal, később kézműiparral és kereskedelemmel foglalkoztak, és szorgalmuk által csakhamar virágzó községekké lettek. Valamivel később, és más vidékekről jöhettek a más nyelvjárással, más etnikus jelleggel biró, a hét Sz.-i bányavárost alapító németek, kik máig a vármegye déli részén fekvő érchegységek völgyeiben laknak, s kik ott a századokig virágzó bányászat alapját vetették meg. ezek a más németektől való megkülönböztetésül «Gründler»-eknek neveztetnek és Gölnicbánya, Szomolnok, Krompach, Svedlér, Stoósz, Remete és Merény városokban laknak. Nem alakultak soha autonom egységgé és azért nemsokára nagyrészt úri fenhatóság alá is kerültek.

[ÁBRA] Szepes vármegye

A Sz.-i erdőség azelőtt vadon vidékét az autochton tót lakosság mellett benépesítő és mívelő sokféle elemek szellemi fejlődésére bizonyára nagy és jótékony polgárosító befolyással volt az Imre király által 1198. alapított szt. Mártonról nevezett Sz.-i prépostság és káptalan, mely hiteles helyeinknek egyik legrégibbje. Az ilyen első szervezkedésnek véget vetett a tatárdúlás. Elpusztultak ugyan az alig létesült telepek, de megmenekült a lakosságnak nagy része. A Sz.-iek Jordán grófjuk vezérlete alatt a Hernád melletti Látonkőnek (Lapis refugii, l. Menedékszirt) nevezett hegyre menekültek, hol három évig siekresen védekeztek a portyázó tatárhordák ellen. Kiheverték ezt a nagy csapást is, újból építkeztek, és már 1271. nyerték V. Istvántól az állásukat sok századra megalapító kiváltságlevelet. Fontos szerepök jutott Róbert Károlynak Csák Máté elleni küzdelmeiben. A király maga elsimerte 1312. egy oklevelében, hogy rozgonyi győzedelmét leginkább a Sz.-iek hősiességének köszöni.

Zsigmond király az ismét és leginkább Nagy Lajos alatt szép virágzásnak indult Sz.-i városok közül tizenhármat, a lublói várat és uradalmat, mint nemkülönben a XXIV. városhoz nem tartozó Podolin, Gnezda és Lubló városokkal együtt 1412. Wladislaw lengyel királynak 37,000 garasért adta zálogba. Az imigy lengyel uralom alá került városok voltak: Igló, Leibic, Durand, Ruszkin, Béla, Ménhárd, Sz.-Szombat, Sztrázsa, Mathóc, Felka, Poprád, Olaszi és Váralja. Megtartották idegenben is a Grafenstuhlnak nevezett tartományi gyüléseken választott gróf alatti önkormányzatukat, és azért együvé tartozásuk teljes érzetét is, noha elszórtan feküdtek mint egyes enclavék az egész vármegye területén. Helyzetük nem is volt alami kedvezőtlen, mert folyton a magyar szent korona tartozékainak tekintették magukat s mint ilyenek sok a lengyel királyok által reájuk vetett tehertől menekültek. Súlyosabb lett az, midőn 1593. a Lubomirski grófok földesurasági fenhatósága alá kerültek, és azoknak mindinkább magán birtokaivá lettek. Váltakozó helyzetben maradtak a városok 360 évig lengyel uralom alatt, és csak 1772. kapcsoltattak vissza az anyaországhoz, amidőn Mária Terézia Lengyelország első felosztásánál nemcsak e városokat, hanem egész Galiciát is elfoglalta.

A vármegye területének a XIII város elzálogosítása által történt feldarabolása és a tót elemnek a részbeni lengyel uralom folytán való megerősödése okozta nagyrészt, hogy a husziták pusztítása hazánk talán egyik vidékére sem nehezedett oly súlyosan, mint éppen Sz.-re. A vármegye tót lakossága tagadhatatlanul rokonszenvezett a kelyhesekkel, elfogadta tanaikat, melyeknek nyomai soká fenmaradtak. Giskra maga soká székelt Késmárkon, és az akkor már szinte erősítve volt Lőcse, Podolin, Lubló és Sz.-Szombat városok, mint nemkülönben a Sz.-i, nedeci, richnói és lublói várak elfoglalása körül évekig dúlt az itt faj- és vallásgyülölet által szított véres küzdelem. 1465. adományozta Mátyás király Szapolyai Imrének a Sz.-i grófságot. ezen oligárkacsaládnak Sz.-ben való megjelenése mélyre ható politikai és társadalmi következményeket idézett elő, mert az adomány nemcsak az örökös főispánságra és a Sz.-i vár meg a hozzá tartozó uradalomra terjedt ki, hanem magába foglalta azonfelül még a XXIV hajdani Sz.-i város közül a magyar koronának megmaradt tizenegy várost is, melyek ily módon önállóságukat vesztve, úri fenhatóság alá kerültek, és a szász vendégek kiváltságaival biró lakók jobbágyokká lettek. ugyanezen birtokot kapta 1531. Thurzó Elek országbiró halála után 1638. hasonló jogokkal Csáky István tárnok, kinek utódjai most is élnek a Sz.-i főispán címével s kiknek kezében máig megmaradt e birtok tetemes része.

A török világ közvetlen bajaitól ugyan menten maradt Sz., de annál többet szenvedett a Szapolyai, Bocskay, Bethlen, Thököly és Rákóczi-féle háboruk és felkelések alatt. Legfőkép éles és évekig tartó véres harcok folytak Sz.-ben a Ferdinánd- és János-királypártiak között, melyek a Ferdinánd-párti Lőcse és János-párti Késmárk városok árulerakási szabadalma miatti surlódásokból kiindulva, a két város között nyilt háboruvá fajultak és melyek egy időben az egész vármegyét két egymással keményen harcoló ellenséges táborrá osztották, kik között nem egy véres csata folyt nyilt mezőben és még több ostrom intéztetett hol az egyik, hol a másik város erődítései ellen. Nem kevesebb bajt hoztak a vidékre a reformációval járó küzdelmek is, melyek azért élesedtek ki itt inkább, mert a lakosság nagy buzgalommal karolta fel az új tanokat és mert másrészt Szapolyai és thököly itt birván javaik főbbjeit, ezek és az erődített városok elvétele körül folyt nem egyszer a harc, mely a XIII város extraterritoriális helyzete folytán gyakran még inkább komplikálódott. E hosszu küzdelmek elnyomorították s elnéptelenítették a hajdan virágzó vidéket. A kis számu köznemesség, melynek a sok városi és két főűri - a gróf Csáky és báró Palocsay-féle - birtok mellett, augy is kicsi rész jutott területben, már a XVII. sz.-ban mindinkább elszegényedett. A megyei tisztviselők leginkább a Máriássy, Görgey, Horváth-Stansith, Berzeviczy, Sváby, Teőke, Petróczy, Nemessányi, dobai Székely, Jekelfalussy, betlenfalvi Fajgell, Korotnoky és Draveczky családokból kerültek ki. Az osztrák házból való uralkodók alatt, szinte a XVII. sz.-tól kezdve, a városi polgárok között kitüntek, sűrün nyertek címeres leveleket, ugy hogy ezen nem birtokos ugyan, de érdemes és értelmes családok, ugy mint a szomszéd vármegyékből házasság révén itt meghonosodott Okolicsányi, Horánszky, Mattyasovszky, Szmrecsányi és más idegen családok ivadékai lettek a magyar államiság és nemzeti eszme hű őrei és védői. Amennyiben a kis számu tősgyökeres családok e hivatásra nem lehettek elégségesek, emezeknek köszönhető, hogy Sz.-nek nem magyar ajku lakosságánál magyarabb érzelmü nincs széles hazánkban, mint azt az 1848-49-iki szabadságharcban való lelkes részvétele által is fényesen igazolta.

A vármegyei területnek sok külön hatóságra való feldarabolását részben megszüntnek lenni remélték, midőn Mária Terézia az elzálogosított XIII városi kerületet a lublói uradalommal együtt visszacsatolta. De a városok lakosságának megszokott szeparatizmusa kieszközölte, hogy nem a vármegyébe kebeleztettek, hanem Lubló, Gnezda és Podolin városokkal XVI számra emelve, most már a XVI Sz.-i város kerületének neve alatt 1778-ban mint külön és önálló kerület lettek törvényhatósággá szervezve. Ilyenek maradtak József császár 1786-iki intézkedéséig, amidőn a kerület a szabad királyi városokkal és a X lándsás székkel együtt a vármegyébe kebeleztettek. Ez állapot 1791. ismét megszünt és helyreállott újból a vármegyének öt külön közigazgatással biró testületre való tagolása. Sz. folyton törekedett, hogy a feldarabolást megszüntesse. Nagy nehezen sikerült 1803. a X lándsások bekebelezése, de a XVI város kerületének és a többi törvényhatósági joggal biró szabad királyi városnak végleges beolvadása az 1876. történhetett meg.

Forrás: Pallas Nagylexikon