Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
szerzői jog... piracy
szerzői jog... royalty

Magyar Magyar Német Német
szerzői jog... Urheberrech...
szerzői jog... Copyright (...

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Szerzői jog

A modern jogok nemcsak a testi, anyagi javakat, hanem a szellemi termékeket is oltalom alá veszik, helyes felismerésével annak, hogy a szellemi termékek irodalmi, művészeti értékükön kívűl vagyoni értékkel is birnak s hogy ebben a tekintetben a jogi oltalom indokolt és szükséges. Indokolt jelesül a szellemi produkcióhoz, termeléshez fűződő közérdekben, épp ugy mint a szerző vagyoni érdekében, aki méltán igényelheti, hogy szellemi munkásságának, fáradságának anyagi gyümölcseit is élvezhesse, s ez az igénye jogoltalomban részesüljön. A szellemi termék szerzőjét megillető jogoknak összességét Sz.-nak nevezzük. A Sz.-nak önálló szabályozását szükésgessé teszi különösen a szellemi termékekhez fűződő az a közérdek, hogy azok a társadalom közkincsévé váljanak, ebben leli magyarázatát s indokolását a Sz. tartamának bizonyos időtartamra szorítása, melynek elmultával a szellemi termék köztulajdonná válik. Tehát már ebből az egy szempontból is helytelen a szellemi termékekre vonatkozólag irodalmi, szellemi tulajdonról szólani, mert a Sz.-nak közérdekben szükséges megszorításai az egyéni tulajdon fogalmából nemcsak ki nem magyarázhatók, de azzal egyenesen ellenkeznek. De kitünik ebből, szerfelett érdekes s nagy horderejü tényként az is, hogy a társadalmi szempont, a szó egészséges értelmében vett szocializmus, a Sz.-ban sokkal nagyobb szerepet játszik, mint a ha nem is kizárólag, de eddig legalább kiválóan egyéni szempontokon, az individualizmus álláspontján felépült magánjogban.

Az irodalmi körök hazánkban is a Sz.-nak törvényes szabályozását sürgették, de sokáig hiába. A törvényhozási kisérletek 1844. évre mennek vissza, amidőn az első törvényjavaslat készült, mely azonban törvényerőre nem emelkedett. Az 1847. készült törvényjavaslat a bekövetkezett események folytán hasonló sorsban részesült. Az osztrák uralom alatt az 1840 okt. 19-iki osztrák törvény volt hatályban 1861-ig, amidőn a magyar törvények visszaállíttatván, az országbirói ért. annak kijelentésére szorítkozott, miszerint: «az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvény oltalma alatt áll». Az alkotmány visszaállítása után a kérdéssel 1884-ig csak az Ausztriával kötött vám- és kereskedelmi szövetségek (1867. XVI. és 1878. XX. t.-cikkek) foglalkoztak; ez utóbbinak 19. cikke jelesül kimondván azt, hogy az irói és művészi tulajdonnak mindkét állam területén leendő kölcsönös oltalmazása iránt a két törvényhozás útján fog megállapodás történni. Ily előzmények után végre létrejött a Sz.-ról szóló 1884. XVI. t.-c., amelyben a legjelesebb külföldi törvényhozásokban elfogadott alapelvek érvényesültek. Fő forrásul a német törvény szolgált és pedig nem annyira belső értékénél fogva, hanem abból a gyakorlati tekintetből, hogy annak alapelvei a legutóbb létrejött francia-német nemzetközi szerződésbe is felvétetvén, jó időre ugy a törvényekben, mint a nemzetközi szerződésekben előreláthatólag ezek az elvek fognak irányadókul szolgálni.

A törvény 7 fejezetben 82 §-t tartalmaz, s a következő szellemi termékeket veszi oltalmába:

1. Irói műveket, melyeknek fogalmát azonban meg nem határozza, s esetről esetre a biró belátására bizza annak eldöntését, vajjon a szellemi alkotás irói műnek tekinthető-e vagy sem. E kétségtelenül nehéz feladatnak a biró a következő két ismérv szemmel tartásával fog helyesen megfelelni: hogy először a törvénynek célja a szellemi munkának oltalma; s hogy másodszor minden irodalmi terméknek két értéke van, u. m. irodalmi, s vagyoni értéke, melyek közül a biró csak az utóbbit, a vagyoni értéket veheti tekintetbe. 2. Zeneműveket. 3. Szinműveknek, zeneműveknek és zenés szinműveknek nyilvános előadását. 4. Képzőművészeti alkotásokat (rajz, metszés, festés, szobrászat). 5. Föld- és térképeket, természettudományi, mértani, építészeit és más műszaki rajzokat és ábrákat. A felsorolt szellemi termékekre az alapelv az, hogy azokra a szerint, amint rendeltetésüknél fogva képzőművészeti alkotásoknak tekintendők v. pedig ilyeneknek nem tekinthetők, az első esetben a képzőművészeti alkotásokra, a második esetben az irói művekre felállított szabályok irányadók. Végül 6. fényképeket. A törvényben biztosított oltalom a törvényben felsoroltakon kívűl egyéb szellemi termékekre nem terjed ki, s nem terjed ki jelesül: építészeti művekre; iparkészítményekre és az iparkészítményeken alkalmazott képzőművészeti alkotásokra. Kérdés tárgya egyedül a fényképészet volt, melyben jelesül az irók és művészek társaságának nagy becsü emlékirata nem képzőművészetet, hanem egyszerüen ipari foglalkozást látott, mely a napfény hatályosságának felhasználásában áll. A törvényhozás azonban e nézetet nem tette magáévá. Irányadó volt nem csak a fényképészetben utóbbi időben elért nagy haladás, hanem az a politikai tekintet is, hogy a Sz. szabályozása Horvátországgal közös ügy, míg az ipari törvényhozás Horvátország önkormányzati hatáskörébe esik. A Sz.-nak tartalma az, hogy a törvényben meghatározott védelmi időn belül a szerzőnek kizárólagos joga: a) irói és zeneműveknél azoknak gépi többszörözése, közzététele és forgalomba helyezése; b) előadásoknál a szinművek, zeneművek és zenés szinművek nyilvános előadása; c) képzőművészeti alkotásoknál, azoknak egészben v. részben utánképzése, közzététele és forgalomba helyezése; d) fényképészetnél az ez úton előállított műnek gépi utánképzése, közzététele és forgalomba helyezése.

Ez a Sz. mint említettük, nem végtelen időre terjed ki, hanem csak a törvényben meghatározott védelmi időre szorítkozik, amelynek elteltével a szellemi termék köztulajdonba megy át. A védelmi idő a szerzőnek egész életére és annak halála után még 50 esztendőre terjed, egyedüli kivételével a fényképeknek, amelyeknél a védelem a mű szerzőjét vagy jogutódát 5 évig illeti annak a naptári évnek a lefolyásától számítva, amelyben a fényképészeti felvétel jogosult levonata vagy utánképzése először megjelent. Az 50 évi maximum feltétlen, annyira, hogy a szerző halála után kiadott mű is csak a szerző halálától számított 50 éven át részesül védelemben. A javaslat a védelmet a szerző halálától számított 30 évre szorította, az irók és művészek társaságának említett emlékirata ehhez hozzájárult, oly módosítással azonban, hogy a 30 év lejártával új 30 évi határidő kezdődjék, mely alatt a többszörözés, utánképzés, közzététel és forgalomba helyezés meg legyen ugyan engedve, de csak a szerző örököseinek a jövedelemtől fizetendő 10 % mellett. Érdekes, a törvényben elfogadásra nem talált, az a javaslat, mely arra az esetre, ha a védelmi időn belül a szerző örökösei a már megjelent mű új kiadásának eszközlését bármi okból megtagadnák, az államnak kisajátítási jogot adni akart. Álnév alatt, vagy a szerző nevének kitétele nélkül megjelent irói művek, amennyiben az első kiadás ideje a művön kitétetett, ettől számítandó 50 évig részesülnek csak védelemben, kivéve, ha ez idő alatt a szerzőnek neve bejelentetett, mely esetben a rendes védelmi idő alkalmazandó.

A Sz. átruházhatóságát illetőleg: a Sz. szerződés vagy halál esetére tett intézkedéssel másokra is átruházható. Ily intézkedés hiányában a szerzőnek törvényes örököseire száll át. Sajátszerü törvényes örökösödést állapít meg a törvény arra az esetre, ha a műnek több szerzője (munkatársak) van, s ezeknek egyike örökös nélkül meghal; ez esetben a Sz. az életben maradt szerzőtársakat illeti. Jogutód hiányában az illető szellemi termék azonnal köztulajdonba megy át, mert a magyar szent koronának az uratlan hagytékokra nézve fennálló háramlási joga a Sz.-ra nem terjed ki.

A Sz.-nak érdekes kérdése az is, lehet-e a Sz. végrehajtásnak tárgya? Tisztán a hitelezők érdekét tartva szem előtt s ha a Sz.-ban vagyoni és forgalmi értéknél egyebet nem látunk, a kérdést feltétlenül igennel kell megoldani; a törvényhozás azonban a fenforgó etikai szempontnak is tekintetbe vételével a kérdést mindaddig, mmíga sz. magát a szerzőt, vagy az ő örököseit vagy hagyományosait illeti, tagadólag döntötte el; egyéb esetekben, ha tehát p. adásvevés útján szerzett Sz.-ról van szó, az etikai szempont hiánya folytán, a Sz. végrehajtás alá vonható. Magától értetődik, hogy végrehajtás tárgya csak az a vagyoni előny lehet, mely a jogosultat a műnek forgalomba helyezése, illetőleg nyilvános előadása folytán megilleti; tehát jelesül a műnek új kiadását a jogosultnak beleegyezése nélkül végrehajtás útján elrendelni nem lehet, ami azért helyes, mert ez - p. változatlan új kiadás - a szerzőnek irodalmi érdekében érzékenyen sérthetné.

A Sz.-nak megsértése a Sz.-nak bitorlását teszi. A törvény különben kimerítőleg is felsorolja: mi tekintendő a Sz. bitorlásának és mi nem tekinthető annak. A Sz. bitorlását alkotó cselekmény: a) szándékosan vagy ondatlanságból; v. pedig b) úgy követhető el, hogy az elkövetőt bűnösség (szándék, gondatlanság) nem terheli. Az utóbbi esetben a cselekmény elkövetője büntetés alá nem esik s az okozott kárért is csak saját gazdagodása erejéig felelős, tehát ellene a jogosult csak az u. n. gazdagodási keresettel léphet fel. Szándék v. gondatlanság esetében azonban a cselekmény vétséget képez, mely behajthatatlanság esetén fogházra átváltoztatandó és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő; a bűnös, illetőleg bűnösök kártérítéssel tartoznak, a készletben levő példányok és a jogosulatlan többszörözésre rndelt különös készülékek elkobzandók. Nem mint bitorlás ugyan, de mégis és pedig 50 forintig terjedhető pénzbüntetéssel (mely azonban fogházra át nem változtatható) büntetendő az, aki a törvény szerint megengedett idézésnél vagy többszörözésnél a forrásnak vagy a szerzőnek megnevezését szándékosan vagy gondatlanságból elmulasztja; ugy szintén az is, aki a szerzőt illető u. n. anonimitás jogának megsértésével a szerző akarata ellenére annak nevét a művön kiteszi.

A Sz.-ot a törvény a fordítással szemben is oltalomba veszi, mert a jogosulatlan fordítás is a Sz. bitorlásának fogalma alá esik. Csakhogy itt két ellentétes érdek ütközik össze. Az egyik érdek a hazai irodalomnak érdeke, mely egyrészt a fordításoknak minél előbbi lehetővé tételét, másrészt pedig azt követeli, hogy kiváló külföldi művek a hazi nyelvre minél előbb átültethetők legyenek; a másik érdek összefügg azzal, hogy jeles fordítókat nem könnyen lehet találni s hogy a fordításnak túlságos megkönnyítése a hazai irodalomnak ártalmára válhatnék. Ez ellentétes érdekeket a törvény az által iparkodik kiegyenlíteni, hogy a Sz.-ot a fordítás ellen csak akkor veszi oltalma alá, ha a szerző az eredeti mű címlapján v. elején a fordítási jogot magának fentartotta, feltéve, hogy a fordítás közzétételét az eredetinek megjelenésétől számítandó egy esztendő alatt megkezdette és három év alatt befejezte. A törvény oltalma csak ama nyelvre vonatkozik, amelyre e feltételek együttesen fenforognak. A védelmi idő a jogosult fordítás első megjelenésétől számított öt évre terjed. A fordítás jogának fentartása nélkül is és feltétlenül a Sz. bitorlása a jogosulatlan fordítás: a) ha először holt nyelven megjelent mű élő nyelvre lefordítva adatik ki; b) ha a mű, mely egyszerre több nyelven jelent meg, e nyelvek valamelyikére lefordítva adatik ki. A védelmi idő azonban ezekben az esetekben is csak öt évre terjed, mely határidő az eredeti mű megjelenésétől számítandó. Szinműveknél kivételképen a fordítást az eredeti mű megjelenésétől számított hat hó alatt be kell fejezni, különben a szinmű a fordítás ellen oltalomban nem részesül. A kivételesne rövid határidő itt az ujdonság vonzó eredjében találja magyarázatát.

Kényes kérdése a Sz.-nak az idézetek kérdése. Nagyon nehéz oly határozott ismérvnek felállítása, amely a tudományos s általában az irodalmi munkásságnál az irodalom érdekében nélkülözhetlen idézést megkülönböztetné a Sz. bitorlásától. Nem nehéz elképzelni oly könyvet, amely idézetek alakjában másnak irói művét teljesen vagy majdnem teljesen reprodukálja s amelynek az idézetektől különböző része jóformán semmivé zsugorodik össze. És csakugyan az ismérv tekintetében a nézetek szétágazók. Némelyek materiális ismérvet állítanak fel: az idézetnek terjedelmét. Igy az 1840-iki osztrák törvény a megengedett idézet terjedelmét egy nyomtatott ívben állapította meg; e terjedelmet meghaladó idézet bitorlást képezett. Hazai törvényünk a bitorlás fogalma alól kiveszi a már megjelent mű egyes helyeinek v. kisebb részeinek szószerinti idézését. Az idézetekkel összefügg az u. n. antologiáknak kérdése, ami alatt oly művek értendők, amelyek különböző szerzők műveinek választott részeit tartalmazzák. Az irók és művészek társasága nem minden alap nélkül az antologiáktól az oltalmat meg akarta tagadni, utalván arra, miként az angtologiák számos esetben nem egyebek gépies kompilációknál, s céljuk gyakran nem más, mint a Sz.-nak egyenes kijátszása; kivételt legfölebb olyan gyüjteményre tartott megengedhetőnek, amely több iró műveiből, egyházi és iskolai használatra készült; a törvény azonban tovább ment s a bitorlás fogalma alól oly gyüjteményes munkákat is kivett, amelyek tartalmuk szerint önálló tudományos műveknek tekinthetők. Hogy ez az ismérv mennyiben forog fenn, azt esetről esetre a biró határozza meg. Feltétlenül ki vannak véve a bitorlás fogalma alól, tehát jogosan reprodukálhatók különösen: a) a hirlapok és a folyóiratok egyes közleményei, a szépirodalmi és a tudományos dolgozatoknak és oly nagyobb közleményeknek kivételével, melyeknek élén az utánnyomás tilalma kifejeztetett; b) a nyilvános ügyiratok és tárgyalások közlése; c) a nyilvános tárgyalásoknál és tanácskozásoknál tartott beszédek többszörözése.

Nagyon érdekes a levelek kérdése is, mert nem ritkán nehéz a demarkacionális határvonal megvonása az irodalmi és történelmi vagy a pusztán forgalmi jelleggel biró levelek között. Törvényünk e kérdésről hallgat: az indokolás az irói mű fogalmára utalja a birót. A zeneműveket illetőleg törvényünk értelmbéen megengedvék a változatok, az ábrándok, a pot-pourrik. Tilosak ellenben a kivonatok és oly átdolgozások, melyek sajátlagos szerzeményeknek nem tekinthetők. A szem előtt tartandó ismérvet a miniszteri indokolás e szavakkal fejezi ki: Szabad egy zeneműből ihletet, inspirációt meríteni új zeneműnek alkotására, de a zeneművet lemásolni nem szabad. Ez az irányadó s nem annyira az átvett «ütemek» száma s ennyiben hazai jogunk ellentétben áll a francia, u. n. «dallam jogával» (droit de mélodie).

Szinművek, zeneművek és zenés szinművek nyilvános előadása tekintetében a következő fő elvek irányadók: a) a szinművek és zenés szinművek a jogosult beleegyezése nélkül a szinpadon akkor sem adhatók elő, ha nyomtatásban megjelentek és áruba bocsáttattak is; b) a nyomtatásban megjelent és áruba bocsátott zeneművek ellenben nyilvánosan a jogosult beleegyezése nélkül is előadhatók, ha a szerző az előadási jogot magának fenn nem tartotta; c) szöveges zeneműveknél és zenés szinműveknél az előadáshoz rendszerint elég a zeneszerzőnek beleegyezése, az ily műveknek zene nélkül alőadásához pedig a zeneszerző beleegyezése nem szükséges. A törvény különösen a szinművek oltalma érdekében égető szükségnek kielégítésére volt hivatva. Ez volt a tér, hol legjobban burjánzott a visszaélés. A fővárosban sikert aratott szinművek csakhamar szinpadra kerültek mindenütt a vidéken, több-kevesebb lelkiismeretességgel készült - helyesebben bitorolt - másolatok alapján. Ennek kettős káros eredménye volt; először az, hogy a bitorlás ellen nem védett szerzők műveik közzétételével nem törődtek; másodszor, hogy műveik a hiányos másolatok miatt gyakran eltorzítva kerültek előadásra.

Ugy a bitorlás büntetendősége, mint a kártérítési igény három év alatt évülnek el. Az aránylag rövid elévülési határidő célszerüségi tekinteteken alapszik, mert hosszabb idő mulva a példányok jobbára már elkeltek s az elkobzás lehetetlen. Az érdekelt köröket a rövid határidő nem elégíti ki. Mindenesetre különbséget kellett volna tenni a büntetőjogi és a kártérítési igényre vonatkozó magánjogi elévülés között. Amannál indokolt a rövid elévülési határidő, emennél indokolt voltát elismerni nem lehet. Az eljárás kizárólag, tehát a büntetés alkalmazásánál is, a polgári biró hatásköréhez tartozik. A miniszteri indokolás abból indult ki, hogy különben ez ügyekben két birói eljárásnak kellene helyt fognia. Először a büntető biró itélne a bitorlás vétsége, ezután a polgári biró a kártérítés fölött. Ez a felfogás alapjában téves. A Sz. bitorlása valóságos büntetendő jogsértés. Annak elbirálása tehát csak a büntető biró hatásköréhez tartozhatik. A kártérítési igény nem okozhat nehézséget, mert minden bűntett vagy vétség kettős igényt szül, büntetőjogi igényt, mely a büntetésre, magánjogi igényt, mely kártérítésre irányul. A cslelekményből származó magánjogi igény pedig soha sem szolgált okul a büntető biró hatáskörének mellőzésére. Az irók és művészek társasága szinte ezt a nézetet vallotta. Az eljárás részleteit miniszteri rendelet (1884 jun. 10-ről) szabályozza.

A Sz. kölcsönös oltalmát a külföldi államokkal kötött nemzetközi szerződésekkel szokás biztosítani. Ily szerződés hiánya azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy a külföldi szerzők nálunk, a hazai szerzők külföldön oltalomban nem részesülnek, hanem ily esetben a viszonosság a szabály. Magyarország nemzetközi szerződéseket kötött: Ausztriával (1887. IX. t.-c.), Franciaországgal (1871. III. t.-c.), Olaszországgal (1891. III. t.-c.), Angliával (1894. X. t.-c.). L. még Kiadói ügylet.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is