szíjjfa, széfa vagy szilhárs (növ., Ulmus L.), a hasonló
nevü család cserjés, sőt terebélyes fatermetü tagja, váltakozó, határozottan
kétsoru, ferde, egyszerüen vagy kétszeresen fürészes szélü, rövid nyelü,
jobbadán durva tapintatu levelekkel és fakadásuk előtt csomóban megjelenő
pároséltü virágokkal, melyek mindegyikéből köröskörül zászlós egymagvu
makkocska érik. Mintegy 16 faja mind a két földségnek É-i vidékén (hazánkban
3-4) nő. Nálunk legismeretesebb a mezei Sz. (U. cempestris L.), vagy 30 m.
magas terebélyes fa, nagyon kicserepesedő kéreggel, szélesen tojásdad, de
keskenyen végződő és ferdén szives tövü, durva levelekkel, rövid kocsánu
virágokkal és majdnem a zászló végén álló terméssel. Pirosas hársu és barna
gesztü fája vizben is tartós; azért a molnár meg a hajóépítő keresi. A liget
rakott földében legjobban tenyészik, sőt a hegyen 800 m.-re fölmegy. Európában
és Ázsiában a 35. és 66. fok közt gyakori, tetje ugy 50-60 éves korában
kigömbölyödik; töve pedig fattyuhajtásokat szeret eregetni, amely helyen fája
csomoros-habos (mazalin-pohár, puskatus, pipa). Levelét többféle bogár
rontogatja. Fiatalabb hajtásainak kérge néha zászlósan ötfelé bordásodik ki,
amely megjelenését külön fajnak tekintették (parás Sz., U. suberosa Ehrh.). A
mezei Sz. nagyon változékony. A nem csomorosodó, angyobb levelü erdei Sz. (U.
scabra Mill.) alacsonyabb marad, ezért szeretik ültetvényekben. A zilált Sz.
(U. effusa Willd., U. pedunculata Fougeroux) uganott terem, ahol az első, ifjan
molyhos águ, makkocskája a pelyhes szélü zászló tövéhez közel és hosszu
kocsánon áll. A Sz. nyájas zöld lombozatával sötétebb egyéb fáink közt igen jól
fest, szép koronát fejleszt, ezért szeretik díszfának. Növekedés-, gally- és
lombbeli számos eltérése van. Ilyen a csavarodó (modiolina), tornyos
(Pyramidalis), szomoru (pendula), kosárkötő (viminalis), bodorlevelü (crispa),
biborvörös (pupurea), aranysárga (aurea), tarka levelü (variegata),
pettyegetett levelü (punctata) stb. Sőt más Sz.-t is találunk ültetvényeinkben.
Ilyenek az É.-Amerikából származó fajok: a sárga kérgü (U. fulva Michx.), a
kévés termetü (U. americana Willd.), a szárnyas kérgü (U. alata Michx.),
továbbá a mi éghajlatunk szélsőségeit kibiró ázsiaiak, p. törpe (U. pumila L.),
khinai (U. sinensis Desf.); a japáni keáli-Sz. (U. Keaki Sieb.) terünket csak
délre néző lejtőn állja ki. Erdősítésre is megpróbálkoztak vele, de tiszta
állománynak nem nevelkedik föl. Azonban, mivel fáját bognár, kerékgyártó,
asztalos és esztergályos, hársát a kosárkötő, kertész jól megfizeti, mint
közbenőtt fa a lombos erdő értékét tetemesen emeli. Magról, döntéssel, sőt
dugással is szaporodik; átültetése akár vén korban is jól sikerül.
[ÁBRA] A SIMA ÉS A CSÜNGŐ SZILFA. 1. A sima szilfa (Ulmus glabra Mill.) virágzó ága. - 2. A
virág. - 3. Ugyanannak a hosszmetszete. - 4. A tavalyi hajtás a zászlós
terméssel, de a lombos része idei. - -. A termés hosszmetszete, nagyobbítva. -
6. A hajtás a lombrüggyel. - 7. A csüngő szilfa (Ulmus pedunculata Fougg.)
virágzó hajtása. - 8. Egy virág. - 9. A termő. - 10. A tavalyi hajtás a rojtos
szélü terméssel, a leveles része idei. - 11. Hajtás virág- és lombrüggyel.
Forrás: Pallas Nagylexikon