Szinfóniai zeneköltemény

az újabb zeneirodalomban ezt az elnevezést legelőször Liszt Ferenc hozta forgalomba az 50-es évek elején egymásután kiadott nagyszabásu zenekari műveivel, melyeket Sz.-eknek nevezett el, mintegy megkülönböztetésül a régi szinfónia-formáktól, melyek alaki, formai s tématikus kidolgozásához nem kívánt ragaszkodni. A szorosan vett programmzenének szélesebb értelemben tulajdonképen e műveivel vetette meg az alapját, amennyiben minden egyes ily művéhez nemcsak megfelelő címet, hanem tartalmilag szövegmagyarázatokat is csatolt, vagyis: határozottan megjelölvén azt az eszményítési kört, melynek behatása alatt állott a művek megteremtésekor. E végből majd történelmi, költői személyeket, majd történelmi epizódokat, majd pedig idealisztikus benyomásokat használt fel s leginkább nagy költők versei szövegszavaival illusztrálta azokat. A zeneesztetikusok s kritikusok sorában annak idejében nagy port vert fel Liszt ez irányreformja, melyre nézve ugyan már mások korábban megelőzték azzal a különbséggel, hogy az előtte való nagy zeneköltők csak egyes szavakkal jelezték intenciójukat, mint p. Berlioz, Cherubini, Beethoven, megelégedvén az ily címekkel: Medea, Lear király, Egmont, Atala stb. Liszt e Sz.-en főleg a hangszerelés effektusainak ragyogtatására s az intencionált eszme hangulatait hiven ecsetelő részletei kidolgozására fekteti a súlyt, melyekkel hatalmas dinamikus hatásokat és hangfestéseket is ér el, nem ragaszkodik a régi szinfóniai formákhoz és részleti beosztásokhoz, hanem a formákat a szerint alakítja, amint ezt az eszme és kifejezés menete igényli.

Forrás: Pallas Nagylexikon