Szinyei-Merse

-család. Nevét egyrészt a családi birtokok egyikét tevő sárosvármegyei Szinye falutól, másrészt a Merse szótól veszi, mely személynév és helynév egyúttal. (Vas vármegyében mint helynév ma is előfordul.) Okmányok alapján a Mersék első ismeretes őse Benedek comes, kinek atyját Samának hivták. Ezt a Benedeket IV. Béla király 1258. Lipcse várában kelt donációjában megajándékozza egy Ugrough nevü földdel (ugy látszik Erdélyben). Benedeknek két fia volt: Miklós és Merse, akik ismételten kitüntek a harctéren, különösen Bulgáriában, hol Miklós elesett, az akkor még ifju Merse pedig halálos sebet kapott. Ezért Béla király 1262-ben megajándékozta Zwinyefalva birtokkal, melyhez Újfalu (most Szinye-Újfalu) és Jernye birtokok tartoztak, a Nagy- és Kis-Zwinye folyók között Újvár vármegyében (ahogy akkor Sáros vármegyét nem egyszer hivták). Ezen birtokról, mely hajdan a szerencsétlen Bánk bán tulajdona volt, lett Merse comes Sz. (Merse de Zwinye). Neje Bodunnak, az Aba-nemzetségbeli comesnek leánya, Dénes comes testvére volt, fiai II. Benedek és Pows (Poos és Pous is). Az utóbbi, kinek kora és egyéb körülményei feltünően egyeznek azzal a Pous mesterrel, kit Marczali Béla király névtelen jegyzőjének tekint (l. Pous), III. Endrétől megkapta Kendét Sáros vármegyében, utódai által külön vált, a Tarca mentén és Abaújban birtokolt és már az Anjouk alatt «Pósváraljai» melléknéven szerepel. II. Benedek megtartotta Szinyét és mint derék katona nagyban kitünt az utolsó Árpád alatt. Ő és utódai 1295. Kajathát nyerték adományul, Szinye, Ceméte és Zsebfalva között. Igy szaporodott a családi vagyon, mely 1320. immár 22 faluból áll. Központja e jelentékeny uradalomnak, mely a Szinye-közben egész a szepesi határig terjedt, a hatalmas dimneziókban épült szinyei vár (castrum), melynek belsejében a Szűzanya temploma emelkedik, s melynek a kor ízléséhez mért palotája (palatium) van. E nagy vagyon 1320. került osztályra Benedek négy fia: Miklós, Thout-Péter, Domonkos és Merse között. Fi-ágon a család Domonkos utódai révén folytatódott; egyikök János, mint a királyi haszonvételek beszedője és Mátyás király kedves embere 1464. még arra is engedélyt kap, hogy Szinyén a lengyelek által feldúlt vár helyébe új várat építhessen (fortalitium exstruere). Ugyanezen János és Gáspár 1478. Szapolyai Imre útlevelével Lengyelországba mennek, 1493. pedig Ulászlótól pallosjogot kapnak. János fiát, ifj. Jánost (megh. 1503.) az az öröm érte, hogy egyik fiát Istvánt Sáros vármegye alispáni székébe emelték. István fivérének Zsigmondnak (megh. 1576.) öt fia közül csak három alapított családot: István, kinek utódai a családfán a jernyei ágat képviselik; Kristóf a szinyeújfalusi, Miklós pedig a szinyei ág alapítója. Az elágazás a XVII. sz. küszöbén történt. Zsigmond negyedik fia, György, Prágában élt és halt meg II. Rudolf udvarában, hol mint a magyar kancellária pecsétjének őre, a lateráni szent palota grófja és aranysarkantyus vitéz, nemcsak egyik központja volt a prágai udvar hivatalos köreinek, hanem mint bibliofil is kiegészítette azt az ősei által megkezdett humanisztikus irányu könyvgyüjteményt, mely egyik utódjának, Sz. István sárosvármegyei főispánnak (l. o.) tulajdonában mai napig is megvan. Érdemeinek jutalmául II. Rudolf a harmincéves háboru küszöbén új donációt adott neki és családjának, mely adománylevél amily jó szolgálatot tett a birtoklás tekintetében, annyi bajt okozott a genealogia terén. E donációban ugyanis először jelenik meg az a feltevés, mely szemben az Árpád-kori okmányokkal Merse nemzetségét (Márk barát krónikájának 24-ik fejezete nyomán) Franciaországból «Vilmos vérségéből» származtatja, «kit Corvesnek neveztek». Igy merült fel magában a családban egy téves hagyomány, mely erősen ragaszkodott a francia rokonsághoz és a XVIII. sz.-beli francia-lengyel kulturbefolyás idején a tetemesen újabb Mercy-d" Argenteau-család (l. Mercy) felé gravitált. A családi fészekben maradt Szinyeiek közül említendő a jernyei István és neje Ibrányi Zsófia, ki nagy birtokszerző, a családi levéltár rendezője és közvetlen környezetében fontos közművelődési intézkedések alkotója (papok és tanítók fizetésének javítása, rendelkezés a káromkodás ellen), szinyeújfalusi Kristóf, aki 1659. mondott le az alispánságról és 1666. halt meg, de különösen ennek fia Kristóf, ki fivérével Ferenccel együtt (megh. 1678.) tanulótársa volt Thököly Imrének az eperjesi kollégiumban. Itt ismerkedett meg a kuruc mozgalom nem egy vezérével s a Caraffáról elnvezett államcsiny nem egy áldozatával, de azért királypárti maradt. Nem igy testvére a szinyei ágat alapító Miklós, kinek az eperjesi Magyar-utcán lévő háza tőszomszéd, ő maga jóbarát volt Absolonnal, Thököly titkárával, felesége pedig Keczer Klára, a Caraffa által üldözött Keczerek (l. Keczer-család) nemzetségéből való. Másrészt a Sz.-családból származott legközelebbi alispán, Zsigmond, az ellenreformáció egyik hatalmas támogatója. Lassankint a családi vagyon és tekintély a szinyeújfalusi és jernyei uradalmakkal egy kézbe kerülnek, a Sz. Lászlóéba, ki 1831-ig Sáros vármegye alispánja, a felvidéki parasztlázadás egyik elnyomója; utóbb országgyülési követ, utoljára udvari tanácsos és váltótörvényszéki elnök. Fia Félix (l. o.), nemkülönben unokája István (l. o.) a közigazgatási pályán, más két unokája Zsigmond és Pál közül amaz az orvosi pályán (egy ideig mint a bécsi egyetem asszisztense), ezem a képzőművészet terén szereztek érdemeket. Pál a még most is családi kézen lévő jernyei birtokon modern kastélyt més műtermet épített. A Szinyei-ágból származott Mihály, a 30-as években a megyei ellenzék vezére; unokája ifj. Szinyei M. József dr., osztálytanácsos a földmívelésügyi minisztériumban.

1. Sz. Félix, politikus, szül. szinye-Újfaluban (Sáros) 1816 nov. 19., megh. Ternyén 1875 okt. 15. Atyja László, Sáros vármegye alispánja, anyja Szentiványi Anna volt. Alsófoku tanulmányait Kis-Szebenben, a felsőbbeket (jogi tanfolyam) Kassán végezte, patvarista Dókus László zempléni alispán oldala melett volt, majd mint okleveles ügyvéd visszatért Sárosba. 1839-40. Kis-Szeben városának követe volt az országgyülésen, de aztán visszavonult és társadalmi téren egyike maradt a nemzeti eszme legerősebb oszlopainak. Ezért kellett nejével és atyjával a muszka invázió elől Pestre menekülnie, honnan visszatérve birtokait kirabolva, kifosztva találta. 1860-ig ezeket a sebeket igyekezett kiheverni, háza pedig továbbra is gyülőhelye maradt a hazafiaknak. 1860 végén a vármegye egyhangulag megválasztotta alispánnak, de midőn a provizórium beállott, tiszttársaival együtt ős is lemondott, csakhogy ezentúl már szilárd vármegyei párt tömörül körüle, mely 1865. újból az alispáni székbe emelte. 1869 jun. 7. egészségi okoknál fogva lemondott s ez alkalommal a Szt.-István-rend lovagkeresztjét kapta. Egészsége javulván, 1871 ápr. 5. kinevezték Sáros vármegye főispánjává, mely méltóságot egészen haláláig viselte. Működésének fő eredménye egyfelül azon idők nagy belpolitikai feladatának, a juridicum és politicum elválasztásának békés megvalósítása, de nem kevésbé a vármegye belső békéjének helyreállítása, melyet csak az ő puritán jelleme, pártatlansága és jó szive voltak képesek a multak villongásainak helyébe tenni. (L. Sáros vármegye története.) Ő maga mutatott példát arra, mint kell a multak keserüségeire fátyolt vetni s azért ahlálakor a vármegye közönsége pártkülönbség nélkül meggyászolta, 1891 márc. 16. pedig kegyeletes ünnepélyt rendezett, melyen leleplezte Sz.-nek fia Pál által megfestett arcképét. - Sz. neje, szül. Jekelfalussy Valéria, egyike volt a nemzeti küzdelmek és szenvedések kora leglelkesebb nőalakjainak, 1841 okt. 3. ment férjhez, s férjének minden törekvésében, különösen az irodalom pártolása s a humánus mozgalmak körül mindvégig lelkes munkatársa volt. A szabadságharc alatt a magyar kórháznak Eperjesen felügyelője s szervezője volt, s csakis a sebesültekkel együtt távozott a muszkák elől. Az 50-es években élénk levelezésben állott az emigráció kiválóbb tagjaival (különösen Ujházy Lászlóval) s a magyar irodalom jeleseivel (Arany). 1861. megalapította a ma is virágzó sárosvármegyei jótékony nőegyesületet, melynek hosszu időn át elnöknője volt. Irodalmilag is működött s a szabadságharc idején lelkesítő dalokat adott ki. Később is megjelent tőle Honvéd-dalok, Dessewffy Arisztid emlékére (Eperjes 1868). Sz. Félixre és nejére vonatkozólag v. ö. Fekete Sándor, Sárosvármegyei főispánok leirása (kőnyomásu kézirat, Eperjes 1888), továbbá a Sárosmegyei Közlönynek az arcképleleplezéskor (1891 márc. 16.) megjelent díszszámát, kivált a benne megjelent következő címü cikket: Sz. Félix élete és pályája.

2. Sz. István, politikus, szül. Jernyén (Sáros) 1862 jan. 9-én. Középiskoláit Eperjesen végezte, hová gondos anyja Sz. Félixné fiainak neveltetése végett beköltözött volt; a jogi tanulmányokat Budapesten (1879-83). 1884. belépett a vármegyei szolgálatba és fokról fokra emelkedett. 1884. közigazgatási gyakornok, majd aljegyző, 1889. főszolgabiró, 1892 okt. alispán, mely állásra 1895 dec. újolag megválasztották, 1897 ápr. 8. pedig kinevezték Sáros vármegye főispánjává. 1895. megkapta a III. oszt. vaskorona-rendet és az Anhalt-Dessau-féle Medve-rendet. Sokat fáradozott az egyesületi téren, tevékeny részt vett a Bánó József és Berzeviczy Albert által megindított kulturmozgalmak föllendítésében, kivált a magyarságot és népnevelést Sáros vármegyében terjesztő egyesület és az eperjesi Széchenyi-kör kebelében, mely utóbbinak keretét a népnevelésre is kiterjesztette s melynek ez idő szerint elnöke is.

3. Sz. Pál, festőművész, régi magyar nemes család sarja, szül. Szinye-Újfaluban (Sáros) 1845 julius 4-én. A gimnáziumot elvégezvén, egyenesen a müncheni festészeti akadémiára ment, hogy régi vágyát teljesítve, magát művésszé képezze. Itt utoljára Piloty tanítványa volt s már mint ilyen nagy reményeket keltett jövője iránt. Különösen az által tünt ki, hogy szakítva a müncheni iskola tradicióival, a természetet vette példányképéül, mindig a szabadban festegetett és már ekkor hive volt annak az iránynak, mely nemsokára naturalisztikus elnevezés alatt tünt fel Franciaországban. Sz. 1869. Münchenben készített tájképei már igazi plein-air tanulmányok voltak és a festék körében nagy elismeréssel is találkoztak. A publikum és a kritika azonban akkor még visszautasította a fiatal művész kisérleteit. Sz.-t mindez annyira elkeserítette, hogy letette az ecsetet és haza ment birtokára gazdálkodni. Sok évi pihenés után csak 1894-ben tudták rábirni barátai, különösen pedig a munkáit ismerő fiatalabb művészek, hogy újra hozzá fogjon a festéshez és képeit ki is állítsa. A hosszu időköz a közönség ízlését közelebb vitte Sz. festészeti irányához, a kritika pedig mostan már teljes elismeréssel adózott erőteljes tehetségének, mely mindig igazság után törekszik és költészettel tudja ábrázolni a valóságot. A művész képei közül felemlítendők: Faun, A szénában, az 1873-iki bécsi kiállításon kitüntetett Fürdőház, A majális és a Pacsirta. Munkásságának újabb termékei gyanánt Sz. az Oculi, Rococo, Patak, Pipacs és Hóolvadás c. képeket mutatta be a millenáris kiállításon. 1896. orsz. képviselőnek választották.

Forrás: Pallas Nagylexikon